Love from the past

Sziasztok! Tudom, nagyon régen volt folytatás, de egy betegség és a vizsgáim maguk alá temettek. A megértéseteket köszönöm! (Dórika, neked pluszban köszönet, hogy megvédesz!) Íme, folytatás már van is. És a következő is íródik. Ha péntekig lesz 10 komment, akkor hozom is! ;) Ha nem akkor valamikor a hétvégén.

Időközben kaptam egy díjat is, Regi& Ani, valamint Hanna is meglepett ugyanazzal a díjjal. Nagyon köszönöm! Nem szoktam őket kirakni, a kérdésekre, amire felelni "kellene", facebook-on a csoportban megtaláljátok a válaszaim. :)

38. rész

(Mila szemszög)

Az elkövetkező néhány hét elrepült mellettünk. Kaisa Japán után úgy döntött, hogy inkább otthon edzene és lakna Paulánál, amíg mi futamokon vagyunk. Helyesen akart felkészülni a világbajnokságra, amit mi meg is értettünk, habár mindenkit meglepett a hirtelen döntése. Koreában Kimi az ötödik helyen végzett.

Utána a születésnapját csak kettesben ünnepeltük, az lett a megegyezés, hogy majd Abu-Dhabi után, Kaisával együtt ünnepelünk. Azért én megleptem egy vacsorával és egy csodálatos éjszakával. A phuket-i nyaralónkban töltöttük el a szünet hetét, amolyan második nászútként. Minden tényleg olyan volt, mint a paradicsomban.

Majd elutaztunk Indiába, amitől azért kicsit féltett Kimi, hogy nehogy összeszedjek valami betegséget. Oka volt félteni, mert kisebb gyomorrontással küzdöttem, amit mi a hal és egyéb tengeri herkentyűk számlájára írtunk. Szombaton reggel a szállodában én voltam az első a baráti körből az étteremben.

-Jó reggelt, Mila!- éreztem egy érintést a vállamon, majd kaptam egy puszit is.

-Szia, Mark!- mosolyogtam az edzőre.

-Hogy van a gyomrod?- váltott át edzőbe és aggódó barátba.

-Elmondta?- sóhajtottam fel.

-Elszólta magát- nézett rám megértően a férfi. – Csak aggódik miattad.

-Tudom- mosolyodtam el. Kimi egy olyan oldalát ismerhettem, amit csak a családjának mutatott. – De kezdek rendben lenni. És olyan hullámokban jön a rosszullét.

-Időmérő után lenne néhány perced?- pislogott rám, mintha valami eszébe jutott volna. – Van egy új dolog, ami lehet, hogy segítene, csak ahhoz még beszélnem kell valakivel, aki otthon van az indiai gyógyszerbeszerzés terén.

-Azt nagyon megköszönném- emelkedtem fel és adtam neki egy puszit.

-Nézzenek oda! Lopják a feleségemet- nevetett Kimi, ahogy megérkezett.

-Nem tenném- nevetett az edző is, miközben a férjem mellém telepedett és kaptam egy csókot.

-Hogy vagy?- nézett rám nagy szemekkel.

-Jól vagyok- simultam hozzá.

Jókedvűen reggeliztünk, később Heikkiék és Sebastian is csatlakozott hozzánk. Habár főleg férfiak voltak körülöttem, remekül éreztem magam. Sokat segített, hogy ilyenkor senki nem tartott újságírónak, csak az egyik barátjuk felesége voltam. Később megint előjött a hányinger, de már nem láttam viszont a reggelinket. Persze, erről Kiminek nem szóltam, csak Marknak, amikor délután összeültünk.

***

(Sebastian szemszög)

Az időmérőt sikeresen megnyertem. Nyilatkoztam mindenhol és mindenkinek, ami kötelező volt, majd visszavonultam a szobámba. Ez volt a harmadik hét, hogy nem találkoztam Kaisával, nem beszéltem vele, nem hallottam a hangját, nem láttam őt. Pokoli érzés volt, de akkor is úgy éreztem, hogy helyesen cselekedtem.

Most mégsem voltam képes kiverni őt a fejemből. Milát és Kimit és szoktam kérdezni, hogy mi van vele, de mindig ugyanazt a választ kaptam. Jól van, készül, minden erejét és idejét az úszásnak szenteli, valamint pótol, hogy minél kevesebbet keljen majd dolgoznia a vizsgái előtt. Mellette szerettem volna lenni mindig.

„Hiányzol kicsi lány! Kár, hogy nem vagy itt! Basi” – küldtem neki az sms-t, nem bírtam ki a némaságunkat. Akartam őt, a lényét, hogy megnyugtasson. Eszembe jutottak azok a pillanatok, mikor itt, a szobában várt rám, hogy nem törődve senkivel és semmivel a nyakamba landolt és nevetett.

Hiába voltam én, aki nemet mondott, az érzéseimmel és a szívemmel még az eszem sem tudott szembemenni. Csak annyit akartam, hogy itt legyen. Pont annyira, mint akkor, amikor csak egy lány volt, a haverom lánya. Az is több lenne a semminél, hiszen láthatnám, még beszélhetnék is vele. Akartam, hogy minden a régi legyen.

Itt voltunk Indiában, de valahogy nem éreztem, hogy nekem itt lenne a helyem. Csak ültem a szállodai szobámban és vártam. Hogy mire, én magam sem tudom megmondani. Nem volt kedvem senki társaságához, mégis, amikor kopogtak, akkor kinyitottam az ajtót. Mila állt ott a kezében egy telefonnal.

-Téged keres- nyújtotta felém a készüléket mosolyogva.

-Igen?- szóltam bele idegesen.

-Én vagyok- válaszolt a csilingelő hang, habár kevesebb élettel és vidámsággal, mint szokott.

-Szia!- örültem meg neki. – Mi újság veled? Hogy vagy? Minden rendben? Nem akarsz mégis utazni?

-Nem utazok- jelentette ki. – Hiába az üzenet, te mondtad, hogy semmi, én igyekszem ezt felfogni és kezelni.

-Kaisa…- mondtam ki a nevét.

-Abu-Dhabi után lesz egy kisebb buli Svájcban apu szülinapja alkalmából, meg az enyémet is hozzávesszük. Csak meg akartalak hívni- mondta, de nem hallottam teljesen őszintének.

-Szívesen elmegyek- mosolyogtam, mert Mila engem figyelt. – Visszaadom Milát, mert sokba fog kerülni így is ez a hívás. Vigyázz magadra!

-Szia!- köszönt el, én pedig átnyújtottam a telefont a tulajdonosának.

Átvette és újra beszélni kezdtek. Mialatt kifelé tartott, egy „Fontos vagy ám neki” mondatot még felém tátogott, majd intett és magamra hagyott. Egyből a szobámba mentem és bekapcsoltam a gépemet, hiszen ez a beszélgetés nem érhet így véget: álörömmel és álmeghívással. Ahogy sejtettem, fenn volt Skype-on. De hiába hívtam, nem fogadta el a felkéréseimet.

Champ87: Már látni sem bírsz? :(

Daddysgirl: Csak most nem szeretném, ha látnál…

Champ87: Jól vagy? Aggódok érted…

Daddysgirl: Rendben vagyok.

Champ87: Nem volt túl meggyőző :/ Biztos, hogy meg akartál hívni?

Daddysgirl: Miért ne hívtalak volna?

Champ87: Talán azért, ami történt Japánban…

Daddysgirl: Attól még egy ismerősöm vagy, aki az ilyen eseményeken ott szokott lenni…

Champ87: Ha azt mondod, neked jobb, ha nem megyek el, akkor nem leszek ott, mondjanak bármit a szüleid.

Daddysgirl: Gyere el!!! Csak… igyekezzünk keveset egymás közelében lenni, jó?

Champ87: Ez a minimum, amit megtehetek érted! Hiányzol!

Daddysgirl: Mennem kell! Szia!

Mire visszaírhattam volna neki, már el is tűnt. Elmenekült minden elől, amit én jelenthettem neki. Fájt, hogy miattam van ennyire rossz hangulatban, de nem akartam bántani őt azzal, hogy nem működik. Mert ki lenne az az eszement ember, aki támogat egy ilyen kapcsolatot?

***

(Kaisa szemszög)

Reggel megint nehezen ment az ébredés, talán leginkább azért, mert vasárnap volt. De mivel a reggeli edzést kihagyjuk Hanna-Mariával egyaránt, – mivelhogy délelőtti futam van és ha mi bemegyünk reggeli edzésre, akkor lemaradunk a rajtról – azt beszéltük meg, hogy egy kicsit elmegyünk futni és biciklizni.

Melegen öltöztem, mivel október végén már igencsak hideg volt nálunk. A biciklim mellett már ott állt másik kettő is: ebből arra következtettem, hogy Jansen is jön velünk. Utánam néhány perccel meg is jöttek keresztanyámék, majd nekiindultunk. 10 km után mondtuk azt, hogy már túl hideg van bármit is csinálni kinn, ezért visszamentünk a házba.

Az alagsori edzőterem viszont megfelelt nekünk. Egyből fel is mentem a futópadra, a fülembe dugtam a füllhallgatót és már futottam is. Nem akartam, hogy hozzám szóljanak, mert akkor faggatnának, hogy mi is van velem. Csak el akartam felejteni az érzéseimet, mindent, ami összekuszálja az életemet.

Futam idejére már lezuhanyoztam és át is öltöztem. Az apu egyik pólóját magamra húzva ültem be a tévé elé és azonnal magamhoz vettem a kikészített tál pattogatott kukoricát. A szemeket majszolva hallgattam a felvezetőműsort.

-Hé! Ne edd meg mindet!- jelent meg keresztanyám és mellém huppant.

-Te jöttél későn- nevettem és arrébb csúsztam, hogy ne érje el a tálat.

-Jansen!- kiabált a férfi után.

-Kaisa ellen nem harcolok- jött a válasz a konyha felől. Az elmúlt napokban minden szócsatát megnyertem vele szemben.

-Enyém- nyújtottam nyelvet és a képernyőre tapadtam.

A futam mondhatni unalmas volt. Nekem nem tetszett a pálya, nem volt elég gyors, elég jó ahhoz, hogy sokat előzzenek. Apa a hetedik lett, Sebastian megnyerte. A dobogón mosolyogtt, vidám volt és ez nekem is mosolyt csalt az arcomra. Még mindig szükségem volt arra, hogy lássam a vidám Sebastiant.

Órákkal később néhány matekpéldával küzdöttem, amit a különtanárom adott fel, hogy gyakoroljak. Nem annyira volt érzékem a számokhoz, nem szerettem a matekot, főleg úgy nem, hogy nem volt a közelben apa, hogy kisegítsen. Ha valamit ő mondott el nekem, akkor biztos lehetett abban mindenki, hogy megértem.

Közben mellettem a gépem is be volt kapcsolva, hiszen ha valaki el akart érni, inkább az éteren keresztül voltam megtalálható, kivéve, ha a nagyi akart megtalálni. Nem is volt rossz gondolat bejelentkezve lenni, mert délután fél 4 magasságában felugrott egy kis ablak, hogy MiSe videobeszélgetést kezdeményez velem. Azonnal rá is nyomtam az elfogadás gombra.

-Szia, Babóca!- hallottam meg azt a hangot, ami mindig megnyugtatott.

-Szia, anya!- kaptam fel a fejem.

-Mit csinálsz?- jelent meg mögötte apa is.

-Matek- húztam a számat. – Kellenél magyarázni.

-Pár nap és megyünk- nyugtatott, majd kicsit arrébb terelte anyát és leült mellé.

-Nem volt valami eseménydús futam- jegyeztem meg.

-Kicsit sem- rázták a fejüket. – Kár volt elindulni- folytatta apa.

-Sosem kár- mosolyogtam. – Láttalak megint versenyezni. Nekem ez megérte.

-Akkor nekem is- biccentett.

-Egyedül vagy?- szólt bele anya újra.

-Igen…- válaszoltam. – Miért is?- kérdeztem, mert nem értettem.

-Van valami, amit el szeretnénk mondani, de csak úgy, hogy te tudj róla. Még egy darabig titok a dolog- magyarázta, és a szeme csillogott.

-Tudod, hogy minden titkot megtartok- hadartam, mert egyre kíváncsibb lettem.

-Van egy nagyon jó hírünk- mosolygott apa és olyan féltőn nézte anyát, ahogy még talán sohasem.

-Jövő májusban – ha minden és mindenki úgy akarja – bővül a család- mondta anya hatalmas mosollyal.

Egy pillanatig sokként ért, amit mondott és nem is értettem. Mit akar ő jövő májussal? Hiszen az még olyan messze van. Majd hirtelen jött a felismerés. Éreztem, ahogy a szám mosolyrra húzódik és a fülemig ér. Felfogtam a kis titkot, ami a legfontosabb volt most nekünk. Méghozzá az, hogy 7 hónap múlva végre nagytestvér lehetek, hiszen úton van a következő Seppälä-Räikkönen csemete.