Love from the past

Sziasztok! Nagyon is kételkedtem abban, hogy ez a hétvége előtt készen lesz, de úgy tűnik, szerencsétek van. Mikulás bácsi mégis hozott ajándékot... a folytatást! Jó olvasást!

29. rész

London egy pezsgő világváros általában véve is, de így hogy az egész világ erre a városra figyelt a négyévente rendezendő lehető legnagyobb sportesemény miatt, szinte már majdhogynem riasztó is lett. Nekem eleve félelmetes volt, hogy ennyi ember közé menjek, de megtettem. Úgy éreztem, hogy ez segít újra visszatérni és a lányomért bármire hajlandó voltam.

Jansen társasága sokat segített rajtam. Mivel olimpikonok voltak, Kaisa és Hanna-Maria is benn laktak az olimpiai faluban. Én pedig egyedül valószínűleg nem lettem volna hajlandó mászkálni a városban. Persze, azt nem mondom, hogy bezárkóztam volna a hotelszobámba, de sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam így, hogy ő is mellettem volt.

Kimi persze állandóan hívogatott, nagyon nem akart Magyarországon lenni, főleg úgy, hogy én nem voltam vele. Pont ezért is kértem meg Paulát, hogy menjen a fia után, mert ismertem már annyira, hogy tudjam, még így sem garantált, hogy nem jön utánunk. Jobban fél és féltett, mint ahogyan azt bárki is hitte volna róla. A világ nem ismerhette az érzékeny, „emberi” Kimit.

Szerettem vele beszélni telefonon, mert kicsit olyan érzésem volt, mintha velem lenne. És az sem volt egy utolsó szempont, hogy sokkal könnyebb volt neki megnyílni úgy, hogy nem kellett a szemébe néznem. Mert minden alkalommal éreztem a szégyent, amikor a családommal voltam. Nem akartam én lenni, akit le kell tagadni azért, ami megtörtént vele.

-Mila! Készen vagy?- kopogott az ajtón Jansen. – Siess, mert elkésünk!

-Jövök!- kiabáltam ki és még egyszer megnéztem magam a tükörben.

Valószínűleg mindenki őrültnek fog nézni, amiért hosszú nadrág és hosszú ujjú felsőt viselek, de nem érdekelt. A fehér, vékony anyagú nadrág tökéletes nyári viselet volt és takarta a foltokat. Míg a felsőm egy, a finn nemzeti úszóválogatottnak készült szériából való, a húgomtól kaptam néhány éve. Megfelelő ruhadarab, hogy az úszóinknak szurkoljunk.

-Csinos vagy!- jegyezte meg a holland, amikor meglátott.

-Neked nem narancsban kellene feszítened?- vigyorogtam rá, amikor észleltem, hogy rajta is finn zászlós felső van.

-Minek?- kérdezett vissza, és közben elindult kifelé. – Nem éppen vagyok nagy nemzeti rajongó. És ha minden jól megy, akkor a leendő párom sem holland.

-Mi is van köztetek?- néztem rá nagy szemekkel, mivel a húgom minden ilyen kérdésnél csak sejtelmesen mosolyog, de semmit nem mond nekem.

-Nincsen semmi- rántotta meg a vállát Jansen, és a liftekhez ment.

-Ezt nem veszem be- siettem utána. – Ne már! Miért nem tudhatok rólatok?

-Ha lenne valami, elmondanám, tudod- pillantott rám egy kedves mosollyal. – De mivel itt van ez az olimpia, még véletlenül sem akartunk belemenni valamibe, ami hátráltatná Riát.

-Riát?- kaptam fel a fejem. Időközben már a recepción leadtuk a kulcsokat és gyalog indultunk az uszodába, tekintettel arra, hogy a forgalom teljesen meg volt bénulva, metrózni meg kár lett volna egy 10 perces út miatt. – A húgomat nem szoktuk becézni.

-Ő kérte, hogy ne hívjam a teljes nevén, mert túl hosszú- védekezett.

-Nem fogod ennyivel megúszni- böktem meg az oldalát nevetve.

-Majd a húgoddal megbeszéled- zárta le a témát. – Ti, nők úgyis szeretitek az ilyen csevejeket.

-Ezt úgy mondod, mintha ti, pasik soha nem beszélnétek meg az ilyen dolgaitokat- szóltam vissza még, hogy tudja, ez a téma nagyon nem lezárt, bármennyire szeretné.

Habár nem voltunk érdekeltek egy számban sem, azért kimentünk az uszodába. Kaisa persze a csapattal szurkolt együtt, engem pedig megnyugtatott, hogy láttam a mosolygós arcát. Időközben persze én telefonról követtem a Forma-1 alakulását is, hiszen már szombat volt, az utolsó jelentős szabadedzés ideje az időmérő előtt és tudni szerettem volna, hogy is alakul Kimi sorsa.

„Szia, anya! Hol végzett apa? K.” – kaptam az üzenetet pontban délben. Felpillantottam és a másik oldal kis kék-fehér csapatából a csillogó kék szemek felénk pásztázták a közönséget.

„A 6. helyen, minden rendben a kocsival. Anya”- válaszoltam neki.

Délután szerencsére kapott néhány óra szabadságot, akkor együtt elmentünk ebédelni, majd leültünk a hotelben megnézni az időmérő edzést, ahol Kimi az 5. helyen végzett. Utána kettesben rendeltünk egy hatalmas adag gyümölcskelyhet fagyival és anya-lánya beszélgetést tartottunk, ahol a téma egy Danii nevű kedves úszótársa volt, aki 16 éves és úgy tűnik, hogy tetszik az én nagylányomnak.

-Szia, drágám!- vette fel a telefont és hangosítottam ki, amikor megláttam Kimi nevét a képernyőn villogni.

-Szia!- köszönt vissza egy nagy sóhaj után. – Minden rendben? Jól vagy?

-Jelenleg majdnem tökéletesen- feleltem és felmosolyogtam a velem szemben ülő Kaisára.

-Mitől vagy ennyire kis boldog?- kuncogott fel.

-Szia, apu!- szólalt meg a lányunk is.

-Szia, hercegnőm! Merre is van életem két ragyogó gyémántja?- faggatott minket.

-A hotelben egy hatalmas fagyis gyümölcskelyhet majszolunk- adtam meg a választ.

-Én is akarok olyat!- kezdett nyafogni. – Felülök egy gépre és 3 óra múlva ott is vagyok, jó?

-Holnap este rendben lesz- vágtam rá. – Addig inkább okoskodj azon, hogy is kerülsz dobogóra, bajnokom!

-Dobogóra? Milyen nagy elvárások vannak, kérem szépen!- nevetett.

-Hazai futam, nehogy már ne lássanak!- szólt most Kaisa. – Egy csomó mindenki ott van tuti.

-Jól van, kicsim!- lágyult el a hangja, mint minden olyan alkalommal, amikor a kislánya valami olyat mondott, ami neki nagyon jól esett. – Igyekszem mindent megtenni az ügy érdekében.

-Helyes- bólintott Kaisa, habár ezt Kimster nem láthatta.

-Nekem asszem mennem kell- váltott a hangszíne. – Már itt is állnak a nyakamban, ez média-dolog.

-Ne készítsd ki szegény riportert, jó?- kérdem kedvesen.

-Az neked nagyon sokba fog kerülni…- hagyta függőben a gondolatot.

-Majd személyesen megbeszéljük- mosolyodtam el, és éreztem, hogy fülig vörösödtem. – Nagyon szeretünk!

-Én is szeretlek titeket! Még beszélünk!- búcsúzott. – Sziasztok!

-Szia!- köszöntünk kórusban, majd kinyomta a hívást.

-Azért jó, hogy itt lesz, amikor én úszok- pislogott rám Kaisa.

-Ha futamot kellett volna kihagynia, akkor is jönne- simogattam meg az arcát. – Kéred az utolsó szőlőt vagy az enyém lehet?- böktem a tálra, aminek már csak az alján találhattunk néhány falatot.

-Akkor enyém az utolsó körte- alkudozott és meg sem várva a válaszomat ette meg a gyümölcsdarabot.

***

„1997. november 8., szombat

Anya lettem! El sem hiszem! Egy csodaszép, szőke kis hercegnőt kaptunk. Nagyon nehéz volt, rettentően fájt, de minden pillanat megérte. Olyan gyönyörű!

Még délelőtt folyt el a magzatvizem. Szerencsére a november a versenyszezonban már a szünet időszaka, így Kimi itt lehetett velem. Most, így este már fáradt vagyok, de nem érdekel, ahogyan az sem, hogy alig 2 órája szültem. Kaptunk az élettől egy csodaszép, mesebeli angyalt, aki örökre összeköt minket és aki mindig itt lesz velünk.

Mikor a kezembe foghattam, alig láttam őt a könnyeimtől. Persze, minden szülő elfogult, de az én kislányom akkor is a világ legcsodálatosabb kisbabája. És amikor megláttam őt Kimi karjaiban… az volt a tökéletes pillanat! Látni, hogy milyen csodálattal és milyen szeretettel nézi a pici babaarcot, elképesztő élmény volt. Azt hiszem, kicsit beleszeretett a lányába.

És megkaptuk az első játékunkat is, ami egy hófehér plüssmaci. Siirka nagyi ajándékozta a kicsi dédunokájának, amint beengedték hozzánk. Néhány perccel később megérkeztek a testvéreink is. Örültem, hogy Rami el tudta hozni a húgomat, hogy legalább ennyi időre láthassa a keresztlányát. Merthogy őket választottuk keresztszülőknek.

Majd úgy egy órával később Kimi szülei jöttek látogatóba. Alighogy meglátták a pici hercegnőt, elámultak. Olyan csodálattal pillantottak rá és akkora szeretettel, amit el sem merek hinni. Azt hiszem, hogy ez a tökéletes kisbaba, aki a miénk, az egész család szeme fénye lesz. Merthogy valahogyan anyát és apát is rávette valaki, hogy jöjjenek be és amint találkoztak a kislányunkkal, kissé megenyhültek.

Éjszakára mindenkit hazaküldtem. Vagyis Kimit rábíztam Ramira és Tonira (habár lehet, ez nem volt a legjobb ötlet). Tudtam, hogy ünnepelni fognak és nem is akartam megakadályozni. A kicsi angyalkát is elvitték éjszakára, hogy pihenhessek. Nehéz volt elengedni, az anyai szív és érzések nagyon is hatalmukba kerítettek. Hiába tudtam, hogy jó kezekben van, nem akartam máshol látni. Kaisa helye mellettünk van… örökké!”

***

Habár Kimi kifejezetten megkért, hogy ne menjek nagyon semerre, amíg nem jön, nem bírtam ki, hogy ne lássam minél hamarabb, ezért Jansent rábeszéltem, hogy a délutáni döntők helyett a repteret célozzuk meg. Most sem Kaisával, sem Hanna-Mariával nem volt időnk találkozni, a másnapi verseny előtti utolsó edzést tartották. És már az is sokat számított nekem, amit így a Kimi közelében tölthettem.

Az, hogy London teljes területén tömeg volt, sokat segített. Az elején rettegtem, de kénytelen voltam hozzászokni újra az idegen emberek közelségéhez. Élni akartam, a családommal lenni ugyanolyan nyugodtan, mint régen. És ehhez le kellett győznöm azokat a félelmeket, amiket az elmúlt hetek okoztak.

Egy kapucsínót szürcsölgetve vártam, hogy megérkezzen a magyar gép. Tudtam, hogy egyedül lesz, hiszen Mark a kedvesével egyenesen Egyiptomba utazott nyaralni, Paula pedig haza, hogy utána felkészüljön a Ramiékkal közös nyaralásra. Egy-két fotós persze lézengett errefelé, de hittem, hogy nem fogják kiszúrni – voltak érdekesebb személyek is, mint egy pilóta.

-Kimentesz, ha a fejemet akarja venni, mert hagytam magam rábeszélni, hogy idejöjjünk- nézett rám Jans.

-Persze, majd megmondom, hogy a te ötleted volt- rántottam meg a vállam.

-Miért is szívod a vérem?- húzta fel a szemöldökét meglepetten.

-A leendő sógorom vagy, csak szeretném tudni, hogy normális ember kerül a családba- rántottam meg a vállam.

-A leendő sógorod?- tátotta el a száját. – Attól elég messze vagyok, nem gondolod?

-Nem- szürcsöltem bele a koffeinadagomba. – Habár még nem jöttetek össze, szerintem ez a kapcsolat hosszú lesz.

-Legyen igazad- sóhajtott és elmeredt a távolba.

Nem tudtam, hogy mi is juthatott eszébe, de nem is akartam zavarni. Inkább rápillantottam a táblára, ahol az érkező járatokat írták ki és a szívem azonnal hevesebben kezdett dobogni, amint észleltem, hogy néhány perccel korábban landolt a budapesti gép. Jansennel nem is törődve pattantam fel és rohantam oda ahhoz a kapuhoz, ahonnan a finnt várhattam.

Régen voltam már annyira izgatott, mint abban a pillanatban. Alig bírtam ki, hogy ne rohanjak keresztül a kapukon és keressem meg valahol a csomagkiadónál. Szerintem körülöttem vagy egy tucatnyian hülyének néztek vagy szimplán elmebetegnek, ahogy ott toporogtam. De nem érdekelt, türelmetlen voltam… nagyon.

Már akkor kiszúrtam a kockás inges, rövidnadrágos, papucsos, baseball-sapkás „idegent”, amikor megjelent a folyosó végén. Amikor felemelte a fejét és a tekintete találkozott az enyémmel, egy pillanatra megtorpant és döbbenten bámult, majd rá kicsit sem jellemzően kezdett felém sietni. Amint átlépte annak a zónának a határát, ahová nem léphettem be, már a nyakába is ugrottam, nem törődve azzal, hogy néhány sebesülésem még mindig fáj.

-Hogy kerülsz ide, Mimi?- állított a talpamra. – Kértelek, hogy maradj a szállodában.

-És várjak még legalább egy órát, mire látlak?- néztem rá fel. – Eszemben sem volt olyan sokáig távol lenni tőled.

-Kis butusom!- mosolygott rám és nyomott egy puszit a számra.

-Csak ennyi?- érdeklődtem lebiggyesztett ajkakkal.

-A többit majd kettesben- karolta át a derekam, odafigyelve, hogy érezzem az érintését, de szinte hozzám se érjen és ne okozzon fájdalmat. Azért egy picit hosszabb csókot sikerült kiharcolnom magamnak. – Oh, helló!- köszönt, mikor észrevette a tőlünk nem messze szobrozó Jansent.

-Helló!- köszönt vissza a holland. – Jó futam volt.

-Kicsit unalmas, de kösz!- ráztak kezet.

10 teljes percünkbe telt egy üres taxit találni, de így is gyorsnak számított az egész. Aztán eljutni a szállodába kerek 76 perc. Más esetben biztos, hogy frusztrált lettem volna, de most csak odabújtam Kimihez és élveztem az együtt töltött perceket. Biztonságban voltam és biztonságban is éreztem magam… először, mióta kiszabadultam az értük vállalt fogságomból.