Back again... - 40. rész

(Bonnie)

A várakozás teljesen felemésztett. Nem bírtam nyugton maradni. Mindent tudni akartam Kimiről. Szerencsére sikerült bemérnünk Lizt. Nálam akkor szakadt el a cérna teljesen, mikor kiderült, hogy egy olyan területen vannak, amit az elsők között vizsgáltak át. Kiborultam és egy sort üvöltöttem a kutatás vezetőjével.

- Bonnie, higgadj le!- lépett mögém Tommie és ölelt át.

- Mássz vissza az ágyadba, törött bordáid vannak- morogtam rá.

- Nyugi, kislány, nincs baj! Kimi él és virul. Odamennek értük és hamarosan mellette lehetsz- súgta a fülembe.

- Hogy tudsz ennyire nyugodt lenni? Liz kinn van egyedül- fordultam meg az ölelésében.

- Már nagylány, tud magára vigyázni. Most pedig gyere inkább velem.

Megfogta a kezem és visszahúzott az ágyához, ahová leültem. Közben elindult egy autó a dokival a bajnokomért. Még mindig nagyon ideges voltam, de a többiek próbáltak nyugtatni. Még Christian is mellettem volt és azt szajkózta, hogy Kimi jól van és éppen rám gondol. Én ebben nem voltam biztos, de ezt nem jeleztem.

- Már csak az a kérdés, hogy miként jutunk gyorsan Barcelonába- vetette fel Gemma. Én pedig azonnal telefonáltam.

- Mr. Ecclestone?- kérdeztem, mikor felvették a túlvégen.

- Mondd, Bonnie, hogy lehettek ennyire felelőtlenek?- kezdte egyből Bernie.

- Majd később megbeszéljük. Szükségünk lenne egy mentőhelikopterre, egy kisrepülőre és a reptéren a csapatbuszra. A két repülőre fél órán belül, ha megoldható- soroltam neki a dolgokat.

- Rendben, megoldjuk. De ha visszaértek, nem ússzátok meg a fejmosást!- fenyegetőzött. – Mindenki megvan.

- Igen. Kisebb-nagyobb sérülésekkel, de jól vannak. Most mennem kell- siettettem a készülék lerakását, mert hallottam a távolból a kocsi hangját.

- Rendben. Várunk titeket!- mondta még Bernie, majd letettük.

Kirohantam a sátor elé, ahová a kocsi érkezett. Először Lizt láttam meg. Fáradtan mosolygott rám, és amint a kocsi megállt, megölelt. Elsuttogtunk egymásnak egy köszönömöt, majd ő ment is tovább. Odaléptem a kocsihoz, hogy lássam kedvesemet.

- Mi történt vele?- kérdeztem ijedten, mikor megláttam.

- Nyugalom, kisasszony!- tette a kezét a vállamra az orvos. – Van néhány sérülése, ami miatt a kórházba kell vinni, de egyik sem komoly. Jelenleg eszméletlen, a kimerültsége miatt.

Megsimogattam az arcát. Olyan volt, mint aki csak aludt. A fejem a mellkasára hajtottam, hogy még közelebb érezzem magamhoz. Hallottam, ahogy a szíve erősen pumpálja a vérét az egész testében. Megnyugtató volt a hangja. Végigsimítottam a kezein is. Az egyikben egy apró láncot szorongatott. Az én láncom volt, amit otthagytam neki, mikor szétköltöztünk.

Mialatt őt a mentőhelikopterbe helyezték biztonságba, a pici nyakláncot feltettem a nyakamba. A mentőorvos azt mondta, hogy nem mehetek velük, de közölte, hogy melyik kórházba viszik. Így én is a kisrepülőre szálltam fel a többiek mellé. Sokkal nyugodtabban indultunk Barcelonába.