Love from the past

Sziasztok! Jelentem, sikeres vizsgákat tettem, úgyhogy itt is van a folytatás. :) Köszönöm a védelmező szavakat mindenkinek, hálás vagyok, hogy kiálltatok mellettem! Úgyhogy a részt ajánlanám Andikának, Dorcsának, Dorkának, LyA-nak, Gonoszkának, Rékának, Virágnak, Noncsinak, Fanninak és még a Facebook-on reagálóknak is!

És a mai fontos dolog: olvastatok ti már Icegirl tollából született történetet? Csak ajánlani tudom nektek! Egy hete már lassan létezni sem létezünk a másik nélkül, mivel egy új történetbe kezdünk mi ketten a holnapi nap folyamán! Úgyhogy akinek van kedve valami újhoz, az holnap járjon erre vagy menjen Icegirl oldalára, hogy megtalálhassa a linket, ahol elérhetőek leszünk! :))

22. rész

(Mila szemszöge)

 Lassan 2 hete voltam a szabadon választott fogságomban. Az előző napom volt az első, amikor nem kaptam egyetlen ütést sem és nem erőszakolt meg. Minden tagom sajgott és akárhányszor akarta, hogy menjek vele valahová, rengeteget kellett sminkelnem, hogy semmi ne látszódjon. De megtettem, mert láttam, hogy értelme van. Megnéztem a nagydíjat Monacóban, láttam Kimi semleges arcát és egy pillanatra a lányomat is felfedeztem. Nem volt a legjobb passzban, valószínűleg az eltűnésem miatt, de egészséges volt.

-Jó reggelt, hölgyem!- nyitott be egy férfi, akit még eddig nem láttam. Talpig öltönyben volt, és a pillantása megnyugtató volt. - Az úr megkért, hogy tájékoztassam, ma reggel egyedül kell ennie, mert el kellett sietnie egy megbeszélésre. 10 órára azonban várja az irodájában.

-Ott leszek- bólintottam és megvártam, hogy magamra hagyjon.

Úgy éreztem, hogy van néhány percem, amikor nem kell rettegnem, mert Marko nincs a házban. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy miért éppen Hollandia. A válasz benne volt abban, ami számára az üzlet volt: a kábítószer. Itt legálisan kereskedett vele (persze, nem minden fajtájával, de megoldotta) és még attól sem kellett félnie, hogy kiadják Finnországnak. Így esélyem sem volt, hogy visszakerüljek legalább az országba, ahol a családom tartózkodik.

Miután felvettem magamra a nadrágkosztümöt, lementem a hatalmas étkezőbe elfogyasztani a reggelit. Már volt időm megszokni, hogy minden lépésemet figyelik és követnek, mint egy árnyék. Ez ellen sem tehettem semmit, habár hatalmam volt az alkalmazottak között. Pont olyan életet kaptam, mint a nagyvilági dívák a sorozatokban. Bármit megtehettem, mert a férfi, akié vagyok, minden apró kívánságomat teljesíti. Főleg azok után, hogy kiélte a perverz és beteges vágyait.

Néhány falatot ettem csak, nem bírtam még mindig ránézni az ételekre. Utána kérdés nélkül vonultam be a könyvtárba, magamhoz vettem egy regényt és elhelyezkedtem a kényelmes fotelben úgy, hogy egy fájó pontomat se nyomja. Igyekeztem elveszni a fantázia világában, hogy ne azon gondolkozzak, hogyan is szabadulhatnék. Nem figyeltem az időre és a környezetemre sem.

-Szervusz, édes!- hallottam meg Marko hangját. Hirtelen felkaptam a fejem és fel is akartam pattanni, de intett, hogy maradjak csak. - Nem késtél, én jöttem korábban- sétált mellém és letelepedett a másik fotelbe.

-Miről szeretnél beszélni?- kérdeztem. Igyekeztem kedves és illemtudó lenni, mert ha az maradtam, akkor sokkal kevésbé bántott.

-Biztos akarok lenni abban, hogy nem esik bajod- nyúlt át a kis asztal felett és végigsimított az arcomon. - Ezért úgy határoztam, hogy a legjobb emberemre bízlak. Az életemet is a kezébe adnám, ezért téged is, mint a legnagyobb kincsem. Gyere!- pattant fel és elém lépett.

Letettem a könyvemet és felkeltem. A kezét a derekamra fektette és kicsit erősebben markolta, nekem pedig önkéntelenül sziszegés hagyta el a számat. Lesütöttem a szemeimet, mert ezért valószínűleg megint kapok legalább egy pofont. Nem szabad mutatnom semmiféle fájdalmat. Vártam, hogy majd megállít és felpofoz, de nem tette meg. Csak terelgetett, amíg meg nem érkeztünk a testőrei közé.

-Jansen!- szólalt meg. A reggelről ismert öltönyös férfi lépett oda hozzánk. - Mostantól az életemre kell vigyáznod- mutatott rám. - Nem érdekel, hogy mit kellett eddig csinálnod meg mit bíztam rád, a nap 24 órájában vele vagy és ügyelsz arra, hogy sértetlen legyen. Megértetted?

-Természetesen, uram!- hajtotta meg a fejét. - Kisasszony- kaptam én is egy bólintást.

-Most menj!- nézett rám. - Dolgom van. Este mennünk kell egy klubmegnyitóra, tudod, hogy mi a dolgod.

-Igen- biccentettem.

-Jól van- húzott közelebb. - Szép napot!- csókolt meg ismételten kissé erőszakosan.

Amit elengedett, visszavonultam a könyvtárba olvasni. Ahogy azt megígérte, Jansen a nyomomban volt, követett. Megállt az ajtó mellett és nem mozdult. Kb. két percig bírtam elviselni, utána mondtam neki, hogy üljön le, mert engem zavar a túlságosan komoly magatartása. Nem számítottam arra, hogy majd engedelmeskedik, de helyet foglalt abban a fotelban, amiben percekkel korábban még Marko ült.

-Jól van?- kérdezte halkan.

-Igen, miért?- emeltem fel a fejem.

-A szeme nagyon szomorúan fest. A pillantása szenvedésről árulkodik. Amikor megy és rosszul mozdul, egy alig látható fintorba szalad a szája- magyarázta.

-Honnan tud ennyit rólam?- döbbentem meg és letettem a könyvet.

-Ha egyszer egy olyan helyre kerülünk, ahol nem kell félnem attól, hogy baja eshet, elmondom- suttogta. - Csak annyit kérek, hogy bízzon bennem- kérte.

Fogalmam sincs, hogy miért, de igenlően bólintottam. A tartása azt mutatta, hogy megóv majd engem és a tekintete is megígérte, hogy akár a testi épségét kockáztatva is vigyázni fog rám. Bíztam benne, még akkor is, ha az agyam azt mondta, nem kellene.

***

(Kaisa szemszöge)

Fáradtan és szomorúan ültem az ágyamon este kezemben egy fényképpel. Anya nagyon hiányzott. Nem volt olyan nap, hogy ne kezdtem volna el sírni. Persze, mindezt csendben és úgy, hogy senki ne tudjon róla. Mert láttam apán, a nagyiékon és a keresztszüleimen is, hogy rettentően aggódnak miattam is. Be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok megbirkózni ezzel is.

Minden energiámat a felkészülésemre szántam. Azt akartam, hogy bárhol legyen, bármit tegyenek vele, a szíve örülhessen nekem. Érte csináltam mindent, azért, hogy büszke legyen rám. Sokszor a határaimat feszegettem, de nem érdekelt. Anyáért mindenre képes vagyok, mert ő is megtett értem mindent. Ennyi jár neki is.

-Bejöhetek?- nyílt ki az ajtóm és apa nézett be rajta.

-Persze- igyekeztem valamiféle mosolyt csalni az arcomra.

-Ugyanolyan rosszul próbálsz boldognak látszani, ahogy én- ült le mellém. - Olyan boldogok voltunk itt- mutatott a képre. Akkor készült, amikor hazajöhettek velem a kórházból. Anyu kezében voltam, őt apu ölelte és még én is mosolyogtam babaként. - El sem hittük, hogy mekkora csoda történt velünk.

-Nem hiszem, hogy csoda vagyok- ráztam a fejem tiltakozva.

-Dehogynem!- fordított maga felé. - Sem anyuék, sem Mila szülei nem támogatták azt, hogy megszüless. Az én drága nagyim volt, akinek végül sikerült rábeszélnie anyád szüleit, hogy mégiscsak a kötelességük vigyázni a lányukra és hagyni, hogy ott lakjon veled. Aztán eljött a pillanat, amikor te megszülettél- simogatta meg az arcom. - Az első pillanatban az ujjad köré csavartál mindenkit. Miután láttak és a kezükben tartottak, elfelejtettek minden rossz dolgot. Újra összehoztad a családot, ami nekünk nagyon fontos volt. Csak ez segített, hogy kibírjuk egymás nélkül, amikor máshol versenyeztem.

-Apa, nem akarunk elküldeni mindenkit?- kérdeztem tétován. - Utálom, hogy mindenki azt várja, hogy mikor fogok összeomlani.

-Én is félek ettől- húzta el a száját.

-Nagyon hiányzik- bólintottam és hagytam, hogy a könnyeim végigcsorogjanak az arcomon. - De nem fogok összetörni, mert amikor anya megint itt lesz velünk, akkor én leszek az egyik, akinek majd segítenie kell neki, hogy újra a régi legyen. És ezt tudom, ezért nem fogok kiborulni. Mert anya vissza fog jönni hozzánk... ugye?

-Addig nem nyugszom, amíg nem- kaptam a választ. - Megbeszélem a többiekkel, hogy ketten akarunk lenni, jó? De azt nem tiltom meg, hogy néha eljöjjenek- tette azért hozzá. - Egy héten egyszer, nem többet.

-Oké- bólintottam. Kaptam egy biztató ölelést és egy puszit, majd újra egyedül maradtam. Az ölembe húztam a naplót, mert az egy olyan dolog volt, ami egy kicsit visszaadta az anyukámat.

„1997. június 4., szerda este

Már semmit nem tudok titkolni a suliban. A 4. hónapban jártam, tökéletesen kerekedett a pocakom, amiben egy egészséges baba fejlődött. Azt hiszem, hogy már sikerült teljesen elfogadnom, hogy családunk lesz, anya leszek. Kimi nem volt itthon, Angliában versenyzett a múlt héten és ezen a héten is. Hiányzott, hogy velem legyen, de tudtam, hogy az álmait valósítja meg. Persze, a hátam mögött mindenki rólam beszélt, ami azért zavaró volt. Igyekeztem nem foglalkozni vele, de amikor nyíltan belém kötöttek, nem tudtam elmenni mellettük.

-Szia, Mila!- szólalt meg mögöttem egy férfihang.

-Rami!- perdültem meg a tengelyem körül.

-Csinos vagy- mosolygott rám, majd felém nyújtotta a karját. Belé karoltam és kimentünk az udvarra.

-Köszönöm!- sóhajtottam fel, mikor elég messze kerültünk a kíváncsi fülektől. - Csak olyan nehéz.

-Tudom és sajnálom- ölelt meg. - De a nagyi úgy véd titeket, mint valami anyatigris. Tegnap is anyuval vitáztak.

-Nem akarom, hogy bajotok legyen miattam- simogattam meg a hasam. Én már éreztem a mocorgását, mások még nem.

-Nem lesz- legyintett. - Majd ha novemberben kibújik ez a kis törpe, akkor mindenki megnyugszik.

-Legyen igazad- néztem rá és reméltem, hogy tényleg így lesz minden.

Az egész napot mellettem töltötte ő is és a húgom is. Délután elmentünk sütit enni és igyekeztek elterelni a figyelmem arról, hogy a szerelmem nincs velem. Örültem, hogy legalább ennyi ideig láthatom a testvéremet, mert a szüleim még mindig nem akartak otthon beengedni. És bennem az tartotta a lelket, hogy azért vannak, akik teljes vállszélességgel mellettünk állnak. Rami egészen estig velem volt, hazakísért a nagymamájához is. Gondolkoztam, hogy elmondom neki a legnagyobb hírt, ami már napok óta bennem van, de Kimivel akartam megosztani, amit az orvos mondott akkor, amikor voltam nála hétfőn. Magamban tartottam, inkább azt állítottam, kicsit szégyenlős a babám, még nem mutatta meg magát.

A valóság azonban teljesen más: eddig nem mertem leírni, a kis pöttöm a pocakomban egy KISLÁNY!”

Egy boríték is be volt ragasztva a bejegyzés mellé. Óvatosan kinyitottam, majd kiemeltem az ott elrejtett képet. Az ablak felé fordítottam és láthattam, hogy nem mást tartottam a kezemben, mint az ultrahangos képemet. Tökéletesen látszottam rajta. Még soha nem volt a kezemben ilyen, ezért perceken keresztül nézegettem, majd visszabújtattam a rejtekhelyére.

-Duzzogva pakol mindenki- jött vissza apa és újra leült mellém.

-Hogy mondta el anya, hogy lány leszek?- kérdeztem tőle.

-Hétfő volt, én akkor értem haza néhány hosszú angol versenyről- emlékezett vissza. A tekintetét a falra szegezte és csak beszélt. - Mivel nagyon hiányzott, elé mentem a sulihoz. Nekem abba kellett hagynom a futamok miatt, de azt nem akartuk, hogy ő is így tegyen. Megbeszéltük a tanárokkal, hogy érthető okok miatt ő az utolsó két évet magántanulóként fogja elvégezni, hogy végig veled lehessen. Szóval ott vártam a kapuban. Ramival együtt jöttek ki és amikor meglátott, szinte rohant felém. Le is szidtam, hogy ne futkosson, mikor te már a pocakjában vagy. De ő abszolút nem foglalkozott velem vagy azzal, hogy próbáltam kicsit megdorgálni. Átölelt és a fülembe súgta, hogy felköthetem a nadrágom, mert egy kis hercegnőt sikerült összehoznunk.

-És mit gondoltál?- csúsztam közelebb hozzá.

-Hogy bele fogok őrülni, ha a kislányom közelébe akár egy férfi is kerül- húzott az ölébe és ringatott. - Hallottam előtte már párszor, hogy az apák és lányaik között mennyire szoros a kapcsolat. Aztán megszülettél és a kezembe tettek. Rettegtem, hogy valamit rosszul fogok csinálni és te azonnal elkezdesz majd sírni. De csak rám pillantottál, én pedig elvesztem. Igaz a mondás, miszerint az apák szerelmesek lesznek a lányaikba. Ebbe én is beleestem.

-Én is imádlak!- öleltem át a nyakát és belebújtam az ölelésébe.

-Anya is nagyon szeret téged- súgta a fülembe.

-Tudom- vallottam be. - És téged is... -

Tudom- mosolyodott el, majd hagyta, hogy kimásszak az öléből. - Habár titkoltuk, és még egy darabig nem akartuk a tudtodra hozni, én mégis megteszem- szegezte a tekintetét a padlóra. Fogalmam sem volt, hogy miről is beszél. - Anyád és én Kínában újrakezdtük.

-Tessék?- kérdeztem vissza döbbentem. - Ezt akkor most értsem úgy, hogy a szüleim összejöttek?

-Valami olyasmi- bólintott. - Sajnálom, hogy nem szóltunk korábban, de nem akartuk, hogy neked fájjon, ha mégsem úgy sikerül, ahogy mi gondoltuk.

-Máskor megsértődnék- löktem meg a kezét kicsit. - De most nem. Majd ha anya itthon van és rendbe is jött, megteszem. Addig azonban inkább csak örülök nektek, jó?

-Köszönöm, édesem!- nyomott egy puszit a homlokomra.

Mikor magamra maradtam, felnevettem. Hogy is nem vettem észre? Együtt aludtak, mindent együtt csináltak, anya sokkal jobban odafigyelt arra, hogy csinos legyen, lépten-nyomon úgy tűnt, mintha megzavarnék valamit. Annyira egyértelmű volt, én meg elmentem mellettük. Tipikus én: azt nem veszem észre, ami az orrom előtt van. De talán bizakodhatok abban, hogy a jövőnk még boldog is lehet. Hárman, együtt.