Back again... - 39. rész

(Bonnie)

Kb. két órája bolyongtam egyedül a roncsok között. Mert kilométer hosszan mindenütt a gép darabjai hevertek. Elgondolkoztam, hogy mi lett volna, ha én is velük megyek. És mi lett volna, ha Mark megy velük. Az is megfordult a fejemben, hogy nem találjuk meg őket, de ezt gyorsan ki is vertem onnan.

A rádióban közben jöttek az információk, hogy melyik részek vannak átfésülve. A térképen, ami nálam volt, folyamatosan húzogattam ki a területeket. Néha hallottam a lányok monoton hangját is, valamint én is jeleztem, mikor átléptem egy-egy parcellát és nem találtam meg őket.

A csendet, ami körbevett, élvezhettem volna, ha nem egy ilyen tragikus dolog miatt vagyok ezen a helyen. A francia határ mentén voltunk, egy hatalmas lakatlan területen. Kicsit dimbes-dombos volt, de semmi egyéb. Néma sétámat és kutatásomat Gemma hangja törte meg.

- Megtaláltam Christiant és Tommie-t. Christiannak a lába sérült, Tommie valószínűleg eltörte egy bordáját, de jól vannak- nyugtatott minket a rádióból.

- Szeretnénk még ilyen jó híreket, kicsi lány!- jelzett vissza az egyik kutatótársunk.

Egy icipicit nyugodtabban baktattam tovább a hegyen felfelé. Valami kicsi kő leesett a szívemről. Ha ők ketten jól vannak, a fiúknak is jól kell lenniük. A reményem, ami kezdett elszállni, visszatért. Minden erőmet bevetettem és odafigyeltem a legapróbb neszekre is, amik körülöttem voltak.

- Valaki- hallottam egy suttogó hangot egy halom törmelék alól.

- Bonnie vagyok- rohantam oda egyből és elkezdtem a törmelékeket elhajigálni arról, amerről a hang jött. Fél óra múlva meg is pillantottam egy koszos, kicsit véres fejű németet. – Seb!

- Végre valaki!- sóhajtott kimerülten. Felé nyújtottam a kulacsom, majd a számhoz emeltem a rádiót.

- Megvan Sebastian. A buksija sérült csak, de nem hiszem, hogy lököttebb lett- nevettem fel.

- Többiek?- kérdezte, miközben feltápászkodott.

- Csak Kimi nincs meg- hajtottam le a fejem kicsit szomorúan.

- Tuti, hogy jól van. Kemény és harcol érted- ölelt meg.

Lassan indultunk el és végig rám támaszkodott. Nem haladtunk gyorsan, de jobb volt, mint a semmi. Kb. 40 perc múlva pedig megérkezett értünk egy terepjáró. Felültünk rá és visszamentünk a sátorhoz. Betámogattam a kis németet, akit egyből letámadott az orvosi team és Gemma.

- Tommie!- öleltem meg a srácot, mikor megláttam a szomszéd ágyon.

- Bones!- mosolygott rám és kaptam egy puszit.

- Liz még kinn van. Érted jött- ültem le mellé. Közben belülről még mindig vívódtam, mert életem nagy szerelme még mindig nem került elő.

- Tudom. És köszönöm neked is, hogy eljöttetek értünk!- fogta meg a kezem. – Nem beszélve arról, amit kaptam tőled.

- Hidd el, hogy te többet adtál nekem- mosolyogtam rá szívből. Ekkor megreccsent a rádiónk.

- Itt Liz. Kellene egy kocsi. Kimi…- mondta, de hirtelen minden elhallgatott. A hangja kétségbeesett volt. A pánik a pillanat tört része alatt futott végig a testemen…