Kísért a múlt - 49. rész

Tudjátok, mit? Beleuntam a könyörgésbe... Felteszem a folytatást, nincs komment határ, aki úgy érzi, hogy megérdemlek 2-3 szót, az ír, aki nem, az nem... Már azokat sajnálom iszonyatosan, akik szoktak nekem írni.
--------------------------------------------------


Alig tudtam életet verni Sebastianba. Annyi időre tudtam csak összeszedni őt, ameddig a kötelező átvizsgálások voltak. Utána újra én voltam a támasza, ami eléggé nehéz volt a két bőrönddel együtt. De alig léptünk ki a váróba, megakadt a szemem a fehér pulcsis, baseball sapkás, napszemüveges idegenen.

- Pocsékul néz ki- jegyezte meg Kimi, mikor mellénk ért. – És iszonyat magas a láza- tette hozzá, mikor átvette a srácot.

- Idegi alapon beteg- feleltem egy lemondó sóhajjal. – Vagyis csak részben. Sikeresen megfázott és belázasodott. Csak éppenséggel a láza nem megy le, ha nincs vele az, akire szüksége van.

- Akkor menjünk és vigyük Evangeline-hez- indult el a parkoló felé.

Nagy nehezen sikerült betennünk Sebet a kocsiba, ahol szinte azonnal elaludt. A láz kiszívta minden erejét. Én beültem Kimi mellé az anyósülésre, majd elindultunk. Nem szólt hozzám az úton, csak néha megsimogatta a kezem vagy a combom. Nem kellettek ahhoz szavak, hogy megértsem, örül nekem.

Barátnőm házához érve elcsodálkoztam. Az utcában lévő összes ház ugyanolyan volt, csak a festés különbözött. Eva persze kitűnt a tömegből, a visszafogott sárga, halványzöld, fehér és hasonló árnyalatok között az övé élénknarancs színnel virított. Meg is mosolyogtam ezt, mialatt Kimi becsöngetett.

- Hogy kerülsz ide, Zoé?- lépdelt felém a lány.

- Hoztam egy beteget- kezdtem el kihámozni Sebit a kocsiból.

- Angel- morogta az orra alatt és nem akart mozdulni.

- Úristen, Seb!- rohant oda hozzánk a lány és a kezeit az arcára tette. – Mennyire magas a láza?

- Jobb, ha nem tudod- ráztam a fejem, de a lány továbbra is aggodalmasan nézte unokaöcsémet.

- Szeretlek- suttogta Seb a lánynak, aki nagy nehezen ki tudta szedni a kocsiból.

Együtt támogattuk fel a hálóba, barátnőm még gyorsan elregélte, hogy hol mit találok, majd rohant ápolni a beteget. Kettesben maradtunk Kimsterrel. Segített behozni a cuccaimat, amit letettünk az egyik vendégszobában, utána pedig visszamentünk a nappaliba. Néhány percig néma csendben bámultuk egymást.

- Hiányoztál- szólalt meg végül ő.

- Te is nekem- mosolyodtam el. Gyorsan az ölébe másztam és megkaptam az annyira vágyott csókomat.

- Ugye, minden nap láthatlak?- kérdezte engem ölelve, a fejét a vállamra hajtva.

- Igen, minden nap- cirógattam meg az arcát. – Meddig érsz rá ma?

- Nem mondtam, hogy hová megyek és minek- emelt fel a karjaiba és felkelt a kanapéról. – Miért, mi a terved?

- Csinálhatnánk valami vacsorát és akár itt is ehetnél velünk- ajánlottam.

- Miféle vacsora jutott eszébe a kisasszonynak?- vitt be a konyhába, ahol a lábaimra állított.

- Nem olyan vacsora- pirultam el teljesen.

Azonnal eszembe jutott, amire utalt. A régi lakásában, Angliában volt egy esténk, mikor sikerült egymásba gabalyodnunk a konyhában. Mindenhol ott hevertek a vacsorának az alapanyagai, mi pedig élveztük egymás társaságát. Nem volt egy kellemes utána takarítani, de mindent megért az a néhány pillanat.

- Én semmi olyasmire nem gondoltam- vigyorgott rám Kims hamiskásan.

- Hogyne, neked eszedbe sem jutna- ráztam a fejem.

- Soha- csókolt bele a nyakamba, majd inkább letelepedett a pult mellé. – Segítsek valamit?

- Csak egy kis meleg szendvicset készítek, meg főzök teát Sebinek. Nem tart sokáig- mosolyogtam rá.

Kellemes beszélgetéssel telt a vacsora elkészítése, majd egy részét felvittem az emeletre. Mi Kimivel kettesben megettük a mi részünket, majd eljött az idő, mikor neki is távoznia kell. Nem szívesen engedtem el, főleg nem abban a tudatban, hogy Jennihez megy, ami semmi jóval nem kecsegtetett minket. Csak az nyugtatott, hogy tudtam: másnap láthatom.