Somewhere I belong

Sziasztok! Nem tudom, hogy ki olvasta a Facebook-on, amit nem is tudom, hogy mikor írtam ki és ki nem, ezért mondom itt is: lesz nyárra egy rövidebb kis történetem nektek egy álmom után. :) Eddig semmi nem volt meg belőle, de ma nem bírtam tovább egy pokoli hét után leültem és gépeltem egy kicsit. :D Szóval itt van valami új dolog nektek. :) Lehet keresgetni, mert el van benne rejtve, hogy mi is a különleges benne. Annyit még, hogy a szereplőket majd később hozom, még szerdára kell tanulnom, utána itt leszek veletek teljes valómban, megígérem!

MISS YOU!

Kissé bizonytalanul és álmosan indultam el lefelé a lépcsőn az éjszaka kellős közepén. Felébredtem , hogy vihar közeleg. A szobám ablakát csapkodta az előtte álló hatalmas fa ágai, amitől kicsi korom óta nagyon féltem. A korlátba kapaszkodva mentem le a földszintre és szinte azonnal orra is buktam. Szitkozódva tápászkodtam fel, mialatt belerúgtam még néhányszor a sporttáskába, ami az esésemet okozta. Elindultam, hogy leteremtsem a tulajdonosát.

-Legalább ne a minden kellős közepén hagyd el a cuccod!- mordultam fel, amint beléptem a konyhába. - És ne foszd ki a hűtőt, jó?

-Nikki!- hallottam meg a mosolygós hangját.

-Hogy kerülsz ide?- faggattam, míg a székre ültem.

-Nem jöhetek haza ok nélkül?- ült le velem szembe.

-Sebastian!- sóhajtottam fel. - Március végén voltál itthon utoljára és ha nem csal az emlékezetem, alig telefonáltál haza és velem nem beszéltél.

-Angyalka!- suttogta bűntudatosan. - Annyira sajnálom az egészet!

-Tudod, sokszor úgy érzem, hogy igaza volt mindenkinek, aki anno azt mondta anyának, hogy őrült, amiért megtart engem. Habár, akkor nem lennél te sem- eresztettem meg egy kis mosolyt.

-Ne mondj ilyet!- kapta el a kezem. - Neked itt kell lenned, velünk! Igazad van, nem hívtalak titeket, ami hiba volt. Ettől függetlenül őrülten hiányoztatok mindannyian, főleg te!- lépett elém és felhúzott a székről.

-De Basi!- suttogtam a nevét.

-Ne gondolkodj ilyeneken!- ölelt nagyon szorosan magához. - Mindannyian imádunk és el sem tudnánk képzelni az életet nélküled. Téged szeretlek a legjobban, te is tudod!

Vissza akartam vágni megint, mint ahogyan minden hasonló beszélgetésünk idején, de bennem ragadt a szó. Odakintről hatalmas csattanás hallatszott, majd egy pillanat múlva úgy kezdett esni, mintha dézsából öntenék. Kisbaba korom óta féltem a viharoktól és ezt nem tudtam kinőni. Összerezzentem, mint a nyárfalevél és belekapaszkodtam Seb pulcsijába. Szorosabban ölelt magához, ami egy kicsit megnyugtatott.

-Alhatok veled?- motyogtam magam elé, hogy utána újra összerezzenjek, amikor újabb csattanást hallottunk.

-Persze- simogatta meg az arcom és adott egy puszit. - Gyere, menjünk!- kulcsolta össze az ujjainkat, és együtt indultunk felfelé. De alig léptünk kettőt a lépcsőn, megtorpantam. - Most mi a baj?

-A cuccod- feleltem neki. Annyi időre elengedte a kezem, amíg felnyalábolta a táskát, majd együtt mentünk a szobájáig. Seb nyomkodta a kapcsolót, de nem lett fény.

-Nincs áram- mordult fel mellettem a pilóta. - Megleszel arra az 5 percre, amíg lezuhanyozok?

-Siess!- kértem.

Bebújtam az ágyba és a nyakamig húztam a takarót. Próbáltam túlélni, amíg egyedül voltam. Minden egyes vihar élet-halál harc volt, legalábbis az én felfogásomban. Ilyenkor sosem voltam egyedül, amíg itthon lakott, mindig Sebastian mellett voltam. Mióta elköltözött, Fabian volt, akihez ilyenkor beosontam. Az első alkalommal megijesztettem, de ők ketten annyira hasonlóak voltak, hogy tudtam, mellette is meg fogok nyugodni. Ő pedig olyankor még inkább nagyfiúnak érezte magát, ezért sosem panaszkodott rám.

-Itt vagyok!- bújt mellém Seb. - Gyere, hercegnő!- nyúlt felém és gondolkodás nélkül bújtam oda hozzá.

-Hanna merre van?- kérdeztem, csak azért, hogy egy kicsit másra is figyeljek, mint a kinti hangokra.

-Hazament a szüleihez, de délután már jön- nyomott egy puszit a homlokomra. - Te is hiányzol neki. De most aludjunk, Kicsi!

-Jó éjt, Seb!- suttogtam magam elé.

-Jó éjt, hugi!- válaszolt. Lehunytam a szemem és mellette meglepően gyorsan el tudtam aludni.