Love from the past

11. rész

Január 23-a Valenciában köszöntött ránk. Ideje volt, hogy Kimi újra Forma-1-es gép volánja mögé üljön. Úgy volt, hogy csak én megyek vele, de Kaisa addig nyafogott, amíg az apja rá nem bólintott, hogy ő is jöhet. Így kerültünk Spanyolországba. A hétfő reggel persze korai keléssel járt együtt, amit apa és lánya nem annyira díjazott. Mikor felkeltettem őket, szitokhalmok tucatjaival kellett szembenéznem. Nem tudtam mást tenni, mint nevetni rajtuk. Szerettek aludni mind a ketten. Szerencsére így is bőven időben voltunk ott a pályán. 

Két napon keresztül jegyzeteltem folyamatosan, hogy kiderüljön, mit várhatok el tőle. A sajtó szinte semmilyen információt nem kapott és én sem küldtem haza többet, mint ami a hivatalos jelentés volt. A főnököm persze könyörgött, hogy ne legyek ennyire nyámnyila, szerezzek adatokat, de nem tettem meg. Azzal csak elárultam volna mindenkinek, hogy Kimi mit tud és mit nem. Azt nem kötöttem az otthoniak orrára, hogy láthattam az adatait és pontosan tudtam, hogy merre halad. És ez megnyugtatott. Ismertem annyira, hogy tudjam, mit érezne akkor, ha nem menne neki. Valószínűleg összezuhanna és még mi is csak nehezen tudnánk összeszedni őt. 

Kedden este értünk haza. Elég késő volt már, ezért nem zaklattam a családomat a szokásos dolgaimmal, mint kipakolás vagy a mosás bevitele a mosókonyhába. Hagytam mindenkit pihenni, majd másnap megcsinálom. Nem is lepett meg másnap, hogy Kaisa nyűgös volt a suli miatt, Kimi pedig ki sem dugta az orrát egészen 11-ig. Akkor már voltam benn, a munkahelyemen, leadtam még néhány rövid cikket és képet, majd otthon igyekeztem rendet tenni a házban. Szerettem, ha minden a helyén van és nem úgy néz ki a hely, mint egy szemétdomb.

 A következő 2 hét úgy repült el mellettünk, hogy még pislogni sem nagyon volt időm. Kimi állandó kapcsolatban volt a csapattal, én dolgoztam, Kaisa pedig edzett és a suliban is igyekezett jól teljesíteni. Ritkán találkoztunk össze mindhárman a házban, pedig nem volt annyira nagy. Azt hiszem, szükségünk volt a nyugalomra. 

Február 5-én tátott szájjal néztem, ahogy a két pilóta felfedi az autót. Egyedüli képviselője voltam a sajtónak, de elhatároztam, hogy nem használom fel az anyagot, mert azzal csak kihasználom Kimit. Ő ezt tagadta, de láttam rajta, hogy örül a döntésemnek. Majd még aznap este repülőre ültünk és átutaztunk Jerezbe. Hárman egy szobában voltunk elszállásolva, így egymásra is figyelnünk kellett. 6-án reggel sikerült nem felkeltenem a szemem fényét, de Kimivel nem volt ilyen szerencsém. Ő velem kelt, de azt mondta, hogy nem zavarja, mert így elég éber lesz ahhoz, hogy jól menjen a pályán. Fél 9-re ki is értünk és ott reggeliztünk. Utána Kaisával a home-ban maradtunk és vártuk, hogy elkezdődjön... megint.

-Mit olvasol?- hajoltam a lányom felé 11 óra magasságában. Az asztalunk tele volt könyvekkel, füzetekkel és jegyzetekkel. 

-Elővettem a naplód egy kicsit- mosolygott rám. Elém tolta, én pedig belepillantottam. 

„1997. január 6. délután 

Csak egy dolog miatt vártam, hogy újra suliba mehessek. Egyet jelentett azzal, hogy láthatom őt. Reggel reméltem, hogy megint hozzánk jön és elkísér, de nem volt ott. Ez kicsit elvette a kedvem, de ugyanolyan izgatottan léptem be az épületbe. Felkísértem Hanna-Mariát a termébe, majd lementem oda, ahol óránk lesz. Láttam, hogy néhány végzős is ott ragadt, többek között Kimi bátyja is. A velem történtek óta nem láttam, de amint észrevett, felém indult. Csak álltam a lányok mellett és vártam.

-Szia, Mila!- mosolygott rám és nyomott egy puszit az arcomra. - Az öcsém kérte, hogy szóljak, nem azért nem ment eléd, mert nem akart, hanem mert beteg. 

-Oh- húztam el a számat. 

-De ha gondolod, eljöhetsz látogatóba- folytatta ugyanolyan vidáman. - 2-kor a tornaterem előtt? 

-Ott leszek- bólintottam. Már ment volna, amikor a karja után nyúltam. - Köszönöm!- mondtam még és adtam neki egy puszit. 

Alig tudtam kivárni, hogy délután legyen. Az egyik szünetben megkértem a húgomat, hogy szóljon majd anyának, nem megyek haza egyből, amint vége az óráimnak. A megbeszélt időben találkoztam Ramival, majd együtt indultunk neki az útnak. Egészen a város legszéléig mentünk, majdnem félórányi gyalogút után pillantottuk meg a házat. Nem volt túl nagy és túl gazdag sem. Látszott rajta, hogy dolgos emberek lakják.

-Tudom, hogy nem valami nagy szám- pillantott rám a srác. 

-Pont olyan, amilyenben bármelyik rendes ember el tud élni- mentem tovább. Belépve azonnal láthattam a konyhát és a nappalit. Itt sem volt semmi drága vagy előkelő, egy átlagos házba léphettem be. Volt azonban valami, amiben eltért más házaktól: azonnal otthon érzésem támadt.” 

-Miért hagytad abba?- tolta elém a naplót Kaisa, mikor végigfutotta. 

-Már nem emlékszem- pillantottam a könyvre. - Szerintem valaki megzavart. De utána biztos, hogy folytattam- lapoztam egyet. 

-Apu?- nézett a kivetítőre, majd hirtelen semmi más nem érdekelte. 

-Kérdezd meg magad- fordítottam az ajtó felé, ahol pont akkor lépett be Kimi és Mark. Hozzánk jöttek és leültek mellénk. 

-Apu?- pislogott a férfire a lányunk félve. 

-Nem lehet minden tökéletes az első perctől kezdve- felelte. - De a fiúk tudják, hogy mit kell módosítani. Rendben lesz a dolog. 

-Jó látni, hogy biztos vagy a dologban- nyúltam át az asztalon és megfogtam a kezét. 

-Elég biztos háttér van mögöttem, hogy elég bizalommal fordulhassak a csapat felé- szorította meg a kezem. Nem tudtam elszakadni a pillantásától. A külvilág teljesen megszűnt körülöttünk. Észre sem vettük, hogy Kaisa és Mark bizalmas pillantást váltanak egymással az arcukon mindent tudó mosollyal.