Love from the past

Sziasztok! Íme, a folytatás! Jó olvasást mindenkinek! Holnap reggelre pedig jó szurkolást!!!

46. rész

(Mila szemszöge)

Hosszú időszak van a hátunk mögött. Kaisa gyógyulása sok erőt kívánt mind tőlünk, mind tőle. Sokszor hallottam kiabálni, sírni, szenvedni a fájdalomtól. A fordulópont talán akkor érkezett el, amikor lekerültek a gipszek és orvosi javaslatra vízben kezdte meg a gyógyulását. Megnyugtatást jelentett, hogy egyre kevésbé ingerlékeny, egyre vidámabb, egyre több élet költözik vissza belé. De mind tudtuk, hogy valami nincs rendben. Ez pedig a Sebastianhoz fűződő kapcsolata volt.

Nem beszéltünk róla, nem kérdezgetett, nem utalt rá sehogyan, csak a szeme mutatta, hogy milyen mérhetetlenül hiányzik neki a német. Arról sem tudott, hogy ő minden nap érdeklődik utána, hogy itt akarna lenni, de nem fogja megsérteni azt a durván megfogalmazott kérést, hogy hagyja békén. Én tudtam, milyen anélkül élni, akit a világon a legjobban szeretsz, és félem, hogy egy olyan fiatal és törékeny lelket, mint amilyen a Kaisáé, könnyen porrá zúzhat.

-Még mindig nincs nevük- sóhajtottam fel egy márciusi délelőttön a kanapén ücsörögve, a notebook képernyőjét bámulva, ahol egy utónévoldal volt megnyitva.

-Kincsem, ne legyél türelmetlen!- nyújtott felém egy pohár limonádét Paula.

-Anyunak igaza van- folytatta Kimi is. – Ráérünk.

-Ezt mondod a gyerekszobára is- pillantottam rá dorgálóan. – 3 hete ígéred, hogy kifested. 4 nap múlva indulsz Ausztráliába. Készen lesz valaha?

-Akkor is imádlak, ha nyűgös vagy- huppant le mellém. – Amúgy holnap jön a kölyök és megoldjuk.

-Ide tudtad hívni?- döbbentem meg.

-Belátta, hogy nem lehet örökké távol akkor sem, ha ez a helyzet nem változik többé.

-Kaisa tud már róla?- faggattam tovább.

-Miről tudok-e?- bicegett felénk az említett.

-Holnap jön Sebastian és kifestjük a babaszobát- vázolta halálos nyugalommal Kims.

-Ide jön? Minek?- mordult fel lányunk.

-Mert megkértem, hogy segítsen, azért- folytatta az apja. – Ellenvetés?

-Van, de úgysem érdekel téged- fordított nekünk hátat és indult vissza a szobájába.

***

(Kaisa szemszög)

Mégis hogy gondolták? Miért pont őt? Miért nem Ramit? Vagy Markot? Vagy bármelyik idióta barátját apának? Miért pont azt kellett, akivel hetek óta nincs kapcsolatom? Ők is pontosan tudják, hogyan bánt velem és mégis kiállnak mellette. Nem akarom látni! Nem akarok tudni róla! Nem akarok tőle semmit! De főleg nem látni, szeretni, pozitív érzéseket táplálni iránta.

Az ágyamon ültem és igyekeztem órákig úgy csinálni, mint aki tanul. Mindenkit, aki be akart jönni, ezzel az indokkal ráztam le. Valójában semmi kedvem nem volt a hegyi beszédekhez, hogy milyen a viselkedésem, mit és hogyan kellene tennem holnap. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok tengerében fürödtem, mikor megérkezett az ölembe Basi, az ajándék cicám. Felnéztem és a nagyi állt az ágyam mellett egy tálcával.

-Szabad?- kérdezte mosolyogva. Igenlő bólogatásomra az ágy szélére ült, majd a kezembe nyomott egy tányér áfonyás pitét. – Hogy vagy?

-Bicegek- jelentettem ki az egyértelműt.

-Te is tudod, hogy nem erre gondolok – rázta a fejét elnézően.

-Jól vagyok- ejtettem ki a számon életem egyik legnagyobb hazugságát.

-Láttalak már jól lenni, angyalom- mosolygott továbbra is. – Amit most nekem elmondasz, kettőnk között marad. A szüleid elküldtem sétálni. Senki nem hall még véletlen sem. Hacsak ez a kis bestia nem beszél- mutatott az ölemben doromboló macskára.

-Ő a csendestárs- cirógattam a kis állat nyakát, mire nyávogni kezdett, nevetést váltva ki mindkettőnkből.

-Akkor hogy is van az én egy szem lány unokám?- kérdezte újra a nagyi.

-Fáradtan, összezavarodottan, szerelmesen, dühösen…- soroltam, amik az eszembe jutottak. – Akarom is látni Sebet meg nem is. Akarom, hogy itt legyen, de mégsem. Beszélni szeretnék vele, de lehet, hogy akkor megint veszekednénk. Nem tudom- ráztam meg a fejem tanácstalanul.

-Holnap találkozni fogtok, akár szeretnéd, akár nem- mondta ki a legnagyobb félelmem. – Biztos vagyok benne, hogy nem fog kihagyni egy alkalmat, hogy lásson, ha már itt van.

-Ettől félek- fintorogtam. – Bezárkózok, jó?

-Ugyan, szívem- nevetett fel. – Legyél felnőtt! Mutasd meg, hogy komolyan gondoltad, hogy túlságosan féltő volt. Bár szerintem hízelgő, hogy ennyire féltett téged- evett egy újabb falat süteményt.

-De nem kellett volna folyton megemelnie a hangját- bizonygattam a saját igazam.

-Ez lehet- hagyta rám a nagyi. – Nem akarod megbeszélni vele?

-Nem- tiltakoztam azonnal és egy falat pitével tömtem be a szám.

***

Mikor reggel 9 után kimentem a nappaliba, azt láttam, hogy apu valamilyen sablonokat válogat. Közelebb araszoltam, hogy lássam, miről is van szó. A nagy festékes vödrök mellett ott volt valamiféle szobaterv és a kellemesen meleg sárga színű falrészen kék illetve rózsaszín festékkel két név.

-Anneli és Annti?- kérdeztem rá.

-Igen- nézett fel rám apu. – Vélemény?

-Anneli Seppälä-Räikkönen és Annti Seppälä-Räikkönen- mondtam ki a neveket. – Jól hangzik igazán.

-Tetszik neki- kiáltott fel apu, amitől ijedtemben megugrottam.

-Tényleg?- jelent meg anya a konyhában sugárzó arccal.

-Tényleg- mosolyogtam rá. – Van valami reggeli?

-Omlett egy kevés- nyúlt felém, így odasántikáltam és megöleltem. – De ha mást kérsz…

-Remek lesz- mosolyogtam rá és leültem a konyhapult mellé enni.

Igazából csak meg akartam mutatni magam, hogy ne piszkáljanak, hogy nem jövök ki a szobámból. Így sem sikerült elkerülni a németet. Már a mosatlant pakoltam be a mosogatógépbe, amikor hallottam a bejárati ajtó nyílását. Tudtam, hogy ő az, nem is volt kérdés. Úgy tettem, mintha semmi nem történt volna és elindultam kifelé.

-Szia, Kaisa!- szólított meg egészen vidáman csengő hangon.

-Szia!- fordultam felé. – Hogy vagy?

-Köszi, egész jól- biccentett. – Gyógyulsz? Látom, egészen könnyedén mozogsz már. Legalábbis úgy tűnik…

-Csak úgy látszik, még van, ami fáj. Meg nem túl nagy a terhelhetőségem- húztam el a számat.

-Rendben leszel- mosolygott rám. Megolvasztotta a szívemet. Éreztem, hogy mit érez irántam, a szavai egyértelműen elárultak mindent. – Mila, csodaszép vagy!- fordult anya felé.

A nappali kanapéjára ültem le, onnan szemléltem az eseményeket. Valahogyan nem akarózott messzebb menni. Megnéztem a terveket, a festékek színét, mindent, amit apa szétszórt. Addig hallottam, hogy már volt valami, amin sikerült összekapniuk. Hosszú egy festés lesz, az tuti. Még mi sem tudtuk megmondani, hogy meddig nyúlhat el a dolog.

***

Este 9-kor halványbarna és fehér pöttyökkel tele lévő ruházatban vonult le a férfinépség az emeletről. Anya nagy mosollyal az arcán, ragyogva lépkedett mögöttük. Az ikrek neve került a barna falakra fehérrel, ha minden igaz. Én nem láttam, a lépcsőzés még nem volt éppen nekem való.

-Annyira gyönyörű- huppant le mellém anyu. – A testvéreidnek is tetszik… vagy tetszeni fog. Nagyon kis aktívak.

-Mi mások lennének? Hiszen Räikkönenek- nevettem fel.

-Téged nem érdekel?- kérdezte Sebastian tőlem.

-Nem tudom megnézni- ráztam meg a fejem.

-De akarod látni?- faggatott tovább.

-Nem bírja még a térdem a lépcsőzést- vágtam rá dühösebben.

-Gyere!- lépett elém és a karjába kapott.

Felsikoltottam a hirtelen érzésre. Belecsimpaszkodtam a nyakába és megfogadtam, hogy megfojtom, amint letett. Kicsit sem számítottam tőle egy ilyen magánakcióra, főleg nem ilyen hirtelen.

***

(Sebastian szemszöge)

Habár nem tudott róla, egész nap őt figyeltem. Amikor csak lehetett, lestem minden mozdulatát. Feltöltött energiával már az, hogy láthatom. A hangja egészen a szívemhez ért és felmelegítette. Pokoli volt az elmúlt heteket végigélni nélküle. A személye, a hangja, a mosolya, a kisugárzása, mindene hiányzott. Fuldoklásból mentett ki ez a szobafestés.

Öntudatlan volt, hogy csak úgy a karjaimba kaptam, de a legjobb döntésem a nap folyamán. Azonnal a nyakam köré fonta a karjait és a görcsösség, ami az első másodpercben megvolt, most teljesen felengedett. Magamhoz szorítottam és úgy éreztem, hogy képtelen leszek elengedni. Megrészegített az illata, megolvasztott az érintése.

Ahogy beértünk és felkapcsoltam a világítást, akkor sem tettem le. Csak álltam vele a szobában, ő pedig mocorgott a karjaimban, forgatta a fejét, érdeklődve szemlélődött, hogy mit is alkottunk meg. Néha majdnem kiugrott a kezemből, de nem hagytam neki menekülésre lehetőséget. Végül hatalmas szemekkel nézett engem, kissé szikrázó szemekkel.

-Letennél végre?- mordult rám.

-Miért is?- kérdeztem vissza és fordultam egy kicsit, hogy lássa más szögből is a munkánk.

-Mert így nem tudom megnézni rendesen- csapott a vállamra.

-Mondd, merre menjek és máris megnézheted- adtam neki alternatívát.

-Vettel, ne szórakozz velem!- kezdett az arca is vörösödni.

-Nem szórakozok- engedtem le a lábaira, de a derekát nem engedtem el.

-Annyira pofátlan vagy- nyögött fel.

-Csak ki akarom használni a veled tölthető időt- adtam meg neki a válaszomat. – Látni a szép arcod, amíg engeded. Hallani, ahogy pörölsz velem. Érezni a bőröd melegét, amíg nem teszel mozgásképtelenné.

-Szerencséd, hogy az még jelen esetben nekem okozna nagyobb károkat- mormogta.

-Tetszik így a hajad- igazgattam meg a puha tincseket. – Az is, hogy ilyen hosszú. Meg imádom ezt az illatát.

-Ezt most hagyd abba!- emelte fel a kezét és kissé eltaszított. – Nem fogok néhány mondattól meg bóktól a karjaidba omlani. Megbántottál, nagyon mélyen, pont egy olyan életszakaszban, amikor segítségre lett volna szükségem. Ezt nem felejtettem még el.

-De el fogod- húztam magamhoz és nyomtam az arcára egy csókot. – Tudom, hogy el fogod felejteni…

-Na, milyen egy zseni apád van?- lépett be Kimi megszakítva minket.

-Én is akarok új szobát- fordult felé a lány. – Ha már az ikrek kapnak…

-Egyből kis követelőzős lettél- szűkítette össze a szemeit a finn.

-Ha már ilyen zseni apám van…- ismételte a lány.

-A kis cseles- lépett mellé és átölelte.

Csak néztem őket. Az egyik legjobb barátomat és a lányát. Az apósjelöltemet és a lányát. Nem éppen tudtam még ezt a két fogalmat összemosni. Nekem ők a barátaim voltak, amíg Kaisa az életem. Akkor is, ha bőszen tiltakozott a dolog ellen. Akkor is, ha most még dühös volt rám. Tudtam, hogy lehet közös jövőnk és azt is, hogy nem hagyom ezt a jövőt elkallódni.

***

Eltelt a festés óta négy nap, ideje volt elindulni az első futamra. Egy részem rohant volna már hetekkel ezelőtt, hogy róhassam a köröket, érezzem az adrenalin zubogását a véremben, gyorsulhassak 300-ig, miközben mellettem néhány milliméterre egy fal van. Imádtam azt, amire az életemet tettem fel.

A másik részem viszont ki akarta jelenteni, hogy nem megy sehová. Itt a nő, akit szeretek, még nem gyógyult meg, még szüksége van a támogatásra, hogyan is utazhatnék egy másik kontinensre? Ezt az énemet csak nagyon nehezen tudtam elnyomni, mert tudtam a kötelességemet. És azt is, hogy ezzel mindenki tisztában van a környezetemben.

Már meg sem voltak lepődve, amikor megérkeztem. Persze, az nem volt elhanyagolandó tény, hogy Kimivel együtt utazok majd Ausztráliába. Ahogy arra számítani lehetett, az egész család a nappaliban volt. Kimi Milát ölelgette, a hasát simogatta. Látszott rajta, nem akarja magára hagyni a családját. Kaisa csak ücsörgött, míg Paula valamit csomagolt.

-Egy kis útravaló- nézett rám mosolyogva. – Tudom, hogy tudtok enni azon a gépen, de mégiscsak finomabb a házi készítésű étel.

-Ugyan, semmi szükség rá!- néztem rá. Igazi tyúkanyó volt.

-Vettel, szádat befogod és elpakolsz- szólt a finn. – Ha nem kell, megeszem én!

-Nem mondtam, hogy nem kell- vágtam vissza. Mindösszesen felesleges fáradozásnak éreztem, habár Paula sokban hasonlított anyára, így meg sem leptek a dolgok. – Anyu mondta, hogy tegnap este beszéltél Fabiannal- fordultam Kaisa felé.

-Felhívtak- közölte velem úgy, mintha ez felérne egy csodával. – Majdnem egy órán keresztül beszéltem velük. Kifaggattak mindenről.

-Ez miért olyan meglepő?- guggoltam le elé. – Ismernek, szeretnek, érdekli őket, hogy mi van veled. Csak jobban el tudod mondani, mint én.

-De nem tartozok hozzájuk- pislogott rám.

-De hozzám igen- simítottam végig az arcán.

Már tiltakozásra nyitotta a száját, amikor megfogtam a kezét és felhúztam. Határozottan indultam a folyosó felé, de nem rángattam és nem rohantam. Alkalmazkodtam az igényeihez. Meguntam, hogy egy falat emel közénk, úgy éreztem, lépnem kell, méghozzá azonnal. Amint nem volt egy figyelő szempár sem, a falhoz nyomtam.

-Tiltakozhatsz. Mondhatsz akármit. Haragudhatsz rám akármennyire. De nem tagadhatod, hogy legalább annyira velem akarsz lenni, mint én veled- néztem a szemébe. A kezem lassan a nyakára csúsztattam, az ujjaim a hajába fűztem a tarkóján. – Követtem el hibákat, ebben biztos vagyok. Te meg úgy viselkedtél, mint egy tini. Végre egyszer korodhoz illő voltál, nem az a komoly nő, aki már most benned él- kuncogtam fel és szeretetteljesen megsimítottam a csípőjét. – Akarlak! Szeretlek! És nem fogom hagyni, hogy ellökj magadtól!

Nem vártam választ, főleg nem így, hogy kicsit letámadtam. Riadt őzikeszemekkel pislogott rám, de nem láttam jelét, hogy el akarna mozdulni. Felé hajoltam és megcsókoltam. Nem hagytam időt a tétovázásra. Érezni akartam őt, akit szeretek, aki az enyém, akivel összetartozok. Mindketten tudtuk, nem tudunk külön lenni, legyen bármilyen bajunk is.