Love from the past

Sziasztok! Azt hiszem, hogy mondhatom, hogy itt is a várva várt rész. :D A 7 komment áll, de szólok, hogy ebből a történetből nincs semmi tovább, úgyhogy nem tudom, mikor lesz folytatása. Jó olvasást!

26. rész

(Mila szemszöge)

Alig 18 órája szabadítottak ki, de már újra Finnországban voltam, közvetlenül a házunk előtt. Szorosan kapaszkodtam Jansen karjaiba két okból is. Részben alig tartottak a lábaim és rettentően fájt minden sérülésem, részben pedig a félelem miatt. Csak sétáljak be úgy, mintha semmi nem történt volna? Mit fognak gondolni? Mit fognak mondani? Hogyan fognak fogadni? Milyen pillantásokkal néznek majd rám? El tudnak-e fogadni így is?

A gyengéd terelgetésnek engedve lépkedtem a bejárati ajtó felé. A férfi, aki a testőröm volt, velem jött ide is – de már barátként. A rendőrség őt nem vádolta semmivel, miután kihallgattak engem is. Tanú volt az ellen a féreg ellen, akárcsak én. Mindkettőnket be akartak vonni a tanúvédelmi programba, de elutasítottuk. Én csak vissza akartam kapni az életem, ő pedig szabad akart lenni annyi évnyi önkéntes száműzetés után.

Alig egy lépés választott el az életemtől, de nem mertem megtenni. Nem sminkeltem ki magam, az arcom tele volt foltokkal, és akkor ne is beszéljünk a testem többi részéről. Úgy akartam hazaérni, hogy lássák, milyen vagyok most. Mert ha így eltaszítanak, akkor tudom, hogy mennem kell. Egy olyan helyre, ahol nem tud rólam senki semmit. És ha ez kellett volna ahhoz, hogy ők boldogok legyenek, megtettem volna.

Arra kaptam fel a fejem, hogy a túloldalról kulcszörgés hallatszik. A mögöttem állóra pillantottam, aki valószínűleg csengetett, amíg én a gondolataimban voltam elmerülve. Biztató mosollyal az arcán állta a tekintetem, ami csak akkor fordult vissza, amikor meghallottam a bejárati ajtó jellegzetes nyikorgását.

-Úristen!- nézett végig rajtam a húgom. – Mila!- nyújtotta felém a kezét, hogy átölelhessen, de gyáván meghátráltam. – Gyere!- állt arrébb, fel sem véve az előbbi reakciómat.

-Ki az?- hallottam a nappal felől Kaisát.

-Meglepetésem van- nevetett fel Hanna-Maria. Rápillantottam az arcára, amin könnyek peregtek végig.

Lassan, nagyon lassan jutottam el a nappaliig. Amint beléptem, meg is torpantam, nem hagytam Jansennek sem, hogy tovább terelgessen engem. Kimi és Kaisa nézett fel rám a kanapéról. A lányunk eltátotta a száját, felpattant és felém is rohant volna, ha az apja nem kapja el azonnal a karját. Fújtatva fordult vissza, de nem szabadult.

-Oda akarok menni anyához!- mordult az apjára.

-Várj!- kérte Kimi és ő is felállt. – Isten hozott itthon, Mimi!- pillantott rám és a hangja olyan lágy volt, hogy szinte simogatott.

-Ne már, apu!- rángatta a kezét Kaisa.

-Figyelj rám!- szólt rá, de mintha a falnak beszélne. – Kaisa, nézz rám!- fordította maga felé. – Látod anyát. Látod, hogy mit viselt el kettőnkért. Nem rohanhatsz oda hozzá azonnal. Biztos, hogy a teste is tele van sebekkel, amik egy öleléstől is fájhatnak neki. És nem tudhatjuk, hogy mennyire fél. Még tőlünk is, igen- pillantott fel rám a férfi, majd újra a lányunkra koncentrált. – Mi nem tudjuk, milyen volt neki ott, ezért türelmesnek kell lennünk, rendben?

-Nagyon nehéz- suttogta könnyes szemekkel közöttünk járatva a tekintetét.

-Tudom, kicsim! Nekem is- vallotta be Kims, majd egymást ölelve fordultak felém.

-Én…- szólaltam meg rekedt hangon, de eddig bírtam zokogás nélkül. – Bocsássatok meg!

-Bárcsak szóltál volna nekünk!- mondta a húgom, és megérintette a karom. Ijedten léptem hátrébb, egyenesen Jansen karjai közé.

-Mila, emlékszel, miért volt az egész?- simított végig az arcomon, ahol volt egy pici szabad hely. – Értük. Mert szereted őket és ők is szeretnek téged. Ők jók és nem bántanak.

-Kaisa…- suttogtam a kislányom nevét és minden maradék erőmet összeszedve fordultam felé. Nem mozdult a hívásomra. – Sajnálom!- pillantottam rá és kinyújtottam felé a remegő karjaimat.

Kimi kezei lehullottak róla, hagyva neki, hogy végre elérjen engem. Lassan jött felém és a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Mikor már csak egy lépés választotta el tőlem, megtorpant. Tudtam, hogy az én dolgom megtenni az utolsó lépést felé. Nagyot sóhajtottam, és odaléptem elé. Először megsimogattam az arcát, hogy tudjam, ez az egész nem egy álom. Majd lassan felé nyúltam és átöleltem őt. Olyan gyengéden fűzte körém a karjait, ahogy csak tudta. Egy porcikám sem kívánta ezt a fajta érintkezést, mégis a legtökéletesebb pillanat volt. Újra úgy éreztem, hogy élhetek még.

-Nagyon fáj?- motyogta a fejét a vállamra hajtva.

-Volt már rosszabb is- súgtam és újra végigsimítottam a fején. Reméltem, hogy velem marad, de rettentően gyorsan elhúzódott.

-Miattam soha ne fájjon semmid- mosolygott rám. Nem lépett el, csak már nem ölelt.

-Gyere vissza!- nyúltam felé. – Most te vagy a valóságom, a legboldogabb biztos pont az életemben.

-Szeretlek, anya!- motyogta a fejét a vállamra hajtva.

Megmondani sem tudtam volna, hogy meddig is álltunk ott ketten, csak azt vettem észre, hogy a lábaim már nem bírják tartani a súlyomat. Össze is csuklottam, de még mielőtt a földön fekve találhattam volna magam, két erős kar tartott meg. Felpillantottam és Kimi karjai között hevertem. El akartam magamtól lökni, de a mosolya és a nyílt tekintete nem engedett. Az egyik fotelhez vezetett, leültetett és elengedett.

-Mila, minden rendben?- kérdezte Jansen. Felpillantottam rá, ő pedig úgy állt az ajtóban, mint régen. Tudtam, hogy bármikor ugrana és eltüntetne mindenkit, ha arra kérném.

-Ő Jansen- fordultam Kimi és Kaisa felé. – Ő vigyázott rám, amíg megtehette. Nincs családja és nincs hová mennie sem…

-Akkor marad- vágta rá a húgom, aki nem messze ácsorgott a férfitól. – Vagy eljöhet hozzám is.

-Nem szeretnék semmiféle problémát jelenteni- szólt Jansen, először Kimire, majd a húgomra nézve.

-A pasim kidobott, egyedül maradtam egy hatalmas házban, jó lenne a társaság- mosolygott tovább Hanna-Maria. – És akkor a nővérem sincs messze, bármikor találkozhattok.

-Igazán hálás vagyok!- hajtotta meg a fejét az egykori testőröm. – De ha szeretnéd, maradok!- nézett a szemembe.

-Te magad mondtad, hogy ők nem bántanak- csúsztattam a remegő kezem a földön ülő Kimi vállára. – Jól leszek!

-Holnap jövünk reggel, jó?- lépett hozzám a testvérem és nyomott egy puszit a fejemre. – Örülök, hogy itthon vagy, nővérkém!

Megvártuk, amíg távoznak. Tele voltam félelemmel, mikor hárman maradtunk, mégis maradtam és nem marasztaltam senkit. Az eszem és a szívem is tudta, hogy nyitnom kell a családom felé, ha egyszer tényleg szeretnék még normálisan élni, bármennyire nehéz. Azonban azzal is tisztában voltam, hogy nem kérhetem meg egyiküket sem, hogy segítsenek a testemen lévő sebek kötéseinek cseréjében, valamint némelyik gyógykenőccsel történő bekenésével. Kaisa már így is túl sokat viselt el ebből a szörnyűségből, Kimi pedig… csak nem akartam, hogy erre is emlékezzen. Ki kellett találnom valamit.

-Tudunk valamiben segíteni?- kérdezte Kimster felnézve rám.

-Szükségem lenne valakire, aki segít nekem…- pillantottam rá remélve, hogy érti, mire gondolok.

-Itt vagyunk- huppant le az apja mellé Kaisa is.

-Én… nem szeretném, hogy ezeket tudjátok- hunytam le a szemem, mert úgy éreztem, hogy ezzel elárulom őket.

-Fel tudom hívni nekem Markot- érintette meg a kézfejemet a férfi. – De csak akkor, ha teljesen megbízol benne és bennünk. Senki olyan nem jön a közelbe, akit nem szeretnél.

-Mark…- mondtam ki a nevet és eszembe jutott, hogy mennyi mindent tett ő már értünk. – Annyi dologgal tartozunk már neki.

-Megkérem, hogy jöjjön- bólintott Kimi és a telefonjával a kezében hagyott minket kettesben.

-Mesélj nekem, kicsim!- néztem a lányomra. – Mi történt veletek?

-Futamra jártunk, vagy háromszor mentünk Enstone-ba is, meg amúgy haragszik ránk a nagyi meg nagyapa is- pillantott rám és értettem, hogy a szüleimről beszél. – Mikor elmentél, mindenki itt volt nálunk és úgy követtek minket, hogy arra vártak, hogy mikor fogunk teljesen magunkba fordulni. Apa elküldte őket. Paula nagyi, keresztapuék és keresztanyu sem sértődött meg, ők értették, hogy ketten szeretnénk lenni, de a te szüleid nem- fintorgott.

-Nem akarok velük találkozni!- dőltem hátra.

-Akkor nem kell- csilingelt a lányom hangja. – Apu úgysem enged senkit a közeledbe, akit nem szeretnél látni.

-Jelenleg nem akarok szinte senkit látni- sóhajtottam hangosan. – Nyugalomra van szükségem, rátok és arra, hogy legyen időm elfelejteni ezt az egészet.

-Holnap kitaláljuk- jött vissza Kimi. – 10 perc múlva itt is van Mark.

-Köszönöm!- suttogtam és a tekintetemmel igyekeztem érzékeltetni, amit érzek.

-Ha szeretnél, zuhanyozz le nyugodtan!- pillantott rám. – És nem tudom, hogy mennyire szeretnél velem egy ágyban aludni…

-Fogalmam sincs- ráztam meg a fejem, elmondva a tényleges gondolataimat. – De jó lenne, ha valaki lenne velem.

-Akkor én alszok közöttetek- ült a fotel karfájára Kaisa. – Együtt is alszotok meg nem is.

-És akkor vagy apád, vagy én a földön végezzük- ráztam a fejem elnézően.

-Lehet. De én nem- kacsintott ránk. – Akkor audjunk itt, a kanapén. Ha Ramiék négyen simán elfértek, akkor mi is el fogunk.

-Nem is rossz ötlet…- mondta Kims, majd rám pillantott.

-Segítenél a lépcsőkkel?- böktem az emelet felé.

Nagyon nehezemre esett minden bonyolultabb mozgás. A kezébe kapaszkodtam és közben úgy éreztem magam, mint egy 80 éves öregasszony, hiszen azokat szokták kísérgetni. A máskor alig egy perces út most sokszorosára nőtt. De a vége ugyanaz volt, ami előtte már annyiszor: a hálószobánk.

-Leviszem akkor az ágyneműket- bökött az ágyra, mikor csendben álltunk egymással szemben.

-El sem hiszem, hogy tényleg visszafogadtok- bukott ki belőlem.

-Ez soha nem volt kérdés!- lépett szorosan elém. – Szeretlek, veled akarom leélni az életemet, történhet bármi. Az más, hogy szívem szerint addig ütném azt a férget, amíg mozog- szorította ökölbe a kezeit. – A lényeg, hogy vigyázunk rád és én tudom, hogy újra a régi lehetsz. Együtt küzdünk és minden rendbe fog jönni. Jó lesz így?- emelte meg a kezét és alig egy centire volt az arcomtól.

-Szeretlek!- suttogtam és a tenyerére fektettem az arcom. Felszisszentem, de nem hagytam, hogy elengedjen.

-Ha megjött Mark, akkor majd felküldöm- cirógatott a hüvelykujjával, majd egy óvatos puszit nyomott a homlokomra. – Mi pedig lenn leszünk és csak egy szavadba kerül.

-Köszönöm!- hajoltam oda hozzá és önmagam is megleptem, hogy alig néhány milliméterrel kerülte el a szám az övét a puszi alatt.

Mikor magamra maradtam, bevonultam a fürdőbe. Igyekeztem végig háttal lenni a tükörnek, hogy ne kelljen szembesülni a testem sérüléseivel. Sziszegve szedtem le a kötszereket magamról, néhol vékonyan szivárgott a vérem. Beálltam a zuhanyfülkébe és csak folyattam magamra a meleg vizet. Kicsit ellazította az izmaimat, de közben csípte is a felszakadt sebeket. Az arcomat a sugár felé fordítottam és abban reménykedtem, hogy talán a cseppekkel az elmúlt hetek emlékei is távoznak a fejemből. A merengésemet kopogás zavarta meg.

-Mila, én vagyok az, Mark!- hallottam meg az ajtón túlról a hangját. – Bemenjek és ott lássam el a sebeket vagy szeretnél kijönni?

-Gyere be!- döntöttem el gyors mérlegelés után, a vizet elzárva. A kabinba húztam a törölközőmet és az alsóneműmet.

-Utólagos engedelmeddel a táskádból a lányotok kivette a krémet- adta tudtomra és hallottam, ahogy pakolászik. – Hoztam kötszert is, Kimi azt mondta, hogy át kell kötni néhány sérülésedet.

-Igen- helyeseltem és felhúztam az egyetlen fehérneműmet.

Egyetlen bugyiban kellett elé állnom, hogy valóban mindenütt segíthessen. Remegtem, amikor a kezemmel a melleimet takarva kiléptem elé. Egy pillanatra kerekre nyíltak a szemei és a szája is tátva maradt, de gyorsan rendezte a vonásait. Óvatosan közelebb húzott a fényhez, majd körbevizsgált mindenhol.

Szakszerűen és minden rezdülésemre odafigyelve kezdte el belemasszírozni a testembe a krémet. A hátamon hosszában egyenes vonalú véraláfutások voltak, a vállaimon néhány nem túl mély vágás, a kezeimen jól kivehető ujjnyomok és néhány cigarettacsikk helye, a melleimen szúrt sebek, a teljes hasamon véraláfutások ezrei, mindkét lábamon megszámlálhatatlan folt, szúrás vagy vágás.

-Engedd le a kezed!- kérte, amikor elém lépett. Végig remegtem abban a tudatban is, hogy jó kezekben vagyok. – Mit mondott az orvos, milyen időközönként kellene végigcsinálni ezt?

-Kétszer kenni naponta és addig kötni, amíg nem hegesedik- ismételtem el az amszterdami kezelőm szavait.

-Akkor délelőttönként segítek, és esténként pedig szintén megismételjük ezeket a dolgokat- fordult el, amikor végigért a testem bekenésével.

-Ne mondd el nekik, hogy ennyire rossz, jó?- kértem, mialatt engedelmesen hagytam, hogy teleaggasson gézlapokkal és kötésekkel. – Elég, hogy látják a zöld-lila és püffedt arcomat.

-Nem mondom el- ígérte. – És remélem, hogy gyorsan felszívódnak- simított végig egy kis püffedt területen a karomon. – A legtöbb talán már a jövő héten is csak halványan fog látszani.

-Az remek lenne- sóhajtottam fel.

Némán fejezte be a kötések elhelyezését, majd amíg én felöltöztem, ő tapintatosan elfordult tőlem és elrendezte a dolgait. Egy hosszú ujjú, nadrágos pizsama mellett döntöttem, aminek a szabása is lehetővé tette, hogy ne mindig érintkezzen a testemmel, így könnyítve a helyzetemet.

-Ugye, tudod, hogy mi mindannyian nagyon szeretünk?- állított meg az ajtóban Mark.

-Igen- bólogattam. – És én is azért mentem el, hogy nektek ne eshessen bajotok.

-Ezzel pedig az őrületbe kergetted Kimit- dorgált egy szelíd mosollyal. – Négy éjszakát bőgött végig, mint egy kisgyerek. Ha hagyom neki és nem emlékeztetem minden egyes másodpercben a lányotokra, utánad ment volna, otthagyva az egész versenyzői életét. Még Sebastiannal sem beszél miattad, habár az a német hibája is.

-Rendbe tudom még hozni valahogy ezt az egészet?- kérdeztem, de a kezem már a kilincsen volt.

-Biztos vagyok benne- simított végig a hátamon, majd segített visszajutni a földszintre.

-Jó lesz így?- mutatott a lányom az ággyá átalakított kanapéra, amin már ott volt mindenki párnája és takarója.

-Tökéletes- sétáltam oda és végigdőltem a puha helyen.

-Jó éjszakát nektek! Holnap találkozunk!- intett az edző és két pillanat múlva már sehol nem volt.

-Még nem tudok mindent- kaptam el Kaisa kezét és lehúztam magam mellé. – Mi volt ez a húgommal? Mi az, hogy szakított?

-Tobias hazajött és egyszerűen közölte vele, hogy talált magának valami feltörekvő színésznőt az USA-ban- rántotta meg a vállát a lány. – Keresztanyu meg kijelentette, hogy kap két napot, hogy eltűnjön az életéből, aztán itt volt nálunk. Az első 2 órát végigbőgte, aztán azóta egyre jobban van. Ma már láttam, hogy flörtölt az egyik helyes úszómesterrel- kacsintott rám.

-És mi az, hogy apád meg Seb nem beszélnek?- faggattam tovább.

-Seb számon kérte apun, hogy miért nem kerestet téged- feküdt le mellém. – Mert apa senkinek nem mondta, hogy egy csomó mindenkit ráállított az ügyre. Titokban tartotta, hogy nekünk ne fájjon. De főleg nekem- sóhajtott fel. – És apu még nem hagyta neki, hogy bocsánatot kérjen. Tegnap azt mondta, hogy lassan már felül egy gépre és idejön.

-Majd megoldom- kacsintottam a lányunkra, de utána inkább nem kérdeztem, mert láttam, hogy az apja közeledik.

-Mit pusmognak életem hölgyei?- ült le a másik oldalra, majd eldőlt. Félhomály volt, hiszen útközben eloltotta a villanyokat.

-Kiderítettem, hogy miképpen is lett független a húgom- húztam nyakig a takarómat.

-Érdekes egy történet volt- fintorgott. – Holnapra van egy meglepetésem neked!- nyúlt át Kaisa felett és megsimogatta a homlokom.

-Micsoda?- kérdeztem vissza.

-Titok, de tetszeni fog, ebben teljesen biztos vagyok- mosolygott rám. – De most aludjunk!- kapcsolta le az utolsó fényforrást.

Elvackolódtam a takaróm alatt. Amint megtaláltam a tökéletes pozíciót, éreztem, hogy a mellettem fekvő lányunk közelebb csúszik hozzám, majd egy óvatos nyomás keletkezett a derekam magasságában, ami Kimi minket ölelő karja volt. Teljes biztonságban merültem újra álomba.