Száguldó remény - 16. rész

Zsaninak, Virágnak, Rékának, Rékának, Dorkának, Mercinek, mert kiálltak mellettem és türelmesek voltak velem. De leginkább a konfliktusos Rékának, aki meghallgatta minden nyűgömet, és segített abban, hogy megtaláljam az utat, ami a gödörből kifelé vezet. Még nincs minden a régiben, de talán hamarosan... :) Köszönöm!

-----------------------------------------------------------

Vasárnap este ott álltam a nagyterem ajtajában és láttam, ahogy a csapatunk bulizik. Rajtam volt egy csinos ruha, amit a lányoktól kaptam kölcsön, de nem éreztem jól magam. Vissza akartam menni a pályára, hogy ott ülhessek a kórterem előtt, ahol Mia lábadozott. Nem lehetett beszélni vele, de legalább ott lehettem volna.

A csapat úgy tudta, hogy csak megfázott és lázas, ezért nincs velünk. Nem akartuk velük is tudatni, hogy mekkora a baj. Barátnőm nem beszélt velem, sem Sebastiannal, sem Tommival, de még Brittával sem, aki próbált volna mellette lenni. Christian sem tudott vele közös nevezőre jutni.

- Be kellene mennünk- ölelte át a derekamat Tommi.

- Semmi kedvem bulizni, mikor a legjobb barátnőmnek ilyen problémái vannak- fordultam felé.

- Csak azért menjünk be, hogy segítsünk Sebnek- nyomott egy puszit a homlokomra.

Visszafordultam a terem felé, és keresni kezdtem a szememmel a pilótát. A pultnál ült, fogadta a gratulációkat, de látszott rajta, hogy nem olyan boldog, nem örül annyira a győzelemnek. A szemében ott ült a fájdalom, a kétségbeesés és a félelem. Őt is annyira megviselte, ami történt, mint engem.

Hozzábújtam a mellettem álló szőke finnhez és hagytam, hogy vezessen. Sebi automatikusan feltett az arcára egy mosolyt, mikor a közelébe értünk. Nem nézett fel, de annyit láthatott az árnyékunkból, hogy valaki közeledik. Valószínűleg újabb gratulációkra számított.

Amint odaértünk mellé, szorosan átöleltem őt. Éreztem, hogy egy pillanatra megdöbben, majd ő is átölelt engem. A homlokát a vállamnak támasztotta és kicsit megrázkódott a teste. Ideje volt, hogy kiboruljon, mert eddig túl higgadt, túl magába forduló volt. Senkivel nem beszélt, senkit nem hallgatott meg.

- Vége lesz ennek valaha?- kérdezte halkan, mialatt lopva megtörölte a szemeit.

- Nagyon remélem, hogy igen- simogattam meg az arcát. – De amíg tart ez a káosz, addig számíthatsz ránk.

- Te is számíthatsz rám- bólogatott. – Meddig kell még maradnom?- nézett a mögöttem álló Tommira.

- Nem tudom- rázta meg a fejét az említett. – Erről Brittát kellene kérdezned.

- Még egy kicsit- jött oda a nő. – Egy fél óra és el is mehetsz, de nem mondhatja azt a csapat, hogy nem törődsz velük. És jó lenne, ha többen nem tudnának Miáról.

- Megtudtál valamit róla?- kérdeztem, miközben a finn karjaiba bújtam.

- Rengeteget telefonáltam, de otthonról sokkal többet tudok tenni- sóhajtott fel a lány. – Azt viszont sikerült elintéznem a gyárban, hogy szobatársak legyetek.

- Hosszú lesz minden nap- suttogtam magam elé, belegondolva abba, hogy a lány most nem beszél velünk.

*****

A gépen ülve barátnőm elvonul a legeldugottabb helyre és nem beszélt senkivel. Többen próbáltak beszélni vele, de mindenkit elküldött. Láttam a többieken, hogy meg vannak döbbenve, mivel a lány goromba és udvariatlan volt. Nem sokáig lehet titkolni, hogy komolyabb a probléma, mint amilyennek beállítottuk.

Az út nagy részét mindenki végigaludta, a leszállás előtt nem sokkal ébredtem fel én is. Angliában kedd éjjel volt, mikor megérkeztünk. Beszálltunk a buszokba és mindenki visszakerült a gyárba. Csak annyi erő maradt bennünk, hogy bedőljünk az ágyba és aludjunk.

Reggel arra ébredtem fel, hogy csörög egy telefon. Álmos szemekkel néztem körbe a szobában, hogy merre lehet a készülék. Kimásztam az ágyból Tommi mellől és elbotorkáltam a táskámig. Elkezdtem benne kutatni, de végül az egészet kiborítottam a földre és végre megtaláltam a telefonom.

- Igen?- suttogtam bele, és közben kimentem a szobából.

- Szia, nővérkém!- köszönt vissza David. – Bocsánat, hogy felkeltettelek!

- Semmi baj- válaszoltam azonnal. – De van valami, amiről tudnom kell? Olyan szomorú a hangod.

- Nemrég beszéltem Alisonnal. Anya szívrohamot kapott a hétvégén- felelte halkan. – Nem beszél sem apával, sem Jasonnel, minket akar látni.

- Úristen!- kaptam a szám elé a kezem. – Hol vagy most?

- Készülök a suliba menni. Miért?

- Beszélek a főnökömmel. Ha elenged, akkor hazamegyünk. Írok sms-t, hogy mi a helyzet, jó?- terveztem el a dolgokat.

- Mad, én félek- suttogta a készülékbe.

- Tudom, kicsi, én is- válaszoltam.

Még egy pillanatig hallgattunk, majd hallottam a kattanást, hogy letette. Felsóhajtottam és a könnyeimet visszatartva mentem vissza a szobába. Seb még mindig húzta a lóbőrt, de ezt nem is csodáltam, hiszen a repülőn szinte végig virrasztott és Miát figyelte. Tommi ezzel szemben az ágyon ült a takarót bámulva.

- Merre jártál?- pislogott rám.

- Kimentem telefonálni, mert nem akartalak titeket felébreszteni- ültem le mellé és adtam neki egy puszit. – Reméltem, hogy mindketten alszotok tovább.

- Te pedig eltűnsz szó nélkül?- ölelt magához.

- Már nem tudnám megtenni- suttogtam. – Az öcsém hívott. Anya szívrohamot kapott, minket akar látni.

- Veled menjek?- tolt el magától, hogy lássa az arcomat.

- Nem kell- simítottam végig az arcán. Édes volt, hogy az arcán még ott volt a párna nyoma. – Megleszünk ketten. Nekem viszont mennem kell, hogy beszélhessek Christiannal.

- Fél óra múlva lenn leszek a büfében- nézett utánam jelentőségteljesen.

- Elköszönök- mosolyodtam el halványan.

Gyorsan végigsiettem azon a folyosórészen, ami a fiúk szobája és az én új szobám között volt. A régiből már valaki átpakolt nekem az újba, úgyhogy oda kellett mennem pakolni és öltözni. Halkan nyitottam be, mert azt hittem, hogy Mia még alszik, de a lány már az ágyon ült és a semmibe bámult.

Felkapta a fejét, mikor beléptem a szobába. Megdermedtem, ahogy rám pillantott. Nem hittem, hogy ennyire kifejezéstelen lesz a nézése. Becsuktam az ajtót magam mögött és az érintetlen ágyra dobtam a kezemben heverő dolgaimat. Utána kinyitottam a szekrényem, ahonnan előhalásztam néhány ruhát.

- Nem gond, ha lezuhanyozom?- mutattam a kis fürdő felé. Ez egy sokkal felszereltebb szoba volt, mint ahol én laktam.

Nem kaptam választ, így egy kis várakozás után elvonultam a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem és befontam a hajam. A tükörbe nézve megállapítottam, hogy látszik rajtam, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam mit tenni az érzéseim ellen. Kimentem és elpakoltam az összes cuccomat, valamint bedobáltam a hátizsákomba néhány napra elég ruhát.

- Tudom, hogy nem beszélsz senkivel,- fordultam a lány felé – de azt tudnod kell, hogy Britta, Tommi, Seb és én is melletted vagyunk, és ha nem akarod elmondani a bajokat, akkor is melletted leszünk. Csak arra kérlek, hogy gondold át, mert hiányzol. Vigyázz magadra!

Mia nem nézett rám, úgy tett, mint akit nem érdekli, amit mondok. Vettem egy nagy levegőt és magára hagytam. Mielőtt becsuktam az ajtót, még elkaptam egy pillanatot, amikor megtörölte a szemét. Éreztem, hogy nagy baj van és nem értettem, hogy miért nem beszél róla nekem.

Felmentem a csapatfőnök irodájába, ahol elmagyaráztam neki a helyzetemet és szó nélkül elengedett szabadságra. Onnan a büfébe mentem, ahol Tommi már várt. Alig léptem be az ajtón, már láttam, ahogy az egyik asztalnál Heather teszi neki a szépet. Mérgesen mentem oda és dobtam le a cuccomat. Nem a férfire voltam mérges, hanem a nőre, amiért nem képes felfogni, hogy nincs itt semmi keresnivalója.

Bementem a pult mögé és egy tálcára összeszedtem a reggelinket. Nem szóltam senkihez, nem néztem senkire, az egyik szemem a pároson tartva. A nő még akkor sem akart elmenni, mikor én odaértem. Végül sikerült őt elkergetnem, mikor megmondtam neki, hogy nincs szükségem segítségre a reggelihez.

Enni nem nagyon tudtam, az aggodalom teljesen összeszorította a gyomromat. Amint a finn is kijelentette, hogy befejezte az evést, lementünk a garázsba és Tommi ragaszkodott ahhoz, hogy bevisz Milton Keynes-be. Ez így is történt, az iskola előtt búcsúztunk el. Az óra kellős közepén kértem ki Davidet és együtt elindultunk, hogy megtudjuk, mi is történt az anyukánkkal…