Love from the past

 Dorkának a kommentekért, a barátságáért, és mert benne van, amire olyan nagyon kíváncsi. :))

14. rész

A lelkem egy kicsit megnyugodott, amikor Kimi meghozta hozzánk Heikkit, Tommit, Sebastiant és Jasmine-t. A lány Tommi unokahúga volt, úgy 2 éve ismerkedtek meg és másfél éve alkotnak egy párt. Ismertem őt, jóban voltunk és feldobott, hogy ő is eljött. Az aggódásom azonban nem múlt, hiszen alig 2 nap volt a lányom versenyéig, valamint utána már indulnunk kell majd Ausztráliába.

-Merre van a lányotok?- kérdezte Jaz, mikor a fiúk elmentek edzeni.

-Az uszodában- sóhajtottam fel. - Ott lennék vele, de egyre kevésbé tolerálja, ha mellette vagyok ilyenkor. Maximalista, mint az apja és most úgy érzi, hogy nem lesz meg a formája a versenyre.

-Nincs könnyű életed vele- mosolyodott el. - Svájcban Kimi járt nálunk nem is egyszer és a megnyilvánulásai alapján ilyenkor tényleg nem lehet vele egyszerű.

-És tedd hozzá, hogy kamasz- nevettem fel.

Nem feltétlenül szerettem házigazdának lenni, de most nem éreztem tehernek őket. Jasmine úgy viselkedett, mintha otthon lenne, és a fiúknak sem tartott sokáig beleszokni a mi környezetünkben. Mondjuk, sejtettem, hogy Kimi megmondta, nem kell kéretni magukat, ha kell valami, csak szóljanak vagy vegyék el.

Egyetlen furcsaság volt az egészben, ami nem más, minthogy megszokni, hogy mindenkivel angolul kell kommunikálnom. Mivel nem akartuk Sebastiant semmiből kizárni, ebben maradtunk a többiekkel. Csak a nagyon magán jellegű dolgoknál váltottunk vissza finnre – tegyük hozzá, hogy akkor is elég nagy hallgatóságunk akadt.

Este összeültünk egy közös vacsorára, de úgy tűnt, hogy Kaisának nincs éppen túl jó napja. Alig evett a vacsorájából, pedig a kedvencét csináltuk neki. Csak turkálta a tányéron lévő ételt. Próbáltunk vele beszélgetni, felvidítani, de a vége az lett, hogy szó nélkül felpattant és otthagyott minket. Csak pislogtunk utána és egyikőnk sem tudta, hogy mit kellene csinálni.

-Volt valami edzésen?- fordultam a fiúk felé, mivel velük jött haza.

-Nem mondta- rázta meg a fejét Tommi.

-Semmit nem mondott- folytatta Sebastian. - Még csak nem is örült annak, hogy itt vagyunk.

-Micsoda?- álltam fel.

-Baj van, de hiába faggattam- emelte rám a pillantását Kimi.

-Gyere!- nyújtottam felé a kezem. Így mentünk fel a szobába, hogy megbeszélhessük a lányunkkal, mi is a baj. Be akartam nyitni, de zárva volt. - Kicsim! Bemehetünk?

-Nem- hallottam a remegő hangot.

-Kaisa, nyisd ki!- próbálkozott most Kimi. - Beszéljük meg együtt, hárman.

-Nem akarom- tiltakozott. - Hagyjatok békén!- kiabált.

-Édesem!- tettem a kezem az ajtóra és engem is fojtogatott a sírás. - Kérlek, babám!

-Abbahagyom az úszást. Nincs értelme- válaszolt. Nálam itt tört el a mécses, nem tudtam tovább magamban tartani. Kimi szorosan magához húzott.

-Kislányom, nyisd ki az ajtót!- szólalt meg most már komoly hangon. - Nem fogunk semmiről lebeszélni, de téged nem így ismerünk. Nem szoktunk ennyire hirtelen dönteni.

-Apu, hagyjál!- jött a válasz. - Minek csináljam, ha sosem leszek elég jó?

-Hogy mondhatsz ilyet?- hallottunk meg egy harmadik hangot. Tommi állt közvetlenül mellettünk, mellette pedig a többiek. - Mindenki ódákat zeng rólad.

-Elég!- vágódott ki az ajtó. - Semmi közötök ahhoz, hogy mit akarok csinálni- fújtatott az ajtóban dühösen Kaisa. A szemei vörösek voltak a sírástól, az arca pedig égett. - Bocs, hogy nem vagyok az a tökéletes gyerek, akit ti láttok. Még véletlenül sem úszok jól, csak azért voltam eltűrve, mert a keresztanyám. Ő maga mondta, hogy béna vagyok. Most örültök?

-Én megfojtom- morogtam magam elé.

Kiszabadultam Kimi karjai közül, lerohantam a földszintre, majd amint a cipő a lábamon volt, megfogtam a kocsi kulcsát és magam mögött hagytam a családomat. Őrült módon száguldottam a kisváros másik vége felé, hogy felelősségre vonjam Hanna-Mariát. Most tette tönkre azt, amiért annyit küzdöttünk. Kaisa önbizalma már nem is lehetne kevesebb. Mi az, hogy nem tud úszni? Mindenki pontosan tudja, hogy mekkora tehetség. Ha nem lenne igaz, akkor Mark sem jelentette volna ki, hogy ezen a versenyen megúszhatja azt az időt, ami Londonba juttatja őt.

Megálltam a ház mellett és nem törődve az odakinn repkedő mínuszokkal odavágtattam az ajtóhoz. Dörömbölni kezdtem, az sem érdekelt, ha idecsődül az egész szomszédság. Nem kellett volna egy kanál víz sem, hogy elintézzem a húgomat. Soha nem sértett még meg ennyire. Inkább már árulás, amit tett.

-Mi bajod van?- kérdezte, amikor kinyitotta az ajtót.

-Hogy gondoltad?- estem neki. Mellette benézve láttam, hogy fel van forgatva a nappalija. - Hogy mondhattad azt Kaisának, hogy béna?

-Ne kelljen már elmagyaráznom, hogy miért tettem- vette elő a gúnyos oldalát.

-Teljesen tönkretetted a lányomat 2 nappal a versenye előtt- emeltem fel a kezem és felpofoztam. - Nem érdekel, hogy milyen problémáid vannak itthon, de ne egy gyereken vezesd le a feszültséget, akinek te vagy a példaképe. Főleg ne az én lányomon! És ne gyere a közelébe, mert esküszöm, hogy nem állok jót magamért!

Nem vártam meg, hogy a döbbenetén felülkerekedjen és visszavágjon. Beültem a kocsiba és elindultam hazafelé, de végül módosítottam az útvonalat. A temetőbe mentem. A kocsi csomagtartójából előszedtem Kimi egyik vastag pulóverét és abba bújva tettem meg az utat. A két sír ott volt egymás mellett. Remegő kezekkel söpörtem le a havat először Sirkaa, majd Matti nyughelyéről. Szükségem lett volna rá, hogy a pótnagyim átöleljen vagy arra, hogy Kimi édesapja megnyugtasson, nem rontottam el semmit. Ebben a pillanatban mindketten nagyon hiányoztak. Ha azt nézzük, soha nem voltak a rokonaim, mégis majd' beleőrültem abba, hogy már elmentek. Ők voltak, akik azonnal támogattak, amikor kiderült, hogy kisbabánk lesz.

Nem tudom magam sem, hogy meddig lehettem ott. Csak térdeltem a friss hóban a két sír között és zokogtam. Úgy éreztem, hogy csődöt mondtam anyaként, hiszen nem tudtam megvédeni a lányomat olyan vádakkal szemben, amiknek semmi valóságalapjuk nem volt. Nem akartam elmenni onnan, csak vissza akartam kapni azokat, akiket az élet már elvett tőlünk.

-Nem segít, ha te is összeomlassz- hallottam meg egy nyugodt férfihangot. - Bármennyire jó apa Kimi, egyedül nem tudja megoldani.

-Amit mondtál...- kezdtem, de a sok sírástól a hangom alig volt hallható.

-Komolyan gondoltam- éreztem meg a kezét és a segítségével felálltam. - Kaisa vérében benne van minden, ami ahhoz kell, hogy sikeres és elismert legyen. És igen, két nap múlva már ezt meg is mutathatja.

-Miért kuszálódik össze ennyire minden, Mark?- fordultam felé.

-Nem tudom- ölelt meg. - De nektek meg kell tudnotok oldani.

-És ha nem sikerül?- kapaszkodtam belé.

-Ilyenre nem gondolhatsz- kezdett el húzni a kijárat felé. - Ha Sirkaa és Matti itt lennének, most jól fejbe lennél kólintva, hogy nem otthon vagy.

-Ők mindig tudták, hogy mit mondjanak ilyenkor- töröltem meg a szemem.

-Tudom- sóhajtott fel. - De most én leszek, aki megmondja, hogy mi is lesz- fordított magával szembe. - Hazaviszlek, te pedig fogod magad és el sem mozdulsz a lányod mellől holnap reggelig. Reggel pedig ott leszek és mivel 3 edző elég nagy meggyőzőképességgel rendelkezik, rábeszéljük, hogy induljon a versenyen. A húgodat eltünteted a közeléből, mi pedig gondoskodunk róla, hogy befogjuk a száját. Akkor is, ha nem gondolta komolyan.

-Biztos?- pislogtam rá.

-Teljesen- nyújtotta a kezét. Beleejtettem a kulcsot, majd engedelmesen beültem az anyósülésbe. Amíg hazafelé mentünk, csak néztem őt. Emlékeztem, hogy amikor először találkoztam Mark Arnallal, már akkor felnéztem rá. És hogy ennek mi volt az oka? Alig léptem be a Räikkönen-házba a kezemben az alig 4 éves lányommal, amikor meghallottam, hogy valaki dühösen kiosztja Kimit. Ez pont abban az időben volt, amikor összekerült Jennivel és az első néhány hónapban nem látott, nem hallott. Mikor beléptem a nappaliba, akkor mindenki döbbenten bámulta a veszekedő párost. Ő felénk fordult – azt hitte, hogy Jenni érkezett meg – és a szája is tátva maradt. Azonnal ráébredt, hogy mi is a kapcsolatom a családdal. Mellénk lépett, nyomott egy puszit Kaisa fejére, majd kivitte Kimstert az udvarra, hogy utána folytassa a kiosztását – akkor már miattunk.

-Mi jutott eszedbe?- fordult felém.

-Csak az, amikor először láttalak- vallottam be. - Olyan voltál, mint egy megmentő, aki észhez téríti Kimit, hogy van a világon valaki, akivel neki is kell törődnie.

-Csak meg akartam mutatni neki, hogy nem a megfelelő úton jár, ha egy olyan családot akar, mint amilyenben felnőtt- mosolygott rám. - Talán sikerült.

-Igen, sikerült- bólintottam. -Mila!- nyílt ki az ajtó felőlem és a következő pillanatban már Kimi karjaiban voltam. -Kaisa?- kérdeztem, amint letett a lábaimra.

-Éppen Sebastian mellett- sóhajtott fel. - A kölyöknek annyi érve van, hogy miért nem hagyhatja abba, hogy el sem hinnéd. Szerintem el fog közben aludni. De te merre voltál?

-Elküldtem a húgomat melegebb éghajlatra- sóhajtottam fel. - Utána pedig...

-Apánál- suttogta maga elé. Ismert, nem kellett kimondanom, hogy tudja. - Jobb így?

-Talán- bújtam hozzá, mert úgy éreztem, hogy ha elenged, akkor megint összeomlok.

-Köszönöm!- pillantott Markra.

-Tudod, hogy itt vagyok- intett nekünk, majd hazafelé indult.

Úgy éreztem, hogy éveket öregszem a lányom miatti aggodalomnak köszönhetően. Fogalmam sem volt, hogyan is kellene összeszednünk őt annyira, hogy a legjobbját ússza majd. Olyan lehetetlennek tűnt a dolog azokban a pillanatokban. Bementem a szobájába és leültem az ágya mellé. Úgy kapaszkodott Sebastianba, mintha az utolsó mentsvára lenne. A kicsi német pedig nem ijedt meg ettől, csak sorolta a dolgokat, hogy miért is Kaisa a világon a legjobb gyerek és a legjobb úszó. Tényleg mindent mondott, sokszor azt sem tudtam, hogy kötöttünk ki ott, ahol.

Nagyjából egy óra múlva hagytuk őt magára. A sok sírás teljesen kimerítette és elszunnyadt. Időközben átmászott az apja karjaiba, így ott érte az álom. Lefektettük és betakartuk, majd úgy döntöttünk, hogy ideje mindenkinek elmennie aludni. Sokáig tébláboltam a saját szobámban, de nem tudtam elaludni. Zaklatott voltam, a lelkem háborgott. Én sem tudom, hogy miért, de az jutott eszembe, amikor szakítottunk.

Volt egy kislányunk, aki alig született meg. Ő már utazott, hogy gokartban minél nagyobb sikerei legyenek és minél feljebb kerüljön a kategóriákba. Nem tudtam vele menni, mindketten tudtuk, hogy lehetetlen dolog. Bíztunk egymásban, teljes mértékben. Addig nem is gondoltam semmit, amíg nem úgy jött haza egyszer, hogy képtelen volt a szemembe nézni. Azonnal tudtam, hogy mi is történt. Hálás voltam neki, amiért kimondta azonnal. Kicsit többet ivott és akkor már nem volt akadálya egy lánynak sem, hogy vele töltsön egy éjszakát. Megcsalt és nem tagadta. Tudtam, hogy szeret, de mindketten éreztük, hogy a távolságot már nem fogja kibírni ez a kapcsolat, főleg azok után, hogy egy ilyen rés keletkezett rajta. Arra kértem, hogy még egyszer, utoljára töltsünk együtt egy éjszakát azzal a hatalmas szerelemmel átitatva, ami közöttünk van, utána pedig igyekezzünk normális emberekként nevelni a lányunkat. Minden így lett. Tudom, hogy ő is szeretett, mikor elengedett. Azóta eltelt 14 év, ami alatt mindketten nagyon sokat alakultunk. De benne még mindig ott élt az a férfi, akibe beleszerettem.