Noncsi: Köszönet ezért a novelláért. Az eleje, sőt, eléggé sokáig pont olyan, mint egy "noncsis" történet. Komolyan mondom, külön stílusod van, amiről bárki bármikor megismer. :) A vége pedig... én megsirattam... komolyan. Gratulálok! Nagyon tetszett!
A nagy fogadás
- Ott vagyunk már? – érdeklődött a legjobb barátnőm, látványosan unva az agyát.
- Hol? – kérdeztem vissza blazírtan. Erre csak a szemeit forgatta. – Drága, ennyire azért nem kell szenvedni…
- Jó, de már 15 órája ülünk ebben a nyomorék autóban, csak csupán azért, mert nem vagy hajlandó repülőre szállni! – pufogott tovább Dia. – Repülővel negyed ennyi, sőt, még kevesebb idő alatt odaérnénk Monte Carloba!
- Én felajánlottam, hogy menj repcsivel… - néztem rá kissé szemrehányón.
- Hülye voltam, hogy nem mentem bele. – fintorgott. Megjegyzem, ekkor haladtunk el a Monaco feliratú tábla mellett. – NA VÉGRE! – lököttségem társa belebokszolt a levegőbe. – Merre van itt a kikötő?
- Mindjárt megkérdezzük azt az árust, ott… - mutattam az utca szélén, virágot árusító öreg bácsira. Leparkoltam mellette, kiszálltam az autóból és odaslattyogtam hozzá. Rövid útmutatás után pedig visszatértem az én egyetlen és utánozhatatlan barátnőmhöz. – Kb. 10 perc és ott vagyunk. – mosolyogtam rá bátorítón.
- Helyes. Már nagyon kell pisilnem. – vallotta be szemlesütve, mire én hangosan nevetni kezdtem. – Ez nem vicces!
- Dehogynem. – kuncogtam továbbra is. – Ezt pedig fogd meg légy oly kedves… - kértem, majd a kezébe nyomtam két csokor csodaszép nárciszt.
- Nocsak, csak akkor volt hajlandó a bácsika útba igazítani, ha veszel tőle valamit? Kopik a vonzerőd? – nyújtotta rám a nyelvét. Elvigyorodtam újra.
- Nem. Magától adta.
- Micsoda lovagok teremnek errefelé… - jegyezte meg irigykedve Di, majd amíg le nem értünk a jachtok kikötőjébe a Monacoi-öbölbe, meg sem szólaltunk. Amikor megláttuk az elénk táruló látványt, nagyot sóhajtva szálltunk ki a négy keréken guruló járműből és pár percig csak gyönyörködtünk a kilátásban.
Elképesztően szép volt, ahogy az öböl vizén ringatóztak a nagyobbnál nagyobb luxusjachtok, ahogy a fodrozódó tengeren megcsillan a napfény. A lenge szellő pedig felénk fújta a tenger friss, sós illatát…
Ha ez még mindig nem lett volna elég, az öblöt körbeölelő parton a természet burjánzása gyönyörködtette a szemünket-persze pozitív értelemben. Akármerre néztünk, akárhány házikót számlált össze a szemünk, az összes kertben, parkban zöldelltek a növények, pompáztak, illatoztak a virágok.
Nos, hogy kik vagyunk és mit is keresünk ezen paradicsomi helyen? Az én nevem Czollner Kira, és mielőtt bárkiben is felmerülne a kérdés, igen, a forma1-es kommentátor rokona vagyok. Hogy pontosabb legyek, az unokahúga. A velem együtt utazó és az utat roppantul unó leányzó pedig az én legjobb barátnőm, Kende Diána.
Itt létünk oka pedig az, hogy a legkedvencebb nagybátyám születésnapomra adott két VIP jegyet a Forma1-es Nagydíjra, némi költőpénzt és egy heti yacht-bérletet. Csoda-e, hogy imádtam az „öreget”? Bár mindenki Gyulája utálja, amikor így hívom. Kis egoista..
- Na, fogjuk meg a csomagokat és hurcolkodjunk le! – vigyorogtam feltöltődve a napsütéstől és a csomagtartó felé indultam.
- Rabszolgahajcsár! – mormogta az orra alatt Dia.
- Hiszti Kriszti! – nevettem rá. – Úgy teszel, mintha te vezettél volna idáig. – nyújtottam rá a nyelvem.
- Jó-jó, befogtam a számat! – adta meg magát Dia hatalmas sóhajjal.
Ez után a kis közjáték után végre kiszedtük a kocsi csomagtartójából a bőröndjeinket és egy 20 literes söröshordót. A márkát inkább ne reklámozzuk, legyen elég annyi, hogy a legfinomabb ír barna sör… Az én személyes kedvencem.
- Öööö…. Hogy fogjuk ezeket mind lecipelni? – nézett rám tanácstalanul Di. Ő hozott három bőröndöt és egy-két szütyőt. Ezzel szemben az én ruháim elfértek egy bőröndben és egy hátizsákban.
- Te cipeled a saját cuccaid, én meg a magamét. Plussz gurítom magam előtt a hordót. – feleltem kis tanakodás után. Dia gyanakodva méregette a lejtőt.
- Biztos le fogod tudni, itt hozni? – kérdezte meg aggódva.
- Mindenesetre megpróbálom. – válaszoltam magabiztosan, majd nekiláttunk a cipekedésnek.
A hátamra kaptam a hátizsákot, a bal kezembe fogtam a bőröndöm húzókáját és neki kezdtem a fő hadműveletnek. A hordó sör biztonságos hajóra szállításához. Én mentem előre, így ha pofára esek, tuti, hogy nem kerül alám semmi puha.
Mindenesetre majdnem leértünk már a lejáró aljára, amikor két férfi suhant el mellettünk. Engem alaposan meglöktek, így seggen csúsztam lefelé, a betonplaccra. Földet érés után felmértem a károkat. A bőröndöm tovasiklott a vízbe. Térd fölött végződött szoknyás lábaim szétterpeszkedve feszítenek, közszemlére téve ezzel a bugyimat. De a legnagyobb kár a sört érte: a hordó atomjaira hullva feküdt ott előttem, az áldott nedű pedig szétfolydogált. Ebből következik, hogy én a sörtócsa kellős közepén csücsültem.
Di és a két idegen meglepetten bámult rám. Egyik srác sem nyújtotta volna a karját, hogy felsegítsen, ó nem. Inkább halkan hahotázni kezdtek. Eddig a pillanatig voltam én is csendes, angyali teremtés, ezután a pofátlanság után teret engedtem ördögi énemnek.
- Mi a fenét bámultok vadbarmok? – érdeklődtem meg angolul. A torkukon akadt a nevetés. – Legalább segítsetek felállni, ha már fellöktetek! Hülyék! Hát nincsen nektek szemetek? Vagy a hátatokon hordjátok?
- Elég lesz már kicsi rigó! – kiáltott valaki mögülem angolul. Megpördültem és vasvillaszemekkel meredtem az egyik hajón álló szőke egyedre. – Bántja a fülem a rikácsolásod!
- Rikácsolás?! – na, ezt már végképp nem tűrhettem. Felvágtattam a hajóra és belenéztem abba a gyönyörű, hideg-kék szempárba, ami most csak forrongott a haragtól.
- Igen. – válaszolta hidegen. – Tudod, ide az emberek pihenni járnak. Te kicsit túllépted a megengedett zajszintet. Javaslom, vedd halkabbra, különben….
- Különben? – húztam magasra a szemöldököm. – Te most tényleg fenyegetsz engem? Te tényleg olyan hülye vagy, mint amilyennek a tv-ben mindig is látszottál! – feleltem, majd egy csöppet taszítottam rajta. Ennyi pont elég volt ahhoz, hogy a finn világbajnok belepottyanjon a vízbe. A „parton” álló két haverja felnyerített a röhögéstől. Görnyedezve mentek oda Kimihez, hogy segítsenek kimászni neki a vízből. Közben én is elhagytam a nemes egyszerűséggel Iceman-re keresztelt jachtot. Egoista.
- Ne haragudj! – kért röhögve bocsánatot az idősebbnek kinéző finn. – Nem akartunk fellökni, csak siettünk nagyon.
- Miért, talán zárnak az italboltok? – kérdeztem meg pikírten. A röhögésük fokozódott.
- Én mindjárt belevágom ezt a csajt a vízbe! – forrongott a Jégember. – Megmondanád, hogy mégis miért vagy ennyire kiakadva a haverjaimra?
- Nahát, kösz a kérdést te nagyon szőke! – torkoltam le vehemensen Kimit. – A nálad egy fokkal kedvesebb barátaid voltak olyan kedvesek és egy szelídnek nem mondható fenékbillentéssel lelöktek a lejárón! A bőröndöm a vízbe szánkázott az összes ruhámmal! Ráadásul a sörünknek is annyi!
- Milyen sör? – kérdezte kórusban a három fiú.
- Guiness! 20 literes hordóban! A kedvencem! – pufogtam megint. Majd megszakadt a szívem a kedvenc söröm miatt.
- Kettőtöknek minek ennyi sör? – érdeklődött a legfiatalabb finn áhítattal. Mintha az elismerés röpke villanásait lehetett volna felfedezni az észak-európai különítmény arcain.
- Hosszú lesz ez a hét… - válaszolta Dia. Morogva bólintottam egyet. – Na, szerintem menjünk, keressük meg a hajónkat. Utána keresünk valami ruhaboltot neked. A viszont nem látásra! – köszönt el a leforrázott srácoktól Di. Én szó nélkül hagytam ott őket. – Sikerült kibogoznod, hogy melyik a mi hajónk? – fordultam felé még mindig morgolódva.
- Igen. – felelte roppant gyászosan. – Itt van, Kimié mellett.
- Csodás. Azt hiszem, ez Murphy törvénye. – fintorogtam, majd előre engedtem Diát a mi kis bárkánkra. Egy utolsó pillantást vetettem még a három srácra: a két szöszke egyén fülig érő vigyorral integetett, míg Kimi ott állt közöttük és rendíthetetlenül csöpögött.
Mondhatjuk, hogy az elkövetkező két nap elég eseménytelenül telt el. Kedden és szerdán mást sem csináltunk, mint punnyadtunk a magunk módján. Nálunk ez azt jelentette, hogy bikini fel, és irány a jacht terasza. Napozás-fürdés dögivel.
A szomszéd jachtról áthallatszódó füttyökről pedig nem vettünk tudomást.
Azért szerda kora délután mert kezdtük unni az agyunkat, így Diával elhatároztuk, hogy felcihelődünk és körbejárjuk a várost, megnézünk egy-két nevezetességet. Így is tettünk. Csinosan felöltöztünk és a mellettünk lévő hajó teraszán dekkoló férfiak pillantásától övezve, városnézésre indultunk.
Látnivalóink között szerepelt az Óváros, a Hercegi Palota, a katedrális, a Monacoi Herceg Autómúzeuma, a botanikus kert, a Monte-Carlo-i Casino. Igencsak hosszú és fárasztó, bár szemet gyönyörködtető sétánkat egy kellemes kis cukrászdában fejeztük be, majd sajgó lábakkal visszatértünk a nekünk szállást adó vízi alkalmatosságra.
- Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Diána, amikor bement a nappali részbe. Gyorsan utána siettem.
- Mi történt?
- Nézd csak meg, mi pottyant ide hirtelen… - mutatott egy méretes tárgyra.
- Guiness! – csaptam össze a kezem örömömben. – Van isten! – vigyorogtam a barátnőmre, aki csak nevetni tudott rajtam. De azt nagyon.
- Ennek örömére adhatnátok kölcsön egy pakli römi kártyát! – szólalt meg Kimi a fedélzetről. Mind a ketten felmentünk.
Nem részletezném, hogy milyen hatást váltott ki belőlem a Jégember látványa. Legyen elég annyi, hogy igencsak súlyos létfunkciós zavarokat okozott nekem. Úgymint: pulzusszám hirtelen megnövekedése, egekbe szökő vérnyomás, táguló pupilla, és szapora szívdobogás. Erős légszomj, nehézkes levegővétel. Némi arcpír.
Kimi meztelen felsőtesttel, egy farmer halásznadrágban és egy strandpapucsban csoszogott át hozzánk. És nagyon, nagyon rendben volt a felső teste, szélfútta haja és kissé túlzottan magabiztos, talán már egoista mosolya.
Mindent egybevetve, hipnotizáltan mentem a kabinomba és a ruháim közül előkotortam egy vadonatúj pakli römi kártyát. Szédelegve száguldtam vissza a fedélzetre és jó szokásomhoz híven, estem-keltem a lépcsőn. Hiába, menthetetlen vagyok, ha egy jó pasi van a közelemben. Azt hiszem, ez valamilyen velem született kényszer, hogy a szaporodásra igencsak alkalmas hímek előtt, muszáj beégetnem magam. Talán tudat alatt ezzel akarom felkelteni a védelmező ösztönüket? Örök rejtély…
- Tessék! – nyújtottam át méltóságteljesnek szánt hangon, bár ebből csak csúnya cincogás lett véleményem szerint.
- Köszönjük! – hajolt meg előttünk térdig Kimster csöppnyi gúnnyal a tagjaiban. – Ha esetleg van kedvetek, csatlakozhattok egy hatalmas kártyapartihoz a jachtomon.
- Milyen játékot űznétek? – érdeklődte meg Dia.
- Römit, természetesen. – jött egyből az egyszerű válasz.
- Akkor megyünk. – jelentette ki Di. Felkapta a szütyőjét és máris indulásra kész volt.
- Kösz, hogy megkérdezel engem is! – nyújtottam rá a nyelvem.
- Ugyan már! – legyintett röhögve a legjobb és egyben legidegesítőbb barátnőm. – Tudom, hogy már égsz a vágytól, hogy elverd Kimit! – ezen a szóhasználaton, nevezett finn úriember, úgy mint Kimi Mattias Raikkönen, felhorkant és nevetni kezdett. Majd felém fordult.
- Kislány! Ajánlok neked egy fogadást! – mondta két vigyor között.
- Mi lenne az? – kérdeztem gyanakodva, összehúzott szemmel.
- A kártyaparti. Amelyikünk tovább jut, esetleg megnyeri kettőnk közül a játszmát, lehet egy kívánsága, amit a másik feltétel nélkül teljesít.
- Rendben. – feleltem vállat vonva. – Akkor, ha én nyerek, enyém az Iceman 1 mocid. – na, belemész, apafej?
- Hmm…. – ezúttal az ő szemei szűkültek össze. – Ez elég nagy dolog. De tetszik, hogy mersz kérni. Rendben. Nos, abban az esetben, ha én nyerek… Enyém vagy egy éjszakára. A mai éjszakára. Azt csinálok veled, amit csak akarok. – kéjes, kaján mosoly kíséretében adta meg a saját feltételeit.
- Nem gondolod, hogy ez azért mégiscsak irreális kérés? – érdeklődtem bájosan.
- Egyáltalán nem. Sosem tudhatod, hogy mit hoz a holnap. Egyik percben még élsz, a másikban meg halott vagy. Szóval miért ne élveznék ki minden egyes pillanatot? – kérdezett vissza komolyan, a szemembe nézve. – És amúgy is… Mi mást kérhetnék? Pénzem van dögivel, bármit meg tudok magamnak venni. De én most… Rád vágyom. Nos? Benne vagy? - Nagyot nyeltem, majd elfogadtam a felém nyújtott kezet.
Kimi két barátja kitörő örömmel fogadta, hogy a Jégembernek minket is sikerült átcsábítania.
- Na végre! Most már legalább bemutatkozhatunk! – vigyorgott az idősebbik finn. – Az én nevem Toni Vilander, legifjabb társunk Atte Mustonen. – mind a két srácnak bemutatkoztunk, majd leültünk játszani.
Toni és Atte elég gyorsan feladták a játékot, mert nem igazán tudtak rá koncentrálni. Inkább Diát froclizták, mindenképpen szerették volna felkelteni a figyelmét. Mintha valamilyen versengés alakult volna ki kettejük között, hogy mégis melyikük tudja előbb meghódítani őt.
A forrongó tesztoszteron-túltengést, amit két oldalról kapott, ő sem bírta sokáig, hamar bemondta ő is az unalmast. Bedobta a lapjait.
- Szerintem legyen ez a mindent eldöntő kör. – vetette fel hirtelen, keverés közben Kimppa. A két srác értetlenül nézett rá, Di pedig kuncogott.
- Oké. – feleltem vállat vonva. Nagyon nem akartam, hogy látszódjon rajtam, mennyire izgulok, így inkább flegmaságot tettettem. – Remélem felkészültél rá, hogy hamarosan érzékeny búcsút veszel a motorodtól…
- Oh. Ez szíven ütött. – játszotta az agyát, majd felém nyújtotta a tenyerét, amin ott feküdt a pakli kártya. – Emelj.
Emeltem. Utána Iceman kiosztotta a lapokat, majd fixírozni kezdett a szemeivel. Először elvörösödtem, majd egyre jobban elvesztem a szemeiben. Szinte észre sem vettem a szájára kiülő magabiztos vigyort.
- Hé! Gyerekek! – kiáltott ránk Toni. – Menjetek szobára! Ne itt faljátok fel egymást a szemeitekkel!
- Nem rossz ötlet! – jegyezte meg kajánul Kimppa. – És rögtön meg is valósítjuk. – folytatta tovább, majd letette az asztalra a lapjait.
Kész. Végem van. Ő nyert. Basszus, basszus, basszus. Egyből felemelkedett az asztaltól és eltűnt a hajó mélyén. Segélykérőn néztem Diára, de még ő sem tért magához a döbbenettől. Kimi pedig túl gyorsan tért vissza körünkbe, magára kapva egy fehér inget. Felhúzott a székből és a karomnál fogva maga után kezdett húzni.
- Ti most tényleg szobára mentek? – hüledezett Toni.
- Bizony. – felelte hátra sem fordulva Kimi, miközben elhagytuk a hajót. – Volt egy nagy-nagy fogadásunk a kisasszonnyal. Behajtom rajta a jussom. – mondta vigyorogva, majd pá-t intett a jachton maradottaknak és kis séta után a kocsijába vágódtunk.
A Hotel du Paris mélygarázsában szálltunk ki az autóból. Kimi kézen fogott és a lift felé kezdett húzni. Nagyon nem akaródzott mennem. Nem így.
- Nem lehetne, hogy inkább mást kérj? – tettem fel a bátortalan kérdésem. Rám vigyorgott, majd a kezét nemesebbik részére helyezte. Igencsak merev állapotban volt.
- Talán nem akarod tartani magad a fogadásunkhoz? – érdeklődött kissé gúnyosan.
- Hát… Téged láthatólag nem zavar, hogy feleséged van, engem csöppet igen. – adtam az ártatlant.
- Jól mondod. Engem nem zavar. Úgyhogy te se törődj vele! – súgta behúzva a liftbe. Egyből a fenekemért nyúlt és magához rántott.
Kissé erőszakosan megcsókolt és a felsőm alá nyúlt. Amikor nyílt a liftajtó kiléptünk rajta és az egyik lakosztályhoz vonszolt. Becsúsztatta a lukba kis kártyát és már bent is voltunk a lakosztályban.
Nem sokat láttam belőle. Felkapott és az ölében a hálóba vitt. Letett az ágyra, majd vetkőzni kezdett. Érzéki lassúsággal húzta le magáról az ingjét, kockáról kockára felvillantva tökéletes hasát. Legszívesebben csókolgattam volna őket, de egyelőre szinte elalélva bámultam.
Akkor pedig, amikor egy dögös mosolyt vetve rám, elkezdte kioldani az övét, elakadt a lélegzetem.
- Hát te miért nem vagy még meztelen? – érdeklődött kajánul mosolyogva. Nem tudtam neki válaszolni, megbabonázott. – Hmm… Így is jó.
Óvatosan ledöntött az ágyra, majd a szoknyámat lehúzta rólam. Fölém hajolt és szenvedélyesen megcsókolt. Abban a pillanatban, ahogy nyelveink vad táncba kezdtek, megéreztem az ujjait magamban. Kéjesen nyögtem a csókunkba, majd átadtam magam az élvezeteknek…
Mit is mondhatnék?
Amennyire szenvtelennek látszik Kimi kívülről, annyira szenvedélyes szerető. Az ujjai szakértőn barangolták be a testemet, csókjaival a megfelelő időben, a megfelelő helyen égették a bőrömet. Minden „erőszakossága” ellenére, roppant érzékenyen reagál arra, hogy a partnere is mindig eljusson a csúcsra.
Amikor birtokba vette a testemet, hangosan felnyögtem. Egyrészt a méreteivel sem voltak gondok, másrészt hol gyorsabban, hol lassabban mozgott bennem, egyre csak fokozva ezzel a gyönyört, engem az őrületbe kergetett.
Ami még igazán lenyűgözött, az az állóképessége volt… Több, hosszabb-rövidebb aktusra volt képes, egymás után. Ilyen férfival én még találkoztam. Azt hiszem, elvesztem. Kár, hogy ez Kimi részéről egyáltalán nincs így. Ő csak egy kis hancúrra vágyott, mert már kezdte magát unni. Legalábbis nekem ez jön le abból, hogy most, kb. 6 órával az érkezésünk után, szóval hajnali 2-kor, már a kocsi felé tartunk. Megyünk vissza a jachtjainkra. Ki-ki a magáéra. És engem most kezd marcangolni a bűntudat, a szégyen. Hiszen lefeküdtem egy alig ismert férfivel. Lehet, hogy túlságosan prűd vagyok az egyéjszakás kalandokhoz?
- Nagyon hallgatag vagy. – jegyezte meg, amint leértünk a mélygarázsba. Megrántottam a vállam, de nem szóltam. – Talán nem voltam elég jó? – kérdezte félig komolyan, félig viccelődve. A hülyéknek fenntartott pillantással néztem rá, mire elmosolyodott. Beszálltunk a mercijébe, majd kihajtottunk a garázsból. Azonban kis idő múlva újra leparkolt egy sétáló utca előtt. – Hogy ti nők, mindent mennyire túl tudtok bonyolítani! – sóhajtott fel panaszosan, majd kiszállt a kocsiból. Átbaktatott az én oldalamra és kinyitotta az ajtót. Meglepődve néztem fel rá. – Gyere, szállj ki! Elmegyünk egyet sétálni, meg vacsizni! Ilyen gyászos hangulatban mégsem szolgáltathatlak vissza Diának! – mosolygott rám, majd egy ördögi vigyort eresztett meg felém. – Így végképp semmi esélyem sem lenne rá, hogy őt is megdöntsem!
- Bunkó! – prüszköltem, majd az utca túloldalára akartam átszaladni, Kimivel egyáltalán nem törődve.
- NE!KIRAAAA!! – kiáltotta, mire én az úttest közepén megtorpantam. Nem kellett volna.
Egy eléggé gyorsan közlekedő Lexus útjába kerültem. Hiába taposott a fékre a sofőr, rajtam az már nem segített. Elütött és métereket repültem előre…
Arra tértem magamhoz, hogy nagyon fájt a fejem. És szúrt az oldalam, amikor levegőt akartam venni. Valami meleg folyadék, ha jól sejtem vér is ömlött belőlem valahonnan. No meg az émelygés… Nem láttam teljesen tisztán.
- Úristen! Kira! Hogy vagy? – térdepelt mellettem Kimi a kezeimet szorongatva. – Már jön a mentő, mindjárt itt lesz!
- Igazad volt…. – súgtam halkan.
- Nem értem mit mondasz. – nézett rám a Jégember kétségbeesetten. Közelebb hajolt hozzám. – De ne is beszélj! Nem tesz jót! – erre már csak ingattam a fejemet.
- Igazad volt.. – próbálkoztam meg újra a kommunikációval. Ezúttal sikerrel jártam.
- Mégis miben? – kérdezte Kimi reszkető hangon.
- Sosem tudhatjuk…. – köhögés szakított félbe. Vért köhögtem fel. Tehát belső sérülés. Súlyos. – Sosem tudhatjuk, hogy… Hogy mikor halunk meg. – mosolyogtam rá bágyadtan, vérmaszatos arccal.
- Te nem fogsz meghalni! – csattant fel.
- De igen. – ebben már az ütközés pillanatában biztos voltam. – Két dolgot kérek tőled.
- Inkább fogd be a szád! – heveskedett. – Ne beszélj! Tartalékolj az energiáddal!
- Butus… - fel akartam emelni a bal kezemet, hogy megsimogassam az arcát, de kb. 5 centire a föld fölött, visszahanyatlott a kezem a földre. Kimi a kezébe vette az enyémet és az arcához szorította. – Két dolgot kérek: ne legyen lelkiismeretfurdalásod, élj… - újabb köhögőroham, ezúttal véres buborékokkal. Egyre sípolóbban vettem a levegőt.
- Hol van már az a kurva mentő? – ordított Kims tehetetlenül, majd visszahajolt hozzám.
- Élj továbbra is így… - mosolyogtam rá megint. Közben úgy éreztem, egyre inkább elkábulok, elszáll belőlem az élet.
- Kira! Ne aludj el! Még nem mondtad, mi a második kérésed! Hallod?! – paskolgatni kezdte az arcomat, amikor lecsukódtak a szemeim.
- A második… - hörögtem fülsértő módon. – Többet ne fogadj! – mosolyogtam rá. Belepuszilt a tenyerembe, majd sírva bólintott egyet. – Hé! – levegő után kaptam. – Mosolyogj…. – kértem még egy utolsó dologra elhalón és sikerült az arcára fókuszálnom. Teljesítette a kívánságomat, még ha szomorúan is. Elsőtétedett minden.
Czollner Kira
Élt 24 évet
Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség,
ha valamit, valakit elveszítünk, mielőtt igazán ráébrednénk,
mennyit jelentett nekünk. K.R.
Szerencsésnek mondhatom magam,mert mikor Noncsi megírta, én utána nemsokkal elolvashattam...és én is sírtam a végén!Nagyon jól ír a csajszi...=)
VálaszTörlésKedves Noncsi!
VálaszTörlésMikor Monshe az előző regénynél megjegyezte, hogy meghatotta a regényed, akkor szinte már biztos voltam benne, hogy szomorú vége lesz. Tehát készültem rá. Aztán olvastam, olvastam és olvastam a soraid és egészen az utolsó pillanatokig elfelejtkeztem erről, mert sodródtam a történésekkel. Persze amikor megtörtént a baleset, már tudtam mi következik. :( Meg is könnyeztem.
Nagyon tetszett a történet!!!
Üdv,
Réka
nagyon tetszett mindenki törije. de megértem miért ez lett az első. én is elsírtam magam a végén.... nagyon ügyesen írta meg Noncsi =)
VálaszTörlésgratu neki!! ;)