Love from the past

Sziasztok! Egy kis átkötés, a következő részben már megint futamon leszünk. ;) Mondjuk maradjunk annál, hogy 7 komment és akkor jövő hétvégén valamelyik nap, jó?

33. rész

(Kaisa szemszöge)

Anyáék nagyon gyorsan igent mondtak arra a kérésemre, hogy egy közös nyaralás helyett inkább maradjunk a svájci házban. Úgy gondoltam, hogy nekik valójában most teljesen mindegy, hol is vannak, csak együtt lehessenek megint. Én meg egyszerűen nem akartam menni, amíg nem muszáj. Maradni akartam annak a közelében, aki egy ideje többet jelentett nekem, pedig nem szabadott volna.

Anyu mintájára én is naplót vezettem. Előző évben a nagyi ajándékozott nekem egy csodaszép füzetet, hogy beleírhassak minden gondolatomat. Féltem, hogy valaki megtalálja, ezért mindig titokban jegyeztem le a gondolataimat és úgy rejtettem el, hogy senki ne vegye észre. Írhattam volna az interneten is, hiszen annyira népszerű mostanában és egy jó álnévvel senki nem jött volna rá, de féltem, hogy a családom hamarabb megtudja.

Ahogy meghallottam a ruganyos, ritmusos lépteket a folyosóról, ijedten csaptam össze az ölemben heverő kis füzetet, kirángattam a lapok közül a tollat és a naplómat az ágy alatt heverő bőröndbe hajítottam, hogy amikor a kopogás felhangzik, még bénán, a sarkammal rugdossam vissza a rejteket.

-Szia!- jelent meg Sebastian feje az ajtóban. Igyekeztem természetesen felnézni a telefonom képernyőjéről, amit csak az előbb kaptam fel. – Mit csinálsz?

-Meg akartam nézni, hogy apa küldött-e üzit, csak nem tölt- lengettem meg a készüléket és visszatettem az éjjeliszekrényre. Gondolatban bocsánatot kértem a kis füllentés miatt.

-Olyan nem jutott eszedbe, hogy laptop?- pillantott rám vidáman csillogó kék szemekkel.

-Ezért nem akartam bekapcsolni- ráztam meg a fejem.

-Gyere!- kapott a kezem után és húzni kezdett.

Hatalmas lendülettel lőttem ki utána és olyan gyorsan haladt, hogy már kocognom kellett, hogy tartani tudjam vele a tempót. Így is őrülten bizsergett a tenyerem ott, ahol megérintette. Csak a szobájáig mentünk, ami túlságosan is rövid táv volt. Viszont annyira nem figyeltem, hogy mikor is szándékozik megállni, hogy egyenesen a hátának rohantam.

-Bocsi!- pislogtam fel rá ártatlanul.

-Semmi gond- ölelte át a derekam és az ágyára húzott. Szorosan mögém ült és elém helyezte a gépét. – Tessék, máris meglesheted, üzentek-e neked a szüleid- simított végig a combomon.

Összenéztünk egy fél pillanatra, majd zavartan kaptam el a tekintetem. Valami olyat láttam a szemeiben, ami egyrészt boldoggá tett, felhőtlenül boldoggá, azonban aggasztott is, mert nekünk nem szabadott a másik iránt éreznünk semmit baráti szereteten kívül. És ez annál több volt, ebben biztos voltam.

***

„1997. december 25., csütörtök

Életem eddigi legszebb karácsonyán vagyunk túl. Ebben a hitemben senki és semmi nem változtathat. Hiszen hogy is lehetne boldogabb egy karácsony, mint a 7 hetes kisbabáddal a karjaidban?

A mi szemünk fénye úgy nőtt, mint a bolondgomba. Napról napra változott, nem győztünk csodálkozni azon, hogy mennyire hatalmas, mennyire más, mennyire kis tökéletes. Teljesen oda voltunk érte mindannyian. Persze, máris nagyon apás volt, a legnyugodtabb és legmosolygósabb mindig Kimi karjaiban volt.

Lakni továbbra is a nagyinál laktunk. Mehettünk volna még Kimiékhez is, de mivel itt már minden megvolt a mi kicsi angyalunknak, be volt rendezve a saját kis kuckója, úgy döntöttünk, hogy néhány hónapot még nem maradunk, nem terheljük azonnal új környezettel. Az én szüleim továbbra is kissé még negatívak voltak, de azért valamennyire sikerült megenyhülniük.

-Nézd meg, mennyire csodaszép!- fogta meg a kezem Kimi és húzott fel az ágyról a pelenkázóig.

-Mint egy vattacukor- nevettem, amikor megláttam a kislányunkat rózsaszín rugdalózóban, rózsaszín tüllszoknyával és rózsaszín sapkában. – Nem estél túlzásba?

-Nem!- jelentette ki és felemelte a kicsi csomagot.

-Szia, baba!- mosolyogtam a lányunkra, akinek a feje az apukája vállán pihent. Álmosan pillantott rám. – Le kellene fektetnünk…

-Ha elalszik, lefektetem. De addig nálam lesz, jó?- pislogott rám könyörgő szemekkel a büszke apuka.

-Jobb ötletem van- mosolyogtam rá és kivettem a kezéből Kaisát. – Öltözz át és bújj ágyba!

-De Mila…!- lépett utánam felháborodva.

-Megyünk mi is- pillantottam felé gyengéden.

Amíg Kimster elkészült, kihámoztam a szoknyácskából és a sapkából az angyalkánkat és még játszottam vele egy picit. Majd a karjaimba vettem és én is csatlakoztam az ágyon fekvő páromhoz. A pici lányt a mellkasára fektettem, úgy, hogy a feje Kimi szíve fölött heverjen. Persze a finn azonnal szorosan átkarolta a törékeny hercegnőjét. Én is odavackoltam melléjük és figyeltem, ahogyan a leányzó pillanatok alatt elszunnyadt. Meg sem lepett a dolog, hiszen a legjobb helyen volt és az egyik legszebb dallam volt az, amire elaludt. A papájának a szívdobogása.”

***

(Mila szemszöge)

-Megyünk Belgiumba?- pislogott rám Kaisa.

-Miért ne mennénk?- kérdeztem vissza és elvettem tőle a felém nyújtott tányért, amin vékonyra vágott paradicsomszeletek hevertek.

-Nem tudom- rántotta meg a vállát.

-Már minden rendben- mosolyodtam el és nyomtam egy puszit a homlokára. – Látod?- toltam az orra alá a kezem.

-Persze, hogy látom- mosolygott rám. – Olyan szép- csodálta meg sokadjára is az eljegyzési gyűrűm.

-Neked köszönhetem- néztem rá.

-Miután elmondta nekem, hogy újra együtt vagytok- kezdte a mesélést,- egyik nap hazamentem és azzal fogadott, hogy eszembe se jusson levenni a cuccaim, mert megyünk tovább. Nem mondta el, hogy mit akar, de egyszer csak egy ékszerbolt előtt álltunk meg. Bementünk és kijelentette, hogy segítenem kell neki, mert ha visszakapunk, akkor elvesz feleségül, hogy végre tényleg egy család legyünk.

-Tényleg nem bánod?- néztem rá komolyan.

-Mit? Hogy a szüleim végre összeházasodtak? Soha- rázta a fejét nevetve.

-Merre van elveszve életem két hölgye?- lépett be Kimi a konyhába. – Már mindenki rátok vár… na meg a hamburger alapanyagaira. A húst megsütöttük már hozzá.

-Jövünk- fordultam felé és azzal a mozdulattal a kezébe adtam a tálcát, amin a bucik hevertek.

Kipakoltunk mindent a ránk várakozók elé mindent, majd nekiállt mindenki összeállítani a saját hamburgerét. A svájci házunkban voltunk és egy kis grillpartit tartottunk, ezzel ünnepelve a házasságunkat. A meghívottak pedig csupa olyanok voltak, akikkel jóban vagyunk és fontosak nekünk: Paula, Rami, Kriisti, a két kicsi, Juustu és Titus, Hanna-Maria és Jansen, Mark, Sebastian, Toni és Erja, valamint, amikor Seb említette, hogy Britta is éppen Svájcban van, őt is elhívtuk.

Keresztfiaink kedvéért voltak kisebb zsemlék és husik, hogy biztos jól lakjanak ők is. Persze, nem kellett sokat várnunk arra, hogy nyakig maszatosak legyenek, de remekül szórakoztunk rajtuk. Hálás voltam mindenkinek, aki itt volt velünk, hogy osztoznak a boldogságunkban, nincsenek megsértődve ránk. Pont ezért nem invitáltuk a szüleimet is.

-Na, Seb!- hallottam meg Kaisa hangját, ezért odakaptam a fejem. A kicsi német éppen a lányom tányérjáról lopott el egy paradicsomot.

-Még tele a tányér- bökött az asztalra a srác.

­-De nekem az kellett volna- húzta fel az orrát a lányom.

-Ugyan már! Ez is ugyanolyan ízű, mint a többi- mondta a német.

-Nem, az a legfinomabb szelet volt- fordult el a lány.

Kuncogva néztem a jelenetet. Kaisa ebben a dologban Räikkönen volt. Nem szerette, ha a tányérjáról bárki bármit elvesz kérdezés nélkül. Mégis, minden alkalommal olyan helyzetet teremtett, hogy valaki elcsenjen tőle valamit és addig alkudozott, amíg nem jött ki ő jobban a dologból. Paulával összeakadt a pillantásunk és mindketten vadul mosolyogni kezdtünk. Ismertük már ennyire őt és a módszereit.

-Meddig bírja a gyerek?- hallottam meg Rami duruzsolását.

-Az én lányom, megtöri pillanatok alatt- húzta ki magát Kimi.

-Fogadás?- vetette fel sógorom.

-2 perc és övé lesz az üdítője- nyújtotta bátyja felé a kezét párom.

-3 perc és lenyúlja a dupla húsos burit- fogadta el a kezet Rami.

-Másfél perc és mindkettő- néztem a két fiúra.

Egy pillanatig meglepetten néztek rám, majd rábólintottak. Újra odafordultam a civakodó páros felé. Egy hatalmas kék szempár érdeklődve tanulmányozta az arcom, amiből azonnal tudtam, hogy hallott mindent. Küldtem felé egy mosolyt, ő pedig gyorsan pislogott kettőt. Amolyan néma anya-lánya szövetség, hogy mellettem van.

-Kiengesztelhetlek?- jelent meg Basi feje a lányomé mellett.

-Talán…- jegyezte meg Kaisa.

-Nagylány! Kérlek!- folytatta a meggyőzést a német.

-Mondjuk…- fordult felé a lányom – kérem a hambidat!- bökött a tányérra. Kérdezés nélkül került hozzá a megpakolt zsemle.

-Akkor szent a béke?- reménykedett Seb.

-Meg kérem az almaleved is- folytatta Kaisa.

-Az utolsó pohár…- próbálkozott Sebi, de mintha nem is nagyon akarta volna megtartani. – Tessék!

-Köszi! Minden megbocsátva!- vigyorgott a cseles leányzó és egy puszit nyomott a srác arcára.

-1 perc 18 másodperc- hallottam meg férjem hangját.

-Mit nyertem?- néztem a Räikkönen-fivérekre.

-Mit szeretnél?- pislogott Rami.

-Mintha néhány éve ígértétek volna, hogy lefestitek végre a kerítést otthon…- említettem meg a dolgot.

-Csak azt ne- nyögtek fel szinte egyszerre.

-Jövő hét elején még lesz rá időtök- kacsintottam nevetve.

-Nem lehetne…- csúszott közelebb Kimi, hogy csak én halljam őt, - hogy én valahogyan máshogy törlesszek?

-Hmmm…- merengtem el az ajánlaton. – Lehetne. De csak bónuszként.

-Cseles- csókolt a nyakamba. – Csak nehogy valami ne úgy történjen, ahogyan szeretnéd…

-Hidd el, nem fog- fordultam oda hozzá és csókoltam meg.

Az esküvő óta mindketten úgy viselkedtünk, mint a frissen összejött tinédzserek, akik nem tudnak betelni a másikkal. Már többször megkaptuk a hormontúltengéses párocska jelzőt Ramitól, de nem foglalkoztunk vele. Kimi mellett teljes mértékben fel tudtam szabadulni és nem érdekelt, ki mit gondol erről. Továbbá ott volt még a nagy közös vágy is: most, hogy újra egy pár lettünk, ideje, hogy a családunk további taggal bővüljön.