Love from the past

Sziasztok! Itt is van a 25. rész. Zsani zöld utat adott neki, úgyhogy már fel is tettem. Még mielőtt bárki megint belekezdene, szólok, nem fog változni. Erősen 18-as karika a vége. Oldalra kikerült Jansen képe is. :)

FIGYELMEZTETÉS! AKI FELHÁBORODOTT A 21. RÉSZEN, ANNAK NEM AJÁNLATOS ELOLVASNIA EZT SEM!

25. rész

„1997. szeptember 8., hétfő

Még mindig furcsa volt, hogy körülöttem mindenki suliba rohangál, én ehelyett Siirka házában vagyok szinte egész nap. Most csak ketten vagyunk, Kimi megint versenyen van. Két hete nem láttam és már nagyon hiányzott. Gyakorlatilag együtt éltünk a nagyijánál. Engem nem akartak hazaengedni a szüleim, ő mehetett volna haza, de csak nélkülünk. Minket választott: a babát és engem.

-Segíthetek valamit?- léptem a konyhába, ahol a nagyi az ebéddel foglalatoskodott.

-Csak pihenj, kislányom!- nézett rám mosolyogva.

-Hagy csináljak valamit!- kérleltem. – Már nagyon unatkozom. És Kimi sincs itthon.

-Gyere!- intett maga felé, majd elém rakott egy tálat. -  Akkor megtanítom neked a kisunokám kedvenc almás pitéjét. Ha ezt megjegyzed, akkor bármikor le tudod venni a lábáról- kacsintott rám, én pedig felnevettem. – Tovább ne add senkinek a receptet, ez csak anyáról lányra szállhat.

-És akkor most én miért tudhatom?- simítottam a kezem a hasamra, mivel a kislányunk éppen táncórát tartott odabenn.

-Mert az unokám kedvese vagy- nyomott egy puszit a homlokomra. – És egyszer majd a dédunokámnak is meg kell tanulnia, hogy mivel is fogjon magának jó férjet.

-Majd meg tetszik neki tanítani- vágtam rá.

-Én sem leszek fiatalabb, angyalom- mosolygott rám szomorkásan. – El fog jönni a nap, amikor már nem vigyázhatok rátok itt. De remélhetőleg még nagyon messze van.

Nem beszéltünk többet, nekiláttunk az édesség elkészítésének. Ha kerestem volna, akkor sem találtam volna egyik receptkönyvben sem ezt a pitét. Olyan dolgok kerültek bele, amik valóban különlegessé tették. Igyekeztem mindent tökéletesen megjegyezni, hogy legközelebb egyedül is menjen. Habár lehet, hogy még néhányszor kérem majd Siirka segítségét, mire nekem is menni fog.

Ketten ültünk le ebédelni, majd utána én elvonultam aludni, mert kissé kimerültem. A hetedik hónapot tapostam, már elég nagy volt a pocakom is. A babánk tökéletesen egészséges volt, az orvos szerint szépen fejlődik, nem kell aggódnunk. A város persze a szájára vett, de már ez sem tudott érdekelni. Kezdtem érezni a súlyát annak, hogy anya leszek és igyekeztem minden energiámmal erre koncentrálni. A legfontosabb a kislányunk egészsége és boldogsága lesz a jövőben.

Arra ébredtem, hogy egy nagyon lágy csókot kapok az ajkaimra. Azonnal tudtam, hogy Kimi érkezett meg. Kinyitottam a szemeimet és álmosan pislogtam rá. Ott térdelt az ágy mellett és engem nézett.

-Szia!- köszönt mosolyogva.

-Szia!- suttogtam és megdörzsöltem a szemeimet. Utána a segítségével felültem.

-Ügyesek voltatok a nagyival- ült le mellém. – Nagyon finom lett a pite, ettem volna még, ha engedi.

-Örülök, hogy ízlett- simogattam meg az arcát.

-Hiányoztatok!- suttogta, majd megcsókolt és végigdöntött az ágyon. Habár a hasam miatt nem volt a legegyszerűbb, nem mondtunk le a testi szerelemről sem. Most is hosszan kényeztettük egymást, igyekeztünk bepótolni a kimaradt időt. – Mimi!

-Hm?- kérdeztem az ölelésébe bújva. Csak egy vékony takaró fedte a testünket.

-Legyen a neve Kaisa- csúsztatta a kezét a pocakomra.

-Ez hogy jutott eszedbe?- érdeklődtem. Már hetek óta a neveken tanakodtunk, de még nem sikerült döntenünk.

-A reptéren hallottam- felelt. – Kaisa Seppälä-Räikkönen. Szerintem jól hangzik.

-Kaisa- súgtam magam elé. – Tetszik!- fordultam felé, hogy utána újra a bűvkörébe kerülhessek.”

***

(Kimi szemszöge)

Alig értünk haza Angliából, amikor felhívott Riku, hogy komoly fejlemények vannak Milával kapcsolatban. A család tudtán kívül nyomoztattam utána és kértem meg a sajtófőnököm, hogy helyettem is irányítson mindent. Nem akartam Kaisa vállát olyan dolgokkal nyomasztani, hogy mikor is kerül elő az anyja.

Szerencsére edzésen volt, amikor hívtak, így elindulhattam Helsinkibe. Közben felhívtam Ramit, hogy figyeljen a lányomra, mert akadt némi halaszthatatlan dolgom. Gyorsan hajtottam, csak remélhettem, hogy nem kapnak el. Minden egyes gondolatom azért könyörgött, hogy jó hírek legyenek. Már lassan két hónap telt el nélküle és bele sem mertem gondolni, hogy mit is tehetett vele az a féreg.

Leparkoltam az egyik irodaház mélygarázsába, majd a megfelelő szintre lifteztem a nyomozói irodához. Az asszisztens azonnal bejelentett, amint megérkeztem, majd bemehettem a nyomozás vezetőjéhez. Az irodája pont olyan volt, mint bármelyik másik nagy cég igazgatójának. Semmi nem mutatta, hogy itt esetleg bármi olyan történik, aminek köze van az igazságszolgáltatáshoz.

-Mr. Räikkönen!- köszöntött az 50-es évei elején lévő férfi és az egyik kényelmes fotelre mutatott. Leültem, de csak azért, mert abban reménykedtem, hogy akkor gyorsabban haladunk. – A barátja által elmondott adatok nagyon sokat segítettek. Néhány holland kollégát is sikerült bevonnom és azt mondhatom, hogy sikerrel jártunk.

-Megtalálta?- kérdeztem reménykedve.

-Az éjszaka folyamán kiszabadítják- bólintott rá. – Elég sok nemzet kerestette a férfit, akinél a kedvese van. Nemzetközi bíróság elé fogják állítani és eléggé valószínű az életfogytiglan.

-Oda akarok menni!- jelentettem ki.

-Nem teheti!- válaszolt nyugodtan a férfi. – Azzal, ha odamegy, veszélybe sodorja a hölgyet, önmagát, a családját és az összes kiképzett férfit, akik kiszabadítják a kedvesét. Csak akkor tudják idehozni sértetlenül, ha maga nyugton marad.

-Hónapok óta nem láttam és tudom, hogy mit tett vele az a féreg- mordultam. – Ne kérje, hogy üljek tétlenül, egy helyben!

-Kénytelen lesz, ha vissza akarja kapni- rántotta meg a vállát.

Vagy egy órán keresztül vitatkoztunk erről, de a végén elfogyott a türelmem. Kifizettem, amit akart, majd hazamentem. A világért sem vallottam volna be neki, hogy igaza van, én lettem volna, aki újabb nagy bajba sodorja Milát. Hiába őrjöngtem legbelül, a nyugodt Kiminek kellett hazamennie a lányához. Úgy terveztem, hogy edzéssel vezetem le a feszültséget. Így amint elhoztam a bátyáméktól a hercegnőmet, bementem a konditerembe és nekiugrottam a gépeknek. Annyira el akartam fáradni, hogy még véletlenül se legyen lehetőségem agyalni.

***

(Mila szemszöge)

Rosszul mentek a dolgok az üzletben és a házban is. Ezt onnan tudtam, hogy Marko megint állatként viselkedett. Újra napi szinten kellett elviselnem, hogy kihasznál. Már megszámolni sem tudtam, hogy mennyi folttal rendelkezem az ütések és az erőszak miatt. Jansen igyekezett volna segíteni, de amikor egyszerűen ki lett zárva a házból, nem tudott mit tenni.

A szabadság, amit kaptam, az is gyorsan megszűnt. Újra be lettem zárva és újabban már ahhoz is külön engedély kellett, hogy a szobából kiléphessek. Kezdtem beleőrülni abba, ami történik velem. Az egész napos magány tönkretett. A lelkem ezernyi sebből vérzett, kiüresedtem és szenvedtem. Már legalább milliószor megbántam, hogy nem beszéltem meg otthon a dolgot Kimivel.

-Hol az a r*banc?- hallottam meg az üvöltését a folyosó végéről. Este 11 is elmúlt, de nem tudtam elaludni. Behúzódtam a szoba egyik sarkába.

-Uram, talán nem kellene…- kezdte Jansen, de elhallgatott. A szoba ajtaja hatalmas robajjal nyílt ki.

-Gyere ide!- lépdelt felém, majd elkapta a karom és magához rántott. Éreztem rajta az alkoholt.

-Eressz el!- próbáltam kiszabadulni.

-Pofa be!- kevert le egy pofont. – Minek neked ennyi ruha?- rángatott meg. – Vetkőzz!

-Nem!- válaszoltam remegve.

-Dehogynem!- lökött a földre. Fölém kerekedett és hiába próbáltam rugdosni, harapni, karmolni, letépett rólam mindent. Anyaszült meztelenül feküdtem alatta. – Kelj fel!- parancsolt rám. Amikor nem tettem, belém rúgott. – Azt mondtam, hogy kelj fel!

Próbálkoztam, de minden sejtem tiltakozott. A hajamnál fogva rángatott álló helyzetbe és lökdösött ki az ajtón. A folyosón tátott szájjal bámult minket szinte az összes testőre. A szememmel Jansent kerestem, hogy könyörögjek neki a segítségért, de nem találtam az ácsorgók között. A földön feküdt véres szájjal, ájultan, megkötözve.

-Így néz ki egy valódi cafka- emelte meg a hangját Marko. A kezeimmel takartam magam, de ő addig rángatott, amíg nem látott belőlem mindenki mindent. – Az áruló kis k*rva megdugatta magát ezzel a féreggel- bökött a testőre felé, majd leköpte.

-Nem tettem semmit!- zokogtam fel, de a válaszom egy újabb pofon lett.

-Befogod!- üvöltött rám, majd a korlátnak lökött. – Megmutatom, hogy is kell kezelni az ilyen legutolsó utcalányokat.

Tiltakoztam, megpróbáltam kiszabadulni, de alig tettem volna egy lépést, mellém lépett egy férfi és a csuklóimat elkapva a korlátnak szorította a kezem. Hallottam egy övcsat zörgését, majd néhány pillanattal később felsikoltottam a fájdalomtól, amit Marko okozott. Ott, mindenki előtt erőszakolt meg. Senki nem mozdult, végignézték és még élvezték is, amit velem tesz. Nem tudom, hogy meddig csinálta velem, amit, de amikor befejezte, félájultan zuhantam a padlóra.

-Azt hitted, hogy megúszod?- guggolt le mellém. – Soha, megértetted? Soha!

Újra megrúgott, majd hagyott a földön vergődni. A könnyektől nem látva igyekeztem visszajutni a szobába, de minden mozdulatomat éles fájdalom követte. Ha korábban azt hittem, hogy nem képes engem még jobban megalázni, akkor most már tudtam, hogy az egész egy hazugság. Meggyalázott az összes alkalmazott szeme láttára, valamint egy ártatlan embert is megveretett miattam. Úgy éreztem, hogy nem tudom már feldolgozni, ami velem történik.

A nekem kijelölt szoba közepén feküdtem magzat pózban. Igyekeztem magam annyira picire összehúzni, amennyire csak lehet. Félig ébren, néha az eszméletemet vesztve töltöttem az éjszakát. Hallottam a kinti zajokat, de már nem volt erőm reagálni rájuk. Feladtam a harcomat. Arra vártam, hogy megnyílik alattam a föld és elnyel.

Amikor újra kinyílt az ajtó és a sötét szoba megtelt fénnyel, összeszorítottam a szemeimet és görcsösen öleltem át magam. Könyörögtem a megváltó halálért. De nem történt meg. Fel akartam sikítani, amikor újra megérint, de meglepő puhaság és bársonyosság ölelt körbe. Hallottam a lábdobogásokat, hogy beszélnek felettem, de nem tudtam, hogy mi is történik.

-Mila!- suttogta valaki a nevem a fülem mellett. – Mila, Jansen vagyok! Kiviszlek innen, hallod?

Reagálni akartam, megkérdezni, hogy mi történt vele, hogy jól van-e, de egy hang sem jött ki a torkomon. Hirtelen emelkedtem meg és akkor kaptam utána. Belekapaszkodtam az első dologba, amit értem: egy férfi kabát volt. Igyekeztem kinyitni a szemem, de túl világos volt hozzá. Nem tudtam, hogy mennyire is kellene félnem.

-Elviszünk egy kórházba- folytatta a suttogást az egyetlen ember, akiben megbíztam ebben a környezetben. – Megvizsgálnak és utána hazaviszlek. Kiszabadítottak téged, vége van. Újra szabad lehetsz.

-Meg fog ölni- suttogtam magam elé.

-Nem fog- jött a válasz. – Elkapták, már senkit nem veszélyeztet. Visszamehetsz a lányodhoz.

Nem tudtam elhinni, amit mondott nekem. Újra és újra visszhangzott a fejemben az utolsó mondata. Kérni akartam, hogy ne hazudjon nekem, de már erre sem volt erőm. Elájultam a karjaiban. A tudatlanságba menekültem minden elől, amit az életemnek neveztem jelen pillanatban.