Love from the past

Hahó! Van itt még valaki? *kétségbeesetten pillant körbe remélve, hogy az olvasói nem pártoltak el tőle mindannyian a hosszú szünet miatt* Befejeztem a vizsgáimat és íme, már van is folytatás. Lehet ezek után is egyezkedni? :$ Marad a 7 komment és ha ügyesek vagytok, akkor vasárnap folytatás, jó?

 

 

30. rész

(Kaisa szemszöge)

London egy meghatározó élmény volt. Pontosan tudtam, hogy esélyem semmi, de már az nagy szó volt, hogy kijuthattam. Értékeltem a lehetőséget, hiszen rajtam kívül egy csomó sportoló van itt, és még többen vannak, akiknek a legfőbb céljuk az életben, hogy kijussanak egy olimpiára, nekem pedig megadatott. Büszke vagyok, hiszen javítottam az egyéni legjobbjaimon és nem lettem utolsó sehol.

A kedvem attól is remek volt, hogy a szüleim is velem voltak… végre együtt. És az, hogy anyu napról napra egyre inkább felszabadultabb és a történtek egyre kevésbé befolyásolják. Már nem rezzen össze, ha valaki közelebb áll hozzá, már nem szisszen fel fájdalmasan egy-egy érintésre és mozdulatra. Kezd visszatérni az az ember, aki minket itt hagyott. Persze, tudom, hogy sosem lesz teljesen ugyanolyan, de már az is eredmény, ha hasonló életet tudunk neki biztosítani.

Most éppen az volt az ötlet aputól, hogy nyaraljunk. Én igazából azt akartam, hogy ők ketten menjenek nyaralni, igazán megérdemelnek egy kis időt kettesben. Maradni nem akartam, keresztanyu és Jansen is megérdemel egy kis magánéletet. Nagyihoz és keresztapuékhoz nem mehettem, mert ők nyaraltak. Anyu szüleihez megint nem akartam menni, mert összevesztek és nem is kedvelem a katonás rendet, mikor pihennék. Szóval nem nagyon tudtam, mi lenne a jó megoldás.

-…És te hová mennél, angyalka?- pislogott rám apu.

-Nem tudom- rántottam meg a vállam. – De ti nem akartok kicsit kettesben lenni?

-Kicsim, te vagy nekünk az első- ült le mellém anya. – És nem hagyunk egyedül.

-Nem leszek egyedül- ráztam a fejem hevesen. – Elmehetnék Sebhez.

-Nála akarsz nyaralni?- ráncolta a homlokát apa.

-Ugyan már!- pattantam fel lelkesen. – Ha nem nyaralnak valahol, akkor biztos szívesen fogad. Ti meg ketten lehettek végre.

-És ha veled akarunk lenni hármasban?- nézett fel rám anyu.

-Arra még egy csomó időnk van. De ha vége a szünetnek, akkor apunak megint utaznia kell.

-Ti meg jöttök velem- tette hozzá.

-Ha csak erre a hétre mentek el, még mindig van másfél hét addig, hogy menni kelljen Belgiumba- vetettem be az utolsó ötletem. – Akkor még mindig lesz egy hetünk közösen.

-Csak mondd, hogy nem akarsz velünk jönni és kész- nevetett fel apu és megölelt. – Megyek, beszélek a kölyökkel. Mimi, te pedig találd ki, hol szeretnél lenni.

Ahogy kettesben maradtunk, anyu előszedte a bőröndöket és csomagolni kezdett. Közben láttam, hogy néha becsukja a szemét, felsóhajt, a fejét rázza. Vagyis ötlete sem volt, hol is kellene nyaralniuk, merre is lenne kedve menni. Én is gondolkoztam, hátha tudok valami épkézláb ötlettel szolgálni.

-És ha kimentek valahol a tengerre a jachttal?- nyújtottam oda néhány felsőt neki.

-Nem is rossz ötlet- merengett el. – Köszönöm, drágám!

-Nincs mit- mosolyogtam rá.

***

Már voltam párszor Svájcban, így nem volt ismeretlen a repülőtéri terminál, amikor megérkeztem. És azt is tudtam, hogy vár rám egy kissé szomorú és magányos német világbajnok. Merthogy Jasmine már a múlté volt Sebastian életében, mivel szakítottak. Apu szerint még jó is, hogy itt leszek vele, mert segíthetek átvészelni a szakítását.

A bőröndömet magam után rángatva mentem egyenesen előre, utat törve magamnak a tömegben. Néhányan fel is mordultak, hogy minek rohanok ennyire, de ők nem tudhatják, hogy mennyire örülök annak, hogy itt lehetek. Alig léptem ki a kapun, már ki is szúrtam őt. Elmosolyodtam és szinte futottam felé. Ahogy odaértem, elengedtem a bőröndömet és Seb nyakába ugrottam.

-Szia, nagylány!- ölelt át nevetve és emelt meg.

-Szia, Basi!- kapaszkodtam a nyakába. – Egy egész héten keresztül foglak nyúzni.

-Tudom- tett le. – Apád figyelmeztetett, hogy nagyon bezsongtál. De mi ez, hogy kihúzod magad a nyaralás alól?- fogta meg a bőröndöm és indultunk kifelé.

-Nem húzom ki magam, csak hagyom, hogy kettesben legyenek- tiltakoztam. – Alig jöttek össze, mikor anyu elment. Aztán meg mióta hazajött, azóta is mindig volt valami.

-Kis kerítőnő- adott egy puszit az arcomra.

A gyomrom megugrott ettől a pici gesztustól. Éreztem, hogy az arcom felforrósodik és elpirulok. Gyorsan elkezdtem forogni, mintha a kocsit keresném, hogy ne vegye észre, mennyire zavarba jöttem. Még én sem tudtam, hogy mit is jelent ez. És azt sem, hogy lesz-e folytatása.

Útközben ő maga mesélte el, hogy egy ideje már sejtette, hogy szét fognak menni, mert nem alakultak úgy a dolgai Jasmine-nel, mint ahogyan az elején. De el tudtak válni barátokként, meg talán még nem volt annyira nehéz, hogy nem éltek együtt és eleve nem volt lehetőségük állandóan együtt lenni. Sajnáltam, hogy szétmentek, mert szerettem mindkét embert, de valahol a szívem legmélyén egy olyan érzés is megjelent, ami ezt a hírt úgy könyvelte el, mint a világ legjobb dolga.

-Meg is jöttünk- vezetett be a házba, amit képekről már ismertem. – Éhes vagy? Esetleg szomjas? Vagy bármi más?

-Nem, köszi- ráztam a fejem.

-Megmutatom a szobád, aztán meg majd kitalálod, mit csináljunk- indult a lépcső felé.

-Én találom ki?- siettem utána. – De én nem…

-Nem vagy teher- torpant meg és fordult felém. – És nincs mit csinálnom, szóval azt csináljuk, amit te szeretnél.

-Akkor úszol velem versenyt?- pislogtam rá aranyosan.

-Jól van, Kaisa, a te humorod sem változott- nevetett fel és folytatta az utat felfelé. – Úgy gondoltam, hogy a nagyon rózsaszín szobát nem annyira kedvelnéd, ezért ezt választottam neked, de át is költözhetsz.

Benyitott a hálóba, ami hatalmas volt. A falak halvány karamellszínűre voltak festve. Az ajtóval szembeni falon egy hatalmas ablakon ömlött be a napfény, ami csodaszép fényárral kényeztette a belépőt most, hogy a falhoz hasonló színű, földig érő drapériák nem voltak behúzva. A jobb oldali falhoz volt helyezve a franciaágy, ami sötét mahagóniból lehetett, míg ízlésesen krémszínű ágyneművel volt megvetve. Mellette két egyforma mahagóni éjjeliszekrény, amiket egy-egy lámpa dobott fel. Az ággyal szemben állt egy óriási ruhásszekrény, mellette egy könyvespolc néhány kötettel, díszekkel. Az egyik sarokba volt egy kávészínű bőrfotel befordítva, a másikban pedig valamilyen hatalmas zöld növény lett elhelyezve. Egyszerű volt, letisztult, mégis kellemesen barátságos.

-Kinek jutott eszébe a rózsaszín?- terültem el az ágyon.

-Melanie imádja- nevetett, míg a bőröndöm a fal mellé állította. – Jó lesz itt, vagy…?

-Nekem tökéletes- pillantottam fel rá.

-Az én szobám szemben van, ott megtalálsz bármikor. És akkor most mit csinálunk?- ült le mellém.

-Komolyan mondtam a versenyt- könyököltem fel, hogy lássuk egymást.

-Nem versenyzek olimpikonokkal- tiltakozott, de a kék szemek játékosan csillantak meg.

-Haha, nem volt az olyan nagy dolog- legyintettem és felkeltem.

-Dehogynem!- nyúlt utánam, így visszahuppantam mellé. – Nagy dolog és rettentően büszke vagyok arra, hogy ismerhetlek. Szóval ne legyél kishitű- kért komolyan. – Megyek, hagylak pakolni. Fél óra múlva pedig mehetünk úszni. Elég lesz annyi idő?- pillantott elgondolkozva a bőröndömre.

-Nagyon vicces vagy, Basi!- dobtam meg egy párnával. – Nem vagyok plázacica.

-Akkor nem is jöhetnél ide- hozta vissza a párnát. – Majd találkozunk- simított végig az arcomon és magamra maradtam.

Újra összerezzentem a mozdulatára. Amikor becsukta az ajtót, még akkor is éreztem, hogy bizsereg a bőröm ott, ahol megérintett. A saját reakcióimat nem értettem. Miért pont ő? Mikor lett ez az egész más, mint ami egy normális barátságban mindennapos és elfogadott? És miért pont én vagyok, aki már mást akar és másra gondol?

Végig ezeken gondolkoztam, amíg a szekrénybe raktam a ruháimat. Majd jöhetett a dilemma, hogy mit vegyek fel. De nem az a csajos, amikor a fél szekrényt kipakolja az ember. Itt kisebb volt a bajom, mégpedig az, hogy az úszódresszemet vegyem fel vagy a bikinit. Habár Svájcban voltunk, a hegyek mellett, a kellemes 25 fok körüli hőmérsékletben bármelyiket fel mertem venni, mert nálunk otthon már hűvösebb időben is lengén öltözünk. Végül egy gonosz kis hang rábeszélt, hogy a bikinibe bújjak bele. A hajamat gyorsan összekötöttem egy copfba, majd a törölközőmet magam köré csavarva mentem le.

Körbepillantottam, de még nem volt sehol. Így maradt a felfedezés, ami nem tartott sokáig. Néhány lépést kellett csak tennem, hogy lássam a kupáit. Otthon is imádtam őket nézegetni és mindig büszkeség töltött el, hogy elmondhattam, az apukám nyerte őket. És most is ámulattal néztem a rengeteg díjat, amik mind arról tanúskodtak, hogy egy kiemelkedő ember házában vagyok.

-Úgy nézed, mintha életedben először látnál ennyire közelről ilyen díjakat- mormolta a fülem mellett.

Mivel nem számítottam rá, hatalmasat ugrottam és majdnem el is estem. Annak köszönhettem, hogy ez nem történt meg, hogy mögöttem állt – szorosabban, mint hittem. A kezei a csípőmre simultak és úgy tartott meg. Felpillantottam rá és úgy mosolygott rám, hogy a szívem kihagyott egy ütemet, hogy utána még ezerszer gyorsabban doboghasson.

-Bocsi! Nem akartalak megijeszteni- állított biztonságosan talpra. – De olyan édes voltál, ahogy nézed őket. Még senki nem csodálta ekkora ámulattal, főleg nem olyan, aki valamennyire benne van ebben az életben.

-Nekem mindig sokat mondanak ezek a trófeák- néztem még egyszer a falra, majd újra a vendéglátómra. Igyekeztem normálisan és természetesen viselkedni. – Mehetünk? Elverhetlek?

-Ez a hála, hogy egy egész hétre befogadlak? Szépek vagyunk, mondhatom!- sértődött meg játékosan, de közben mutatta, merre menjek.

Már ismerősként köszöntöttem a gyomromban repkedő rengeteg pillangót, amikor megláttam egy szál fürdőnadrágban őt. Igyekeztem nem látványosan elfordulni, hogy a törölközőmet letegyem. Nem akartam látni a reakcióját, így is elég nagy hatással volt rám, hogy nem sok ruha van rajta. És zavarban voltam amiatt, hogy rajtam még annál is kevesebb van, mint általában, amikor a víz közelébe megyek.

Meg sem várva Sebastiant merültem el a medencében. Meglepett, hogy egészen meleg a vize ahhoz képest, hogy nem fedett, de szinte sejtettem, hogy erre is odafigyel. Neki sem lenne jó egy megfázás, mert úgy vezetni elég nehézkés lehet egy Forma-1-es autót. Lemerültem a víz alá, hogy utána felbukkanva szembetalálhassam magam a vendéglátómmal.

-Szóval úszóverseny?- pislogott rám.

-Igen, ezt beszéltük meg- bólintottam és a medence széléhez mentem.

-4 hossz?- kérdezte. Ahogyan elnéztem a medence 25 m hosszú lehetett. – Gyorsúszás.

-Sok sikert!- hajoltam oda hozzá nevetve és adtam neki egy puszit. – Szükséged lesz rá.

Azt tudtam, hogy nem fogom kilométerekkel megverni, de reméltem, hogy sikerem lesz. Együtt számoltunk 5-ig, majd indultunk. Az első két hosszt fej-fej mellett úsztuk, néha még előttem is volt. Azért egy felnőtt, férfi sportolóval, aki gyakran úszik, én sem versenyezhetek komolytalanul. Kénytelen voltam rákapcsolni és a végén kb. 10 méterrel sikerült előbb érintenem a falat.

-Mi tartott ennyi ideig?- érdeklődtem, mikor mellém ért.

-Szemtelenkedünk?- húzta fel a szemöldökét.

-Én? Soha- nevettem. – De kicsit mintha eltunyultál volna.

-Ezt még megbánod- nézett rám és még levegőt venni sem volt időm, mikor már a víz alatt voltam neki köszönhetően. Igen… a versenyzők reakcióidejével nem tudunk mit kezdeni mi, földi halandók.

-Ez most nem volt tisztességes- köhécseltem, amikor feljöttem.

-Ahogy nem tisztességes úszóként kihívni egy normál embert úszóversenyre- simította ki az arcomból a vizes tincseimet.

-Férfi vagy, idősebb nálam 10 évvel és sportoló, aki rendszeresen úszik- soroltam. – Kihívhatlak. És te vállaltad- mutattam rá.

-Mindenre lesz válaszod, nagylány?- kérdezte nevetve.

-Ahogy apának is van mindenre- bólintottam.

-Pontosan- sóhajtott fel, majd elfordult tőlem. Ezt kihasználva ugrottam a nyakába és húztam le a víz alá. – Kaisa!- jött fel köhécselve, én azonban akkor már a medencét hagytam el. – Elkaplak!- nézett rám komolyan.

A tekintete perzselte a bőrömet. Mégis elkezdtem menekülni előle és a lelkem menekülni kezdett az alakuló érzelmeim elől. Abban a tudatban is, hogy semmi esély, ha ez elkezdődött, így is lesz a jövőben. A házban össze-vissza csúszkáltam teljesen vizesen, néha azt sem tudva, hová megyek. Volt, hogy láttam magam mögött, de néha teljesen el tudott tűnni. Mikor úgy döntöttem, hogy az emelet felé megyek, a nappalin keresztülvágva egyszer csak elkapta a derekam és együtt zuhantunk a puha szőnyegre.

-Megvagy!- vigyorgott rám diadalittasan.

-Helyismeret nélkül nehéz jól menekülni- fújtam ki a levegőt.

-Vannak itt titkos helyek- kacsintott rám. Egymás mellett feküdtünk az oldalunkon. – Viszont most az egész földszint életveszélyes a víztől.

-Majd összetakarítom- válaszoltam neki.

-Nem azért mondtam, te kis butus- mosolyodott el kedvesen és nyomott egy puszit a homlokomra. – Csak legyél óvatos, nem szeretném, ha bármi bajod lenne.

-Igyekszem- ígértem meg egy bólintással.

-Gyere, megfázol, ha még sokáig vagyunk benn, mert megy a klíma- húzott álló helyzetbe. Összeszedtük a törölközőinket, majd mentünk átöltözni.

***

(Sebastian szemszöge)

Nem vagyok normális! Komolyan, ha bárki rájön erre, akkor nekem egy életre végem – és meg is érdemelném. Hogy is juthatott eszembe úgy nézni Kaisára, mint egy nőre? Hol van az ép eszem? Miért is fogalmazódott meg bennem, hogy ő más, mint egy ismerős gyerek?

Talán, mert már nem gyerek. Elkezdett felnőni és ez nekem is feltűnt. Kezdett olyanná válni, akiért egyszer a férfitársadalom teljes rétege két kézzel fog nyújtózkodni. A korábbi kislányhoz képest elkezdte figyelni, mi áll jól neki, kiemelni a testének előnyeit, eltüntetni optikailag az úszás nyomait, az erősebb izomzatot. Egy csinos fiatal nővé kezdett válni.

Nem, nekem nem szabad ilyenre gondolnom egy pillanatig sem. Ő csak egy ismerős, akivel jóban vagyunk, aki itt van és ennyi. Semmi más nem juthat eszembe róla. Kimi lánya, aki ki is nyírna, ha már csak sejtené, hogy miképpen is jutott eszembe a lánya. Biztos lehetek a hosszú, fájdalmas halálban, ha egyszer is megneszeli ezt az egészet.

Gyorsan zuhanyoztam, átöltöztem, majd mentem a földszintre eltüntetni a tócsákat. Közben kikapcsoltam a klímát, hogy ne legyen hideg és Kaisa biztos ne fázzon. Nem lehettem lenn olyan régóta, amikor megjelent mellettem egy virágos nyári ruhában.

-Mivel tudok segíteni?- mosolygott rám.

-Csak menj, pihenj!- viszonoztam a mosolyát, mert nem tudtam türtőztetni magam. – Ezt megcsinálom.

-De miattam van az egész. Valahogy hagy segítsek!- kérlelt nagy szemekkel.

-Nem kell!- tiltakoztam.

-Akkor csinálok vacsorát- fordított nekem hátat és elindult jobbra.

-Kaisa!- szóltam utána, mire megtorpant. – Másik irány- közöltem vele.

-Kész labirintus- motyogta, mikor elment mellettem.

Nem bírtam ki, hogy ne forduljak utána mosolyogva. Gyorsan befejeztem a takarítást, elpakoltam az eszközöket, majd mentem a konyha felé. Az ajtóban állva figyeltem, ahogyan feltalálja magát. Tudtam róla, hogy szeret pepecselni az ételek készítésével, úgyhogy hagytam kibontakozni. Csak akkor mozdultam, amikor egy magasabb polcról akart leemelni egy kancsót, de nem érte el. Odaléptem szorosan mögé, a testünk teljesen összesimult. Az egyik kezem a csípőjére fektettem, míg a másikkal leemeltem a kellő tárgyat. A kellemes barackillat, ami körüllengte, szinte földhöz vágott.

-Köszönöm!- pillantott fel rám.

-Nincs mit- ráztam meg a fejem és elléptem tőle. Majdnem nagyon nagy hülyeséget csináltam.

Inkább leültem a pult mellé és igyekeztem meséltetni. Mindent tudni akartam arról, ami történt vele az olimpián, így hallgathattam a hangját, ami egy gyönyörű dallam volt. Imádtam, ahogy a kellemes emlékeknél elmosolyodott, a szeme vidáman csillogott, hevesen magyarázott és tényleg mindent el akart mesélni. Közben pedig készült a melegszendvics és a narancsos limonádé vacsorára.

Együtt ettünk, majd a nappaliban a kanapéra költöztünk filmet nézni. Találtunk egy vígjátékot, amit mindketten szerettünk, így azt kezdtük el nézni. Ott ültem mellette és a filmből szinte egy pillanatot sem fogtam fel. Küzdöttem magammal, mert a szívem azt diktálta, hogy csússzak közelebb, öleljem át és ne engedjem el, míg az eszem szidott engem, hogy miképpen is juthat eszembe, hogy pont Kaisa kelljen nekem.

Végül a dolog megoldódott. A vége előtt fél órával egyre gyakrabban csukódott le a szeme és a karjaimba dőlt. Óvatosan magamhoz húztam és átöleltem. A haját simogatva vártam meg, hogy vége legyen a filmnek, majd a karjaimba vettem. Rettentően jó érzés volt, ahogy a feje a vállamon pihent. Felvittem a szobába és végigfektettem az ágyon. Egy vékony pléddel betakartam, majd még percekig ültem mellette és néztem őt. Végül nyomtam egy puszit az arcára és magára hagytam.

Biztos voltam abban, hogy életem legnehezebb hete elé nézek, de abban is, hogy nem léphetek. Nem én vagyok, aki tönkre fogja tenni egy ilyen gyönyörű fiatal lány életét. Az pedig, hogy mennyire nem vagyok normális? Már nem tudok rajta változtatni. A lényeg, hogy nem fogok máshogy viszonyulni Kaisához, azért, hogy neki semmi baja ne eshessen.