Love from the past

Sziasztok! Itt is vagyok a folytatással. Sajnos van egy rossz hírem: a suliban elkezdődött a hajtás, plusz jelen pillanatban a magánéletem is úgy alakul, hogy nem csak a magam idejével kell számolnom, így a folytatások mostantól hetente egyszer, kedd és csütörtök között fognak jönni. A 7 komment ettől még marad. Remélem, hogy azért nem pártoltok el tőlem. Jó olvasást! :))

27. rész

(Kimi szemszöge)

Alig mutatott 6-ot az óra, amikor kipattantak a szemeim. Azonnal felültem és megnyugodva láttam, hogy életem két szerelme ott fekszik egymást ölelve a kihúzható kanapé másik oldalán. Halkan felkeltem, Mila mellé osontam és leültem a földre, hogy láthassam őt. Magamba akartam szívni a tudatot, hogy visszakaptam őt.

Majdnem két órát ültem egyhelyben mellette, mikor úgy éreztem, hogy minden tagom megmerevedett. Felkeltem, kinyújtóztam és elindultam a konyhába. Feltettem a kávét főni, előszedtem a reggelihez szükséges dolgokat a hűtőből, kenyereket pirítottam és megterítettem három főnek. Gondolkodtam azon, hogy tojást is sütök, de nem kívántam és úgy voltam vele, hogy ha a lányok kérnek, akkor külön megcsinálom.

A két bögrébe öntöttem kávét, ízesítettem, majd ezeket egyensúlyozva ültem vissza melléjük. A saját reggeli ébresztőmet kevergetve néztem tovább szerelmem arcát. Azonnal érzékeltem, amikor felébredt. Megrebbentek a szempillái, majd szimatolni kezdett. Kicsit közelebb toltam hozzá a bögréjét, hogy tökéletesen érezhesse az illatát.

-Kávé?- kérdezte álmosan motyogva.

-Igen, ahogy szereted- válaszoltam neki és megsimogattam az arcát.

-Mióta elmentem, nem ittam kávét- nyitotta ki a szemeit és máris keresni kezdte az italt. – Egészségtelennek volt titulálva. Szerintem meg egyszerűen nem volt kedvük miattam beszerezni egy kávéfőzőt.

-Én készítettem neked- nyújtottam oda a bögréjét, amit elvett, majd azzal együtt ült fel.

-Ez zseniálisan jó!- sóhajtott és csukott szemekkel újra kortyolt egyet.

-Apu, megtartunk- emelte fel a fejét Kaisa, majd nyögött egyet és visszazuhant a párnák közé.

-Köszönöm a lehetőséget!- nevettem fel. – Gyertek, minden kész a reggelihez.

-Nem ehetünk itt?- pislogott rám Mimi. – Most ez így annyira jó. Kérlek!

-Akkor keresek tálcákat- emelkedtem fel és adtam egy puszit a fejére, mielőtt visszamentem.

Míg pakoltam, fél szememmel figyeltem őket. Szerettem volna Milanát magamhoz ölelni, megcsókolni, simogatni, de tudtam, hogy nem tehetem. Egyrészt azért, mert vissza kell szereznem a bizalmát, amit az a mocsok elvett, másrészt pedig, mert nem tudtam, hogy milyen sebei vannak. Gondoltam arra, hogy majd megkérdezem Marktól, de szinte biztos voltam benne, hogy megeskette őt, nem mond nekem semmit és nem kérném arra, hogy szegje meg a szavát. El kellett fogadnom, hogy lehet, sosem tudom meg ezeket.

-Ha évek múlva ugyanezt kérem,- pillantott rám Mimi – akkor is eszünk az ágyban?

-Megfelelő indokokkal- helyeztem elé, amit neki szántam. – Rá tudsz venni, ebben biztos vagyok- súgtam a fülébe. Nem akartam nagyon közel kerülni hozzá, de nem bírtam magammal.

-Talán megoldhatjuk- engedett egy pici mosolyt.

***

(Mila szemszöge)

Otthon lenni úgy, hogy ne féljek, még nem sikerült. A történtek után abszolút semmi bizalmam nem volt az emberek felé. Egyedül Jansen volt, aki bármikor a közelembe jött vagy felém nyúlt, nem rezzentem össze. Igyekeztem leküzdeni ezt, hiszen vissza akartam kapni azt az életet, amit azelőtt éltünk, hogy elmentem.

Fél 10-re a ház tele volt emberrel. Alig fogyasztottuk el a reggelinket, Mark már meg is jelent, hogy kezelje a sebeimet, majd elvigye Kimit edzeni. Majd jött a húgom és a jelenlegi legjobb barátom. Kaisa pedig húzta a száját, mert tudta, hogy mennie kell. Nem akart elengedni, feladta volna az olimpiai részvételt a kedvemért.

-Jól vagy?- követett a konyhába Jans, miután a lányom és a testvérem elmentek.

-Azt hiszem – sóhajtottam fel. – Még én magam sem tudom, hogy mikor félek tőlük és mikor érzem magam teljesen biztonságban.

-Türelmetlenebb vagy, mint a családod- somolygott.

-Rossz szokás- kezdtem neki előkészíteni az ebédet. – És te meg a testvérem?

-Faggatott rólad és arról, mi történt veled, de nem mondtam sokat- nyugtatott meg. – Inkább én faggattam őt arról, hogy kicsoda is és milyen ember.

-Megtudtál valami érdekeset?- fordultam felé.

-Azt mindenképpen, hogy gyengéim a szőke nők- pirult bele a mondandójába. – És a nevetése kábító.

-Neked tetszik a húgom- engedtem meg magamnak egy őszinte, boldog mosolyt.

-Ilyenkor még szebb vagy, mint általában- repült felém a bók. Az ajtóban Kims állt és engem nézett. – Amikor mosolyogtok és nevettek, akkor nagyon hasonlítotok egymásra Hanna-Mariával.

-Ebben egyet kell értenem- bólogatott Jansen.

-Mentek valamerre?- léptem Kimi elé.

-Futni- fintorgott. – Rendben leszel? Nem szívesen hagylak itthon.

-Semmi bajom nem lesz- mosolyogtam rá. – Ebédre azért érjetek haza, jó?

-Itt leszünk- lépett még közelebb és egy puszit kaptam az arcomra.

Jansennel maradtam a házban, így őt befogtam segíteni. Időközben felhívtam szép sorban mindenkit: Paulát, Ramiékat, a szüleimet, Sebastiant, majd végül Tommit, akinek megköszöntem mindent, amivel elősegítette a hazatérésemet. A szüleimen kívül mindenki tapintatos volt, ők azonban kijelentették, hogy eljönnek hozzám. Dühösen csaptam le a telefont, nem akartam őket látni. Abban reménykedtem, hogy a hercegnőm apja hazatér, mire ők is megjelennek.

Kissé idegesen kezdtem pakolászni, amikor már csak a hús sülésére kellett várni. Le akartam vezetni a feszültségem, és ebben már senki nem akadályozott meg. Akkor torpantam meg, amikor kinyílt a bejárati ajtó. Remegve fordultam arra, és szinte egész sziklahalmok estek le a szívemről, amikor megláttam Kimit.

Egy apró mosolyt megengedtem magamnak a hajára pillantva, ami pont úgy volt levágva, ahogy én szerettem. De nem tudtam őszintén örülni a gesztusának. Odasiettem hozzá és nem foglalkozva a fájdalommal átöleltem és teljesen hozzásimultam.

-Ölelj olyan szorosan, ahogy csak tudsz!- kértem, majd a fejem a nyakához fúrtam. Körém fonta a kezeit, de csak óvatosan, odafigyelve rám.

-Mi történt, szerelmem?- súgta, de választ tőlem nem kapott. – Baj van?- emelte meg a fejét, de szerencsére engem nem engedett el.

-Telefonált a családotoknak és a szülei nem értették meg, hogy nem akarja őket látni- magyarázta a holland. – Bármelyik pillanatban itt lehetnek az ajtóban.

-Senki olyan nem jöhet a közeledbe, akit nem akarsz látni- tolt el magától Kimppa, hogy lássa az arcom. – Szeretlek és soha többé nem hagyom, hogy bántsanak.

Reagálni akartam a vallomására, arra a határtalan elfogadásra és szeretetre, amit kaptam, mióta hazajöttem. Meghoztam egy döntést és leküzdve a gyomrom remegését cselekedtem. Odahajoltam hozzá és az ajkaimat az övére nyomtam. Éreztem a döbbenetét, de reménykedtem abban, hogy viszonozza, amit tettem. Lassan mozdultak meg az ajkai és lágyan csókolni kezdett. Végig lehetőségem volt a menekülésre, de nem tettem. Csak akkor húzódtunk el egymástól, amikor élesen keresztülszelte a békés csendet a csengő hangja.

-Mark veled marad a konyhában- súgta centikre az ajkaimtól. – Elküldöm őket, majd a barátod segít- bökött Jansen felé.

***

(Kimi szemszöge)

Vakon bíztam a holland pasiban, akivel Mila hazajött. Ha a nő, aki az életet jelenti nekem, nem küldi el és ragaszkodik hozzá, az a minimum, hogy én is megelőlegezem neki ezt a bizalmat. Ha mégsem jön össze a dolog, akkor maximum eltüntetem valahogy innen. És végig mellettem volt, amíg elküldtem messzire a szerelmem szüleit.

-Délután el kell mennem egy fél órára- mondtam Jansennek.

-Mila nem fog örülni neki- húzta a száját. – Függetlenül attól, hogy mit élt át, minden egyes pillanatot szeretne veletek tölteni.

-Ebben reménykedem én is, de a meglepetése nem jön ide magától- rántottam meg a vállam.

Bólintott, így ezt annak vettem, hogy vigyáz a gyönyörűmre. Ezt megbeszélve mentünk is a konyhába, ahol magamhoz öleltem Mimit. Egészen úgy bújt hozzám, mint régen és elmondhatatlan érzés volt a tudat, hogy velem van. Mindenhová követtem egészen háromig, amikor elindultam otthonról. Húzta is a száját, de megígértem neki, hogy sietek.

Hazamentem anyához, aki nagy örömmel fogadott és még nagyobb hévvel faggatott arról, hogy miképpen is kaptam vissza a drágámat. Majd egy hatalmas tál süteményt adott át, amiről mindketten tudtuk, hogy Milana kedvence. Meg sem lepett az én drága anyukám gondoskodása. Sokszor nem tudtam neki elmondani, hogy mennyit is jelent nekem ő és minden, amit tett és tesz értünk.

Nagy izgalommal hajtottam haza. Nem tudtam, hogy mi lesz a véleménye Milának. Ezer éve ígértem neki valamit, amit utána elfeledtem, de egyre többször jutott eszembe egy ideje. Azt hiszem, hogy eljött az ideje az ajándékomnak. Remegett a gyomrom, amikor befordultam a garázsba és leparkoltam. Erről mentem be a lakásba.

-Kimi, te vagy?- hallottam meg az édes hangját.

-Meghoztam az ajándékodat!- álltam meg a nappali ajtajában.

-Mi az?- lépdelt felém. – Mit kapok?- jelent meg.

-Már megígértem régen, hogy őt visszakapjátok- mosolyogtam rá és kissé előrébb léptem.

-Ajax!- tátotta el a száját, mikor a hűséges németjuhászom előcammogott. – Ajax, gyere ide!- térdelt le.

A kutya hegyezte a fülét a hívásra. Amint újra megismétlődött, farkát csóválva rohant oda Milához, hogy utána az újralátás öröme miatt össze-vissza nyalogathassa őt. Nevetve néztük őket, és melegség töltötte el a szívemet, hogy újra hallhatom a csilingelő nevetését.