Somewhere I belong

IN PIECES

Kimi ölében ülve kellemes volt a délutánom egészen addig, amíg hirtelen nem jött valaki hatalmas ajtócsapkodások között. Ijedten rezzentem össze és pattantam fel a finn öléből. Vártam valami hangot vagy jelt, ami alapján megtudom, hogy mi is történt, de semmi nem jött. Fel-alá járkáltam, és kezdtem úgy érezni, hogy nem másodpercek, hanem percek telnek el.

-Hol van?- jött be a bátyám is.

-Utána megyek- intettem a fiúknak és Sebastian hálóját vettem célba. Be tudtam menni szerencsére és bezártam az ajtót. - Mi történt?

-Kidobott- borult a nyakamba a lány.

-Mit csinált?- kérdeztem vissza, abban reménykedve, hogy rosszul hallottam.

-Azt mondta, hogy már nem szeret. Pakoljak össze és menjek el- szorított még jobban magához.

-Kicsim!- simogattam a hátát.

Percekig csak álltam és vártam, hogy megnyugodjon egy kicsit. Nem értettem a bátyámat, hogy miért is löki el magától őt. Emlékeztem arra, hogy mit mondott, mielőtt elutaztak és tudtam, hogy komolyan is gondolta. Nekem és a családunknak ők ketten már egy párként voltak a gondolatainkban. Még véletlenül sem akartam belegondolni abba, hogy mi lesz, ha nem tudjuk helyrehozni a dolgokat.

-Beszélek vele- simogattam Hanna fejét.

-Nikki, mi lesz, ha...?- kérdezte volna, de elcsuklott a hangja.

-Nem hagyom, hogy így, magyarázat nélkül vége legyen- nyomtam egy puszit az arcára. Felkeltem és visszamentem a földszintre. A konyhából hallottam a hangokat.

-...Nem érdekel, semmit nem mondok neked!- hallottam Seb emelt hangját.

-Ha neki nem, akkor nekem- értem be hozzájuk.

-Az én magánéletem, nincs közötök hozzá!- duzzogott tovább a bátyám.

-Akkor nem bánod, ha megosztom velük a titkodat- jegyeztem meg a dolgot.

-Ez zsarolás- háborodott fel.

-Vedd annak, nem érdekel!- legyintettem dühösen. - Miért hagytad el?

-Mert nem szeretem- állította.

-Hazudsz!- válaszoltam neki nyugodtan. - Szóval?

-Nem hazudok- vágta rá a hangját megemelve.

-Sebastian, az nem állapot, hogy a történtek ennyire befolyásolnak- léptem hozzá közelebb. - Nem lökheted el magadtól pont őt.

-Te nem értheted!- kapta el a karom elkeseredetten és közelebb rántott magához.

-Ugyan, mit is érthetek én? Mintha nekem lenne reményem arra, hogy valaha jobb lesz- vágtam hozzá a szavakat gúnyosan. - Neked van reményed! És van, aki veled legyen! Te meg ellököd magadtól, mikor be is avathatnád és segíthetne.

-Nincs igazad- suttogta és eleresztett.

-Elmondjuk neki- kaptam a keze után. - Ott leszek veled. Tudom, hogy érteni fogja.

-Nem fog menni, Nikki- suttogta rémülten.

-Menni fog, tudom- öleltem át. - Kimi, gyere te is!- szóltam még a minket némán hallgató finnre, majd együtt mentünk a hálóba.

-Már pakolok is... azonnal- mondta Hanna, amint beléptünk.

-Ne menj el!- kiáltott fel Seb, akár egy rémült kisgyerek. - Maradj velem, könyörgöm!- engedett el.

-Az előbb még...- kezdte a lány, de hirtelen lett csend.

-Nyugi, éppen egymást ölelik- súgta a fülembe Kimi. - Elmondod, hog mi is történik?

-Találtak egy daganatot a gyomrában, amiről még nem lehet tudni, hogy jó vagy rossz indulatú- suttogtam. - Ki van miatta bukva teljesen.

-Ezért kérted, hogy ne mondjuk el neki, ugye?- fordított magával szembe.

-Azt akarom, hogy megnyugodjon- vallottam be. - Én hiszem, hogy nem lesz baja.

-Mind bízunk- ölelt át a férfi engem is.

-Kimi!- hallottuk meg Seb figyelmeztető hangját.

-Ne engedj el!- kértem és éreztem, hogy a könnyeim potyogni kezdenek.

-Melletted leszünk végig- szólalt meg a finn. - De hagynod kell, hogy támogassunk és támogassuk egymást.

-Túléled, hallod?- szólt Hanna vehemensen. - Nem fogsz itt hagyni. Szeretlek és együtt megoldjuk.

-Legyen igazatok...- sóhajtott fel Sebastian elkeseredve. Csak vártuk, hogy mi is lesz a vége.