Sziasztok! Tudom, eltűntem... Bevallom, nem nagyon tudtam, hogy is kellene folytatnom... És az élet is úgy alakította (és alakítja máig), hogy nem sok időm van írni. Egy biztos, nem hagyom félbe a történetet. Ééééés... (dobpergés...) most itt a folytatás! Ajánlanám Liinának, aki biztat, mellettem van minden apró bajomnál és a legjobb társíró, akit az ember kívánhat!!!
45. rész
(Mila szemszöge)
Éveket öregedtünk mindannyian
napok alatt. A műtétek után az orvosok kijelentették, hogy a lányunk az
intenzív osztályra kerül, valamint napokig altatni fogják. Hiába pöröltünk
velük, hogy láthassuk és mellette lehessünk, csak percek adattak meg nekünk,
amitől csak rosszabb volt mindenkinek. Nem tölthettünk mellette elég időt és ez
kiborító volt mindenki számára.
Abban reménykedtünk, hogy jobb
lesz, ha végre felébresztik. De nem lett… Amint Kaisa megtudta, hogy mi
történt, hogy mennyi műtéten kellett átesnie, hogy szinte újra kell tanulnia
járni és a versenyszerű úszásról le kell mondania, önkéntes némaságba vonult.
Akármit tettünk, mondtunk, kértünk, nem volt semmiféle válasz.
Engem ez küldött a teljes
letargiába. Még én sem fogtam fel teljesen, hogy min is kell keresztülmennie a
lányomnak, de a teljes elutasítása megbénított. Árnyként jártam a lakásban
körbe-körbe, amíg össze kellett pakolnom, hogy minél hamarabb Svájcban
lehessünk, ahol a megfelelő ellátásban részesülhet Kaisa.
A régi-új ház soha nem volt még
annyira rideg, mint amikor beléptünk a baleset után egy héttel. A tudat, hogy
miért is kerültünk ide, elrontott mindent, eltörölte a nyár szép emlékeit. Csak
egy hely volt, ahonnan menekülni akartam a családommal. Úgy éreztem, hogy
felemészt az, hogy nem szól egy szót sem hozzánk.
A második reggelen arra ébredtem,
hogy a földszintről a félig nyitva hagyott ajtón át fojtott beszélgetés zajai
szűrődnek fel. Az órára néztem, ami majdnem delet mutatott. A rendszertelen
alvásom mellett meg sem lepett, hogy mikor is ébredek. Magamra vettem egy puha
köntöst, a lábam a papucsomba bújtattam és a földszint felé igyekeztem.
-Min vitatkoztok?- kérdeztem
fáradt és lemondó hangon. A nappali közepén ott állt Kimi és Sebastian,
mindkettő feje vöröslött.
-Bementem Kaisához és…- kezdte a
német.
-És üvöltözött vele ebben az
állapotban!- csattant fel Kims.
-Micsoda?- értem a férjem mellé.
-Nem üvöltöztem- jelentette ki
Seb. – Nem beszélt továbbra sem. Dr. Hintsa azt mondta, hogy amíg nem beszél
senkivel és a pszichológus nem tudja felmérni, mennyi kár érte a lelkét, nem
lesz javulás. Visszamentem hozzá és nem a leghiggadtabban beszéltem vele-
sóhajtott fel.
-Mit mondtál?- folytattam a
faggatást.
-Elmondtam neki, hogy mind
tisztában vagyunk azzal, hogy az eddigi élete részben összeomlott, mert a miénk
is. Megpróbáltam vele megértetni, hogy azzal, hogy teljesen magába fordul, nem
fog jobb lenni. Közöltem vele, hogy van élet ezután is. Megmondtam, hogy ettől
még mindannyian ugyanúgy imádni fogjuk, hogy minden teljesen normális lesz, ha
hagyja, hogy foglalkozzunk vele, hogy törődjünk vele és segítsünk. Mindezt
kissé kiakadva, kissé kapkodva. Csak fel akartam őt rázni, Mila!- pislogott rám
a nagy kék szemeivel. Olyan volt, mint egy gyerek, aki nem tudja, hogy rosszat
tett-e.
-Minek kell neked kiabálni vele?-
mordult Kimi. – Nyugalom kell neki, hiszen…
-Miért nem tettük meg előbb-
vágtam közbe. Mindkét férfi meglepetten bámult rám. – Fel kellett bosszantani.
Haragossá tenni. Azt kell éreznie, hogy dühös és küzdenie kell ez ellen.
-Neki adsz igazat?- húzta fel a
szemöldökét a Kimster.
-Kimppa- érintettem meg a kezét.
– Ismered a lányod. Olyan makacs és önfejű, mint te. A düh pedig egy olyan
dolog, amit ritkán érez és ha érzi is, gyűlöli. Küzdeni akar ellene, hogy
elmúljon. Tudni fogja, hogy ezt csak úgy érheti el, ha tesz valamit a mostani
állapota ellen.
-Ha ma estig nincs semmi
változás, akkor elfelejtheted az áldásomat rátok- mordult még fel a finn és
eltűnt az edzőterem felé vezető folyosón.
-Hibáztam?- fordult felém Seb.
-Nem- simogattam meg a vállát. –
Azt hiszem, megmentettél minket- öleltem meg.
***
Másnap délután mentem be a
kórházba. Kimi délelőtt elköszönt a lányunktól, hiába akart maradni, szólította
a munka. Otthon megnyugtatott, hogy nem kell aggódnom, Kaisa tényleg elkezdett
beszélni és talán a hangulata is jobb egy fokkal. Ezért döntöttem úgy, hogy én
inkább máskor megyek be, hiszen addig sem lesz egyedül.
Már majdnem a kórterem ajtaja
előtt voltam, amikor ismerős hangok csapták meg a fülem. Tettem néhány lépést
arra, amerre a beszélgetőket sejtettem. Ott láttam meg Sebastiant és Aki
Hintsa-t, a McLaren korábbi csapatorvosát, aki az összes sportsérülést – és nem
sportsérülést - kezelte Kiminél és a lányunknál.
-…De nem beszél!- hallottam meg a
német dühös hangját.
-Nemrég voltam nála, hajlandó
volt velem a kisasszony szót váltani- felelte az orvos.
-Onnan jövök- mutatott felém Seb.
– Nem szólalt meg.
-Sebastian- tette a vállára a
kezét a férfi. – Tegnap szinte zengett az emelet magától- jegyezte meg
elnézően. – Maga volt, aki a kislánnyal megérttette, hogy semmi haszna nincs
abból, ha némasággal tiltakozik a megváltoztathatatlan ellen. Maga döbbentette
rá, hogy mi is a gyógyulás helyes útja. Maga szerint egy önfejű tinédzser kivel
nem beszél?
Nem vártam meg Seb válaszát,
hanem bementem Kaisához. Az ágyon feküdt, az egyik lába felpolcolva, a keze
kötésben, a fején is kötés, míg az arcát ezernyi apró vágás gyógyuló nyoma
fedte. Éppen valami magazint lapozgatott unottan. Felemelte a fejét és az
újságot arrébb is dobta, amikor meglátott.
-Anya!- ejtette ki a nevem,
amitől könnyek szöktek a szemembe.
-Soha többé ne legyél ennyire
önfejű és makacs- siettem oda hozzá, hogy utána magamhoz ölelhessem.
-Sajnálom- sütötte le a szemeit.
– Nagyon mérges vagy?
-Nem- simítottam végig az arcán.
– Csak aggódtam érted. Mind nagyon aggódtunk.
-Nem mind- rázta meg a fejét.
-Ő is nagyon aggódott- ültem le
az ágy szélére. – Éppen kiborulva faggatja Akit, hogy mi az, hogy beszélsz,
mikor nem szólalsz meg előtte.
-Anyu, ő tegnap ordibált velem-
háborodott fel és az ajtó felé bökött.
-És ha nem teszi meg, meddig nem
szólsz még?- faggattam szelíden. Válasz nem érkezett. – Na látod- somolyogtam,
amikor csak csendben bámult engem.
-Mi lesz, ha máskor is így szól
hozzám?- pislogott fel rám a szempillái alól.
-Akkor erős leszel és
visszavágsz- simítottam végig az arcán. – Apád, amikor összejött Jennivel, néha
nem látott, nem hallott… Kicsit elhanyagolt minket. Volt néhány vitánk. Az
elején összetörtem, de be kellett látnom, hogy csak akkor változik bármi is, ha
képes vagyok ugyanazzal a hévvel ellenszegülni. Megértette, hogy mit tett, hogy
miben változott és minden visszatért a normál kerékvágásba.
-Azért egy darabig nem akarok
vele beszélni…- fonta maga elé a nem gipszelt karját.
-Ahogy gondolod- hagytam rá. – De
azért hagyd, hogy ő próbálkozzon- kértem. – És ne kínozd túl sokáig.
***
(Kimi szemszög)
Két hét volt még a szezonkezdetig
és nem akartam, hogy a napok elteljenek. Nem akartam úgy menni bárhova, hogy a
feleségemet – aki ikerterhes – és a beteg lányomat magára hagyom. Így is túl
sokat voltam távol a hülye tesztek miatt. Komolyan megfordult a fejemben, hogy
mindent magam mögött hagyok, de hamarabb jöttek rá, minthogy kivitelezhettem
volna a tervemet.
Este, a gyógytorna után még
vittem néhány gyümölcsöt Kaisának a kórházba. Már nem volt annyira zabos
senkire, mindenkivel beszélt, de azt vettem észre, hogy a kölyökkel nem
felhőtlen a viszonyuk. A lányom türelmetlen, nyűgös, hirtelen haragú lett. Néha
nehéz volt nekünk is kezelni, de igyekeztünk. És a németnek még ezerszer több
türelemre volt szüksége.
Otthon Mila a nappaliban volt és
fagyit kanalazott. Odatelepedtem mellé, az ölelésembe húztam és csak
simogattam. Szerettem érezni, ahogy a két kicsi mocorgott a pocakjában.
Csodának tartottam őket, méghozzá olyannak, ami talán kárpótol minket a
rengeteg elszenvedett rosszért. Azért, amit átéltünk, amin együtt keresztül
mentünk.
-Nemsokára velünk lesznek-
szólalt meg szerelmem. – És még nevük sincs.
-Ráérünk a nevekkel- nyomtam egy
csókot az arcára.
-Nem- tiltakozott. – Hamarabb
akarom tudni a nevüket, minthogy a kezembe vehetném őket. Kaisa neve is olyan
hamar meglett.
-Akkor gondolkozunk rajtuk a
napokban, jó?- húztam még közelebb. – De most más terveim vannak veled.
Felkeltem mögüle és a karjaimba
kaptam. Hiába volt várandós, hiába volt 2 baba a pocakjába, alig néhány kilót
szedett fel. Még mindig pehelysúlyúnak éreztem. Elindultam vele a földszinti
háló felé. Valójában egy vendégszoba volt, de ide költöztünk le néhány napja,
hogy ne kelljen lépcsőznie. Nem akartam esélyt sem adni arra, hogy baja
eshessen.
Végigfektettem a puha párnák között,
kényeztetni akartam. Alig hagytunk egymásra időt, mióta bajaink voltak és
hiányzott a Nő. Az, akit feleségül vettem, aki a gyerekeimet hordja a szívem
alatt, aki már megajándékozott egy hercegnővel. Megérdemelte, hogy a
középpontban legyen, az én életem középpontjában.
***
Reggel, amikor felébredtem, már
nem volt mellettem. Magamra kaptam egy alsót és egy pólót, majd elindultam a
keresésére. Nem tévedtem, a konyhában találtam rá, éppen szendvicseket
gyártott. Mögé lopakodtam és szorosan magamhoz öleltem.
-Megijesztettél- fordult felém és
a vajazó késsel mutogatott.
-Nem akartalak- csókoltam meg
engesztelésül. – Nem feküdtél mellettem.
-Aki hívott. Délután
hazahozhatjuk a lányunkat- közölte velem.
-El sem hiszem- sóhajtottam fel,
miközben leültem. – Bírni fogod egyedül, ha nem leszünk itthon?
-Valahogyan megoldjuk- pillantott
rám. – És Paula is megígérte, hogy jön. Azt hiszem, már holnap.
-És nekem anya ezt miért is nem
említette?- húztam fel a szemöldököm.
-Mert alig pár perce raktam le a
telefont?- kérdezett vissza.
-Nyugodtabb leszek, ha itt
lesztek egymásnak- biccentettem.
Egészen délutánig ketten voltunk,
együtt töltöttük a napot, igyekeztünk felkészülni Kaisa hazaérkezésére.
Kialakítottuk a szobáját a földszinti vendégszobában, elrendeztük a dolgait,
Mila a kedvenceit főzte neki. Én mentem érte a kórházba. Minden papírt
aláírtam, megbeszéltem Akival, hogy mikor milyen vizsgálatokra és
rehabilitációra kell majd járnia a lányunknak, majd elindultam a kórterem felé.
A dolgai össze voltak pakolva, de
továbbra is némán duzzogott. Valószínűleg ez Sebastiannak szólt, aki
rendületlenül jelen volt az életében. Nem vettem figyelembe a makacs
hercegnőmet, a némettel beszélgetve és az ő segítségét kérve jutottunk el a
kocsihoz és indultunk el haza. Kaisa hisztis királylánnyá vált, de igyekeztem
úgy tenni, mintha minden normális lenne.
***
(Mila szemszög)
Némi házilag sütött csokis
sütivel és üdítővel szerelkeztem fel a konyhában, hogy köszöntsem itthon a
lányomat. A kis tálcámmal indultam el a földszinti szoba felé. Mosolyogtam
abban a tudatban, hogy itthon van, velünk van, végre elkezdheti az érdemleges
gyógyulást. Kicsi nyugodtabb voltam, mint hetekkel korábban.
Az ajtó résnyire nyitva volt, de
ha csukva lett volna, akkor is hallottam volna mindent. Megtorpantam és nem
mentem tovább. Nem akartam belecsöppenni egy vitába, ahol nem tudok nyugodt
szívvel igazat adni egyik félnek sem. Jelenleg ez volt a helyzet, hiszen Kaisa
folyton felfújt minden dolgot az elmúlt napokban.
-…Nem mondhatsz nekem ilyet!-
pörölt a lányom.
-Nem megbántani akartalak…-
felelte a német.
-Dehogynem! Folyton csak
piszkálsz minden hülyeséggel!
-Kaisa, ez nem így van!
Szeretlek!- folytatta Seb.
-Nem!- csattant a dühös
kamaszhang. – Hagyjál engem békén!
-Mi?- hökkent meg Sebastian és
vele egyszerre én is.
-Nem akarom, hogy itt legyél. Ne
gyere ide! Nincs rád szükségem!- hangzott a dühös ítélet.
-Én…- nyögött fel a férfi. Nem
láttam, mi történik, de el tudtam képzelni. – Remélem, nagyon boldog leszel!
Habár most nem hiszed el, én tényleg őszintén szeretlek és ez nem fog elmúlni
az egyik napról a másikra. Viszlát, drága!
A kezemben tartott tálcán
összekoccantak az üdítős poharak. Teljesen megdöbbentem a történteken.
Szoborként állva meredtem a szobából kilépő, meggyötört arcú Sebastianra. A fiatal,
mindig mosolygós, életvidám arc most egy megviselt embert mutatott. A szemei
szomorú fénye a szívem mélyére hatolt és nem akartam hagyni, hogy így távozzon.
Bánatos mosollyal vette el tőlem
az elkészített finomságot és indult vissza a nappali felé. Valószínűleg
láthatta rajtam, hogy képtelen leszek így bemenni a lányomhoz és mondani bármi
okosat. Letette a kis kávézóasztalra a tálcát, majd megállt velem szemben.
Mondani akartam valamit, ami megnyugtatja, ami biztatja, de nem jöttek a
szavak.
-Veletek meg mi történt?- jelent
meg Kimi.
-Szakítottak- nyögtem ki nagy
nehezen.
-Mert…?- nézett barátjára férjem.
-Ahogy otthagytál minket
kettesben, megkérdeztem, hogy vihetek-e neki valamit, segíthetek-e valamiben.
Rám förmedt, hogy hagyjam már békén. Annyit mondtam, hogy velem nyugodtan
beszélhet így, de végig kellene gondolnia, hogy ez a modor hová fog vezetni
nálatok- túrt a hajába Seb idegesen. – Teljesen kiakadt… Nem hiszi el, hogy
szeretem és azt akarja, hogy hagyjam békén.
-Ez a lány- hunyta be a szemét Kims,
miközben megállt mellettem.
-Mit csinálsz most?- néztem fel
barátunkra.
-Megyek a csapathoz- sóhajtott
fel.
-De a teszt még nem kezdődik-
jegyeztem meg.
-Dolgozok bármin, amin tudok-
felelte. – Megpróbálok nem gondolni arra, ami történt. Megpróbálom valahogy
elfelejteni, hogy mennyire hiányzik.
-Vissza akar majd kapni, ebben
biztos vagyok- léptem oda hozzá és megöleltem.
-De nehogy azonnal megadd magad!-
vágta rá Kimi. Meglepetten néztünk rá. – Már nem gyerek. Rá kell döbbennie,
hogy egy ilyen döntésnek mekkora a súlya.
-Vigyázzatok rá nagyon!- kérte
még Sebastian, majd távozott.
Újra összeszedtem a tálcát, az
egyik poharat kinn hagytam és elindultam Kaisa szobájába. Az ágyon ücsörgött,
valamilyen könyvet lapozgatott, mikor beléptem. Az arcán nem volt egy csepp
könny sem, dühösen bámult maga elé, sértett kislányként. Letettem a sütit
mellé, majd leültem az ágyra. Felnézett rám és várta, hogy mondjak valamit.
-Biztos vagy abban, hogy ez jó
lesz így?- simítottam végig az arcán.
-Igen- felelte eltökélten, de a
szeme mást sugallt. Tudtam, itt még sok könnycsepp fog egy arcon lecsordulni,
mire minden újra visszaáll a normális kerékvágásba.
Szia! Azt hiszem itt az ideje bocsánatot kérni,mert soha nem votam képes egy fél sort is írni a történeteidhez,pedig igazán megérdemelted volna. Nagyon rég hoztál új részt,kicsit tartottam is tőle, hogy nem lesz már több. Köszi, hogy újra itt vagy. :D Nagyon érdekes volt újra felvenni a történet fonalát, és szembe találkozni a valósággal: hogy milyenné válik valaki akinek keresztbe törnek az álmai, hogy milyen ez egy szülőnek,stb. Sajnálom Kaishát és Sebastiant. Remélem előbb utóbb megoldódnak a dolgok.
VálaszTörlésÜdv:
Regi
szia ez nagyon jó de kaisa igazán kegyetlen volt sebbel pedig nem érdemelte meg
VálaszTörléspusy
Szia!
VálaszTörlésA legtöbb ember ha valami komoly trauma éri akkor bezárkózik a család, a barátok elől. Azt bántjuk akit szeretünk. Kaisa is ezt teszi. Erős, önálló lány akinek most összetörtek az álmai, egy kicsit had forduljon már magába. Ha zaklatják ez lesz az eredménye. Egyet értek Kaisa döntésével. Lehet megfogja bánni, de szerintem nem, sokkal erősebb ő mint az Sebastian gondolja. Megfog mindenki lepődni én úgy érzem :)
Várom a folytatást :)