Száguldó remény - 35. rész

Lehet tippelgetni ;)

---------------------------------------------------------------------------------------

Remegett minden tagom, ahogy ott térdeltem a betonon. Alig emeltem meg a fejem, láttam, hogy mindent beborít a vér. Rettegve emeltem még magasabbra a fejem és néztem körbe. Láttam a kocsi által hagyott féknyomokat, láttam a felénk sietőket és láttam a földön fekvőket, akik mind engem akartak megmenteni.

„Christiannal megbeszéltük, hogy heti 12 órában visszajárhatok dolgozni a gyárba, bármikor, én választom meg az időpontokat. Azt mondta, hogy semmiképpen nem akarnak megválni tőlem és ez a legjobb megoldás. Hálás voltam, hogy maradhattam és nem tettek munkanélkülivé csak azért, mert anya leszek.

Már éppen beszélgetni kezdtünk volna egymással, mikor kaptam egy üzenetet Kimitől, hogy a gyár felé tart. Visszaírtam neki, majd elköszöntem Hornertől és Lottétól arra a rövid időre, amíg kimentem, hogy Kimivel találkozzam. Nem siettem, türelmesen és lassan mentem egészen a főbejáratig, amin kisétáltam.

Alig értem ki, távolról már láttam egy alakot közeledni. Nem kellett közelednie ahhoz, hogy tudjam, ki az. Elmosolyodtam és én is elindultam felé, hogy minél hamarabb a karjaiban lehessek. Csak akkor toppantam meg, amikor Tommi utánam kiabált. Megfordultam és vártam, hogy beérjen. Nem tudtam, mit akar, de már előre tudtam, hogy számon fogom kérni, mert nincs Ruth mellett.

Már mindketten közel voltak hozzám, mikor meghallottuk, hogy valaki száguldozik a gyár területén. Megfordultam és láttam, hogy egy kocsi egyenesen felém tart. Tudtam, hogy észrevett, de nem lassított, sokkal inkább gyorsabban haladt. Tudtam, hogy el kellene futnom, de minden idegszálam megbénult és nem tudtam mozdulni.

A két szőke finn őrült módjára kezdett felém rohanni és a kocsi is csak egyre közelebb került hozzám. Már azt hittem, hogy következik a becsapódás, mikor rántást és lökést éreztem egyszerre, majd a földre zuhantam. Hallottam a csattanást, majd a csikorgó fékeket és hogy bárki is ült abban a kocsiban, elhajtott.”

Újabb sikoly szaladt ki a számon, mikor megéreztem, hogy görcsöl a hasam. Nem tudtam mit tenni, a fájdalom teljesen felemésztett. Visszazuhantam a földre, összehúztam magam és csak remélhettem, hogy mindannyian túléljük a dolgot. Körülöttem rengeteg ember mászkált, telefonált és próbált segíteni.

Messziről hallottam egy hangot, ami arra kért, hogy ne ájuljak el. Küzdöttem a testem és a fájdalom ellen, mindaddig, ameddig bírtam. Éreztem, hogy valaki a karjaiba emel engem és vinni kezd, de akkor már túlságosan hívogató volt a sötétség, ahol nincs senki, csak a béke. Végül feladtam a harcot és elájultam.

Egy darabig tökéletes volt a sötét, amiben lebegtem. Nem éreztem, nem hallottam, nem gondolkoztam, nem történt velem semmi. Aztán elkezdtek előttem peregni a képek. Minden olyan dolgot láttam, ami rossz volt, ami fájdalmat okozott. Kapálózni akartam, sikítani, eltüntetni a negatív emlékeket, de minél jobban akartam, annál rosszabb lett.

Addig küzdöttem, amíg ki nem pattantak a szemeim. Meglepetten vettem észre, hogy egy nagyon fehér és nagyon steril szobában vagyok. Hallottam magam mellett a csipogást, ami zavaró volt. Rápillantottam a gépre és akkor már tudtam, hogy a saját szívem dobbanásait méri. És már értettem, hogy miért is kell kórházban lennem.

Éreztem, hogy valaki a karomat simogatja. Oldalra pillantottam és az ágyam szélén anya ült. Halvány mosollyal nézett vissza rám. Elkezdtem figyelni a tekintetét, ő pedig végig a szemembe nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy mit is akar ez jelenteni, de féltem feltenni a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.

- Ne aggódj, kicsim!- simogatta meg az arcom. - Az orvosnak az első dolga volt, hogy megvizsgálja a picit, de túlélte. Az éjjel rá is volt kötve egy EKG-monitor és minden rendben volt. Nyugodj meg- söpörte ki a hajam az arcomból.

- Attól féltem, hogy elveszítettem, mikor görcsöt kaptam- suttogtam.

- Az esés és a vitaminhiány is közrejátszott- magyarázta tovább. - De az orvos nagyon odafigyel rátok.

- És a fiúk?- kérdeztem, és közben újra eluralkodott rajtam a félelem.

- Ők...- kezdte anya, de belefojtotta a szót a folyosóról beszűrődő kiabálás.

- Nem érdekel, nem fogom hagyni, hogy belém bökjön valami kétes eredetű löttyöt! És a menyasszonyomhoz fogok menni. Most!- hallottuk az ismerős férfihangot.

- Menyasszony?- nézett rám anya szigorúan.

- Még véletlenül sem- ráztam a fejem. - Szerintem csak be akar jutni hozzám.

- Ne hadonásszon azzal a tűvel felém!- hallottuk tovább a kiabálást.

- Kimi, higgadj le!- követte őt egy higgadt, nyugodt férfihang. Anya azonnal elmosolyodott. - Hagyják, hogy meglátogassa a barátnőjét, majd kezelhetik rendesen. Ugye?

- Persze- morogta az említett. Néhány pillanattal később a két férfi belépett a szobába.

- Köszönöm, Brian!- néztem először rá, ő pedig csak biccentett. - Te meg higgadj le!- mordultam Kimire.

- 24 órája a közeledbe sem engednek és senki nem mond nekem semmit. Ezek után ideges vagyok, igen- kezdett el fel-alá mászkálni.

- Jól vagyunk- sóhajtottam fel. - De inkább azt mondd meg, hogy veled mi van- követtem a tekintetemmel, mert nem állt meg egy pillanatra sem.

- Csak néhány karcolás meg zúzódás- legyintett és végre hajlandó volt megállni. - Ezért nem is értem, hogy miért akarják ennyire beadni nekem azokat a cuccokat.

- Talán, hogy gyorsabban gyógyulj- vágtam rá gondolkozás nélkül. - Már csak azt kell megmondanod, hogy mi van Tommival.

A kérdésem után néma csend lett. Anya, Brian és Kimi egymásra pillantgattak, de egyikük sem nézett rám. Ekkor már tisztában voltam azzal, hogy itt valami nincs rendben. Dobolni kezdtem az ágy szélén, hátha ezzel ösztönzöm őket, hogy elmondják, mi is történt, de nem történt semmi. Végül meguntam a várakozást.

- Ha nem mondjátok meg, akkor majd kiderítem én- nyúltam a tű felé, amivel az infúzió volt bekötve.

- Eszedbe se jusson!- ütött a kezemre anya, mintha valami rossz dolgot tettem volna.

- Alkarcsont-repedés, combizom-húzódás, agyrázkódás és részleges emlékezetkiesés- sorolta Kimi a sérüléseit. - Őt találta szinte telibe a kocsi.

- Akkor rám sem emlékszik?- kérdeztem szomorúan.

- Rád emlékszik. Nagyon is- morogta Kimster. Kérdően bámultam rá, ezért folytatta. - Valahol ott tarthat, hogy voltál nála és éppen hazaértél. Szóval még nagyon együtt vagytok.

- Akkor nem emlékszik Monacóra- állapítottam meg. - Fogalma sincs a babánkról, Ruth-ról és Lucy-ról sem, igaz?

- Ahogy mondod- bólintott rá a Jégember. - Én el akartam neki mondani, de a doki szerint magától kell rájönnie.

- Nem fogom eljátszani, hogy a barátnője vagyok- jelentettem ki konokul és lejjebb csúsztam az ágyban.

- Senki nem kért erre- mosolygott rám anya. - Mi most megyünk, Ruthie már valószínűleg lefárasztotta az öcsédet és Wendy-t.

- Vigyázzatok rá nagyon!- kértem és hagytam, hogy elmenjenek.

*****

(Mia szemszöge)

Idegesen járkáltam fel-alá a tárgyalóban. Még sosem jártam benn, nem volt semmi dolgom itt. Most kölcsön kellett kérnem Christiantól, mert tudtam, hogy be van kamerázva az egész hely. Szükségem volt arra, hogy minden mondatot rögzítsenek a szerkezetek, mert talán véget vethetek a hónapok óta tartó szervezkedéseknek.

Heather úgy lépett be a terembe, mintha szokásos lenne, hogy mi ketten itt találkozunk és cseverészünk. Ráböktem az egyik székre, ahová leült. Nagy levegőt vettem, még egyszer gyorsan lepörgettem magamban, hogy mit és hogyan akarok közölni vele, majd a szemébe néztem.

- Mégis mi a fene volt ez tegnap?- kérdeztem emelt hangon.

- Mia, higgadj le! Senkinek semmi baja- közölte velem teljesen nyugodtan.

- Arról nem volt szó, hogy meg fogtok ölni egy ártatlan kisbabát- kiabáltam hisztérikusan.

- Tessék?- sápadt el teljesen.

- Most beszéltem Madison orvosával. Elveszítette a babáját- válaszoltam nagyon halkan. - Ez a te hibád!

- Semmi közöm nincs a gázoláshoz!- tiltakozott volna azonnal.

- Ha nem jössz vissza, az a baba még mindig élne- kiabáltam újra. - megérte ez neked? Megéri mindez érte? Komolyan?

- Kiről beszélsz?- kelt fel az asztaltól.

- Hallottam, ahogy tegnap beszéltél vele telefonon. Utánanéztem mindennek, évek óta vagy vele- toltam elé egy lapot. Farkasszemet nézett velem, majd megfordítottam a képet, amin ott volt ő...