Somewhere I belong

GUARDIAN ANGEL

Beszélgetések és viták nélkül utaztam haza másnap reggel. Nem akartam még egy percet ott tölteni, ahol a szívem meg akart szakadni. Tudtam, hogy nem lesz jobb otthon sem, de nem akartam, hogy a környezet, a tárgyak emlékeztessenek arra, amit veszítettem. 

Anya nagyon örült neki, hogy visszakapott engem. Szorosan magához ölelt és egész nap körülöttem sündörgött. Azt mondtam, hogy már nagyon hiányoztak, azért jöttem haza. Részben igaz volt, hiszen megszoktam, hogy velük vagyok. Fabian el sem mozdult a közelemből és amint nem voltak hallótávolságon belül a szüleink, már faggatott, hogy mi történt. Ismert engem, tudta, hogy nem vagyok jól. 

Amíg a pilóták, vagyis a bátyám és a remélhetőleg jövőbeli barátom Kanadában versenyeztek, addig engem otthon próbáltak kirángatni a letargikus hangulatomból. Próbálkoztam, komolyan, de sokszor nem ment. Vissza akartam kapni azt az életet, amit még a svájci látogatásom előtt élhettem. Akkor boldog voltam és nem tudtam komolyan, milyen kegyetlen is a világ. Ezzel szemben a szívem kettétört, az egyik a bátyámat féltette és rettegett attól a műtéttől, a másik vissza akarta kapni a boldog pillanatokat Kimivel. 

Telefonon is csak Hannával beszéltem, aki szerint elég puskaporos a hangulat. Kimi lépten-nyomon próbálta megbeszélni Sebastiannal, hogy mit is akar tőlem, miért is akar velem lenni és miért is okoz fájdalmat az, hogy nincs velem. De nem felejthetjük el Sebastian büszkeségét, ami nem engedte, hogy bárkinek a karjába engedjen. Valószínűleg nem élt a világon olyan férfi, aki mellett szerinte biztonságban élhettem volna rajta és a családunk férfi tagjain kívül. 

Valenciába is úgy mentek, hogy nem beszéltem egyikükkel sem. Kimit azért hanyagoltam, mert tudtam, hogy teljesen összetörök, ha hallom a hangját. És ez volt az egyetlen dolog, amit senkinek nem akartam hagyni. Meg akartam tartani azt a pici becsületemet, ami megmaradt ezután a kavalkád után. 

A futamnézésre Fabian szinte kirángatott a nappaliba, mert nem akartam menni. Ő meg kijelentette, hogy nélkülem nem nézi. Végül ő lett az erősebb és vele voltam végig. Kissé elkeseredtem, amikor Sebastian alatt egyszerűen megállt a kocsi, mert tudtam, hogy mennyit jelentett volna, ha nyerni tud újra. Persze, Kiminek örültem, de ismertem őt és tudtam, hogy nem annyira boldog ezzel a kapott második hellyel. Sokkal fontosabb lett volna neki, hogy küzdjön, és ne azért álljon a dobogón, mert megállt a kocsi a csapattársa és a barátja alatt is. 

Amint vége volt az interjúknak, újra bezárkóztam a saját kis kuckómba, ahová senki nem jött fel az elmúlt napokban. Csak találgatták, hogy mi is lehet a baj, de senki nem tudott semmi biztosat rólam. Én pedig nem beszéltem erről, ahogyan a Svájcban maradtak sem. Így a család tudatlanságra volt ítélve, ami egy idő után meghozta nekem a magányt és a fájó csendet. Szinte fojtogatott a levegőben izzó kétségbeesés, amit éreztem. De nem tudtam ellene tenni, mert ezt csak két ember tudta volna megszüntetni. És ők is csak együtt. 

Elbóbiskolhattam az ágyamon fekve, az emlékeim fájó tengerében, mert arra ébredtem, hogy valaki kopog az ajtómon. Megdörzsöltem a szemem és felkapcsoltam a kis éjjeli lámpát, hogy ne legyen annyira vaksötét. Elbotorkáltam az ajtómig és elfordítottam benne a kulcsot, de nem nyitottam ki. Vártam, hogy bejöjjön az a valaki. 

- Szia, Nikki!- szólalt meg egy régen hallott, de ismerős férfihang a túloldalon. - Bemehetek hozzád? 

- Tommi!- nyitottam ki az ajtót nagy lelkesedéssel és amint éreztem, hogy magához húz, a nyakába csimpaszkodtam. - Olyan jó, hogy itt vagy! 

- Te is hiányoztál!- nevetett és kicsit beljebb tolt, majd becsukta az ajtót. - És jöttem volna, csak kicsit később, ha nem kapok egy telefont. 

- Telefont?- engedtem el és vártam a folytatást. 

- Heikki hívott- kezdett bele. - A bátyád elmondta neki, hogy mi is történt vele és veletek. A betegségét és a kapcsolatodat. Nagyon összetörte, hogy nem beszélsz vele. 

- Ő tagadta meg tőlem a lehetőséget, hogy beszéljek- fontam össze a karjaimat a mellem alatt. 

- Tudom- simogatta meg az arcom. - Azonban 2 nap múlva műtik és nem így kellene odamennie. 

- Akkor most mégis mit kellene csinálnom?- csattant a hangom. - Menjek oda és tegyek úgy, mintha semmi nem történt volna? 

- Nem kérnélek erre, mert tudom, hogy nem engedi az őszinteséged, ahogyan neki sem- fogta meg a két karom oldalt és leültetett az ágyamra. - Felhívtam és legalább két órát beszéltem vele. Arra jutott, hogy beszélni szeretne veled. Tudni akarja, hogy mit is jelent neked Kimi és mit is vársz el ettől a kapcsolattól. Békülni szeretne, de úgy nehéz, ha nem tud veled kommunikálni. 

- És akkor most...?- tétováztam. 

- Megkért, hogy vigyelek el hozzá. Már beszéltem a szüleiddel, úgy tudják, hogy összevesztetek és én kísérlek el a bátyádhoz, hogy kibéküljetek. Ha úgy veszed, részben igaz is. Valójában egyenesen Londonba mennénk, hogy találkozzatok és teljesítsd, amit ígértél. Ugye, emlékszel?- cirógatta meg az arcom. 

- Vele leszek, amikor műtik- suttogtam és éreztem, hogy egy könnycsepp végigcsorog az arcomon. - Mehetünk! 

- Rendben, amint kész a csomagod, viszlek is!- ölelt újra szorosan. 

Amíg anya összepakolt nekem, el sem mozdultam a vendégünk mellől. Persze, mindenki körberajongta, hiszen nagyon hiányzott közülünk. 3 év hosszú idő és ők szinte együtt éltek Sebastiannal. Megtörtént nem egyszer, hogy a két fiúval együtt aludtam és hetekig szét sem lehetett minket szedni. Most Heikki volt itt, akit szintén szerettünk, de nem volt ugyanaz. Ő nem az a Tommi Pärmäkoski volt, aki tiszteletbeli Vettel lett. Most azonban mellettem volt újra és tudtam, hogy addig nem is hagy el, amíg nem látja, hogy minden rendben van. Beleértve engem és a magánéletemet is. Ha láttam volna, akkor biztos, hogy felnézek rá. Mert ő volt a mi őrangyalunk.