Kísért a múlt - 48. rész

Sziasztok! Mivel kissé zsúfolt napok/hetek következnek, úgy vagyok vele, hogy visszatérek egy kicsit a kommentekhez. Folytatást 5 komment után ígérek. :) Szívesen írnék, de most kezdődik a hajtás az egyetemen, amit nem kellene elszúrnom. Babról tettem ki a kérdés-válasz ikont. Még lehet kérdezni, szívesen válaszolok. :D

--------------------------------------------------------------


Reggel arra ébredtem, hogy Fabi egy puszit nyom az arcomra. Vagyis ez azt jelentette, hogy kb. 5 perc múlva 7 óra lesz. Heike akkor szokta felkelteni őt, hogy mindenre legyen ideje suli előtt, ő pedig most szökött vissza a szobájába. Sebnek fel sem tűnt, hogy az öccse távozott, tovább húzta a lóbőrt.

Még egy fél órát én is az ágyban töltöttem, majd rávettem magam, hogy lemenjek a többiekhez. A konyhában a lányok már éppen búcsúztak, Norbert és Fabian pedig a reggelit kezdte. Csatlakoztam a férfi szekcióhoz és én is megtömtem az éhes pocimat hazai ízekkel. Jó volt, hogy valami olyat ehettem, amit már régen nem.

Már 10 óra is elmúlt, mikor úgy gondoltam, ideje Sebastiant is felkelteni. Alig léptem be a szobámba, meg is tudtam állapítani, hogy beteg. Rajta volt mindhárom takaró és így is vacogott alvás közben. Leültem mellé, és ahogy a kezem a homlokára fektettem, éreztem, hogy tűzforró. Egy gyors lázmérés után azt is megtudtam, hogy 40 fokos lázzal fekszik.

Heike persze egyből intézkedni kezdett és szinte kitiltott a saját szobámból, ahol a nagyobb fia betegeskedett. Be akartam menni többször is, hogy megnézzem Sebit és esetleg segítsek valamit, de teljes elutasítást kaptam. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy duzzogni kezdek, de nem tettem, mert meghallottam unokaöcsém hangját.

- Angel… Angel…- ismételgette a barátnőm nevét.

- Kicsikém, ő nem fog segíteni neked- felelte erre Heike. – A házba sem engedem, nemhogy a közeledbe!

- Keresztanyu, tudod, hogy milyen Sebastian!- léptem be a szobába.

- Akkor sem- fordult felém és dühösen villant rám a szeme. – Majd én meggyógyítom a fiam.

- De…- kezdtem volna, azonban mérgesen kiterelt és bezárta az ajtót.

Mikorra Fabian hazaért a suliból, csak annyi változott, hogy Seb láza nem ment lejjebb. Mind tudtuk róla, hogy a gyógyulásához szüksége van arra, akinek a nevét kiejti a száját. Az utóbbi időben ez felváltva volt Heike és közöttem, de most megint változtak a dolgok. És nem fog meggyógyulni, ha nem Evangeline mellett van.

- Utálom ezt mondani, de menjetek el- jelentette ki Fabi.

- Még csak most értünk haza. Nem hagyunk itt ennyi idő után- öleltem magamhoz.

- De Seb beteg. És anya nem fogja soha beengedni azt a lányt hozzá. Vidd el hozzá és akkor nem lesz beteg.

- Te és az arany szíved- töröltem meg a szemem, mert meghatott a szeretete. – Gyere velem!

Együtt mentünk fel Seb szobájába, ahol közösen pakoltuk össze a bőröndjeit, amik kellenek neki Monacoba is. A pakolásunk közben megjelent Norbert is, aki nem ellenezte a döntésünket, bár abban biztos volt, hogy Heike nagyon meg fog sértődni rám. De ez nem volt lényeges, csak az unokaöcsém számított.

- Gyere, Seb!- léptem be a szobámba az oldalajtón.

- Mit akarsz csinálni, Zoé?- kérdezte keresztanyám, mikor odamentem a fia mellé és felültettem.

- Vigyél Angel-höz- kérte szinte suttogva Sebi.

- Odaviszlek- ígértem meg neki.

Nagy nehézségek árán felöltöztettem őt. Ezalatt Fabian hívott egy taxit a házhoz és levitte a bőröndöket a földszintre. Utána közös erővel lecipeltük Sebit is a földszintre, majd nagy nehezen a taxiig támogattuk. Miután ő benn ült, visszafordultam és megölelgettem Norbertet és Fabiant.

- Tanulj szorgalmasan, mert már Amerikába vinni szeretnénk!- mondtam a fiúnak, akinek felcsillant a szeme.

Beszálltam a kocsiba és elindultunk a reptér felé. Seb a vállamon pihentetve a fejét aludt. Abban a pillanatban csak egy beteg kölyök volt. Megsimogattam az arcát, majd elővettem a telefonomat, mert kellett valaki, aki kijön a reptérre.

„Szia, édes! 3 óra múlva a reptéren leszünk Zürichben. Ki tudsz jönni elénk? Szeretlek! P.Z.”


„Szia, kicsim! Persze, megoldom. Valami baj van? Én is szeretlek! K.R.”


„Seb beteg és Evangeline kell neki. De Heike nem engedte, hogy elhívjam, így megyünk mi. P.Z.”


„Nem értem az anyukáját. Sietek elétek, már nagyon várlak! K.R.”

Megmosolyogtam az utolsó sms-t, majd fizethettem, mert elértünk a repülőtérre. Nagy nehezen becibáltam a csomagokat és az unokaöcsémet. Átvettük a jegyet, majd annyi időre össze tudta szedni magát, amíg az átvizsgálások voltak. A gépre felszállva becsatolta az övét és újra elaludt. Alig néhány óra és talán javul az állapota…