Love from the past

35. rész

„1998. november 7., szombat

Pontosan egy éve, hogy egy csodaszép szőke angyalka felsírt és az életünk része. Még mindig alig tudom elhinni, hogy anya vagyok, hogy van egy lányom, van egy férfi, aki azóta is velem van. Alig 18 évesen olyan terhek voltak a vállaimon, mint más huszonéveseknek. Mégsem bántam egyetlen percet sem.

Csak mosolyogva néztem, ahogy a Räikkönen-ház nappalijában a kislányunk a játszószőnyegen ül és éppen egy csörgős labdát hoz-visz az apjának. El sem tudtam volna szebbet képzelni ennél. Körülöttem a családunk minden tagja velünk volt, hiszen ünnepeltünk. Szerencsére Kiminek sem volt semmi dolga, verseny sem zavart közbe, így ő is Kaisa mellett lehetett.

Büszke és elvarázsolt anya voltam. A kislányom már szótagokkal „beszélgetett” velünk, mindenbe kapaszkodva már lépegetett és egész hosszan sétált, ha fogtuk a kezecskéit. Továbbá ő volt a nagy felfedező, mindent kinyitott, kutatott. Nem tiltottuk, csak az olyan dolgoktól, akiből baja származhatott. Ha megtudta, amit akart, a kíváncsisága nagyon gyorsan el is múlt.

-Készen is van az ebéd- lépett be Paula, mire az egész kis méhkas megmozdult. Odasétáltam Kimi mellé és leguggoltam.

-Babám, jössz anyáékkal?- nyújtottam felé a kezem. Mosolyogva mászott el hozzám, majd a lábaimba kapaszkodva felállt és nevetve borult a karjaim közé.

-Paaa- nézett Kimsre, mikor felkeltünk. Már tudta, hogy is hívjon minket.

-Jövök, drága!- kelt fel, majd mögém lépett és megölelt minket. – Itt vagyok, szerelmeim- nyomott egy puszit a nyakamra, majd a lánykánk orrára, ami egy újabb nevetést ingerelt.

Az ebéd a szokásos módon, maszatosan telt el. Már elég nagy volt a lányunk, hogy elkezdje utánozni a környezetét. Rengetegszer nyúlt felém, hogy adjam oda neki a kanalat, majd ő eszik. Most is mindenhol zöld volt a sajtos brokkolikrémlevestől. De ez senkit nem tudott zavarni, hiszen mindenki csodálta, hogy mennyire kis ügyes, ahogy próbálkozik.

Mikor mindenki jól lakott, a kis maszatmanót megmosdattuk, átöltöztettük, majd lefektettük aludni. Kimi szobájában ott állt a kiságy a fal mellett. Mi is leheveredtünk az ágyára. Szorosan bújtam hozzá, jó érzés volt, hogy hosszú és keserves hónapok után egy ideje megint volt egymásra időnk.

-El sem hiszem, hogy már egy éve itt van nekünk- súgta halkan Kims.

-Én sem- játszottam a kezével. – Szinte még most volt, amikor megismertelek. Vagy amikor a pocakomban volt. Most meg már lassan jár és beszél is.

-Van egy olyan érzésem, hogy nagydumás kiscsaj lesz- kuncogott fel. – És alig fogom tudni majd eltüntetni a pasikat a környezetéből.

-Még el sem értünk oda, de már előre aggódsz- fordultam felé. – Ráérsz majd akkor ezen agyalni, amikor eljutunk oda. Addig csak élvezd, hogy velünk van.

-Ez így lesz- csókolt meg óvatosan, féltőn, szerelmesen.

Egymás karjaiban fekve, teljes biztonságban nem is volt olyan nehéz elaludni nekünk is. Arra ébredtünk fel, hogy a kicsi hercegnőnk az ágyában ülve az egyik kis játékának magyaráz a saját nyelvén, ami még nem fejlődött ki teljesen. Kicsit még magunkhoz vettük és együtt ébredeztünk, majd lementünk, hogy felvágjuk a tortát.

Persze, először azonnal bele akart tenyerelni a csokimázas édességbe, de amint Kimi megmutatta neki, hogy az ujjacskáival tud lopni a krémből, megúsztuk a sütemény teljes elpusztulását ideiglenesen. Kaisa persze nyakig maszatos lett, ahogy ettük a tortáját, de már nem is lepett meg, amikor naponta háromszor-négyszer kellett ruhát cserélni. Ez volt a mindennapjaink rutinja, amit kicsit sem bántunk. Hiszen itt van nekünk ő: életünk legszebb ajándéka, a mi szerelmünk tökéletes gyümölcse, a mi pici babánk, Kaisa.”

***

(Kaisa szemszöge)

Reggel kissé álmos voltam, mikor anya hatalmas energiával berobbant hozzám, hogy megyünk vásárolni. Először nem értettem, hogy mit is akar, majd meglengette a szemem előtt apa bankkártyáját, valamint felvetette, hogy Milánóba szándékozik menni és olyan is az eszébe jutott, hogy esküvői ruhát is nézne. Ekkor keltem fel, de nagyon gyorsan.

Délelőtt 11-kor már táskákkal megpakolva járkáltunk a rengeteg olasz között. Imádtam, hogy anya-lánya napot tartunk, úgy éreztem, hogy tényleg visszakaptam az anyukámat, azt a nőt, aki régen is volt.

-Állj!- torpantam meg hirtelen.

-Baj van?- fordult felém aggódva.

-Ide be kell mennünk- mutattam a kirakatra, amiben csodaszép fehér ruhák sorakoztak egymás mellett.

-Kaisa…?- pislogott rám anya meglepetten.

-Lesz egy esküvőd, nem? És még nincs ruhád rá. Most pedig a divat egyik fellegvárában vagyunk. Hol kezdj el ruhát keresni, ha nem itt?- lelkesedtem.

-Igazad van- bólintott, így be is mentünk és neki is kezdtünk a ruhák keresésének.

Anya csodaszép volt azokban a ruhákban. Az egyikben szebb volt, mint a másikban. Azonban egyik sem volt a tökéletes. Mindketten tudtuk, hogy meglehet a ruha, de ez nem teljesen biztos. Végül úgy léptünk ki 2 óra után, hogy sejtés már volt, hogy anya mit szeretne, de a tökéleteset még nem találta meg.

-Remélem, tudod, hogy koszorúslány leszel- pillantott rám a taxiban ülve.

-De ugye nem kell habos-babos ruhában parádéznom?- kérdeztem félve.

-Már nem vagy aprócska hercegnő, aki azt veszi fel, amit én ráadok- mosolygott anya. – Keresünk majd valami csinos ruhát neked, jó? De fekete nem lehet.

-Soha nem vennék fel feketét az esküvőtökön- jelentettem ki magabiztosan.

-Reméltem is- kacsintott.

***

(Kimi szemszöge)

Mivel csak alig 2 hét volt az olasz és a szingapúri futam között, csak 3 napra mentünk haza, utána Svájcot választottuk, ahonnan közös megegyezéssel majd kedden indulunk Szingapúrba Sebastiannal karöltve. Mivel a ház a mai napig karban volt tartva, alig néhány óra alatt minden olyan volt, mintha itt laknánk. A lányok tökéletesen be tudták tölteni a teret a jelenlétükkel, ami számomra hatalmas élvezet volt.

-Csokis-banános vagy inkább vaníliás-epres muffint ennél?- jelent meg előttem Kaisa buksija.

-Sütit sütsz?- tettem le a kezemben tartott újságot.

-Ha eldöntöd, milyet kérsz…- toporgott előttem.

-Mindkettő?- próbálkoztam kompromisszumot kötni.

-Rossz volt a kérdés…- sóhajtott fel és fejcsóválva magamra hagyott.

-Miről maradtam le?- huppant le mellém Mila. A haját egy hatalmas törölközőturbán takarta és a testét is csak egy vékony és rövid szatén köntös fedte. Kényeztető fürdőt vett a javaslatomra, mert fájó fejjel ébredt.

-Jobban vagy?- simítottam a kezem a fedetlen combjára.

-Sokkal- ragyogott fel a mosolya, amit annyira szerettem. – Babóca?

-Muffint süt- válaszoltam. – Ha minden igaz, kétfélét is.

-Az én drága bélpoklos férjuram!- simult hozzám.

-Csodálkozol?- húztam az ölembe. – A feleségem istennő a konyhában, a kislányom pedig hasonlóan tökéletesíti a főzőtudományát. Két ilyen nő mellett bármelyik férfi élvezné az életet és kihasználna minden alkalmat, hogy valamivel dicsérhesse őket.

-Hízelegsz… Mit követtél el?- ráncolta a szemöldökét. – Vagy mit szeretnél?

-Arról, hogy mit szeretnék, lehet sejtésed- kalandozott el a kezem néhány rövid pillanatig.

-Később- emelkedett fel mellőlem. A szememmel követtem, amíg el nem tűnt a háló ajtaja mögött.

-Te leszel a halálom- morogtam magam elé, majd felkeltem és utána indultam.

***

(Kaisa szemszöge)

Végre a reptéren! Irány Szingapúr, Japán, Korea és India. Egy hosszú utazás nekünk. Ahol lesz időm Seb mellett lenni azon kívül, hogy végre megint együtt van a család. Nem mondhattam el nekik, hogy mit is érzek, tuti, hogy kiakadnának. Arról nem is beszélve, ha előállnék azzal a teóriámmal, hogy szerintem Seb sem közömbös felém. Ez egyenlő lenne a harmadik világháborúval.

A mi cuccaink már a gépen voltak, a magánterminál kávézójában vártuk a hiányzó csodabogarat. A forró csokimat kavargattam és nagyon halkan doboltam az asztalon az ujjaimmal. Anya és apa még mindig úgy viselkedtek egymással, mint a szerelmes tinédzserek, nem tudtak a másiktól szabadulni, ami nekem egyszerre volt egy hatalmas örömforrás és másfelől szórakozás, hogy még ők is tudnak úgy viselkedni, ahogy az ő korukban már elviekben nem szokás.

-Miért vagy ennyire türelmetlen?- pillantott rám anya és a kezét az enyémre fektette.

-Csak már mehetnékem van- mosolyogtam rá. Nem mondhattam, hogy már rettentően régen volt, amikor azokat a muffinokat vittem a németnek és már nagyon látni szeretném.

-Ha nem jön perceken belül, elindulunk nélküle- dőlt hátra apa. A kijelentését anyával mindketten elég csúnya pillantással jutalmaztuk. – Jó, nem mondtam semmit- emelte fel a kezeit megadóan.

-Már jön…nek is- akadt meg anya a mondat közepén.

Azonnal megfordultam, hogy lássam, mit is jelent, hogy „jönnek”. És akkor úgy éreztem, hogy valaki nyakon öntött egy vödör jéghideg vízzel. Sebastian mellett egy fiatal, szőke lány lépkedett, aki nálam nem sokkal lehetett idősebb. Bizalmasan sugdolóztak és nevetgéltek, ahogy felénk közelítettek. Éreztem, hogy a sírás fojtogat.

-Sziasztok!- mosolyogtak ránk, mikor megálltak az asztal mellett. – Bemutatnám a…

-Nem mehetnénk?- vágtam Seb szavába és felpattantam. A táskámat a vállamra kaptam és határozott léptekkel indultam kifelé, a géphez. Azt nem hagytam ki, hogy ne menjek neki Sebastiannak és lökjem meg kissé. Lehet, hogy gyerekes voltam, de nem érdekelt.

-Valami baj van?- hallottam a hangját felém szállni.

-Nem tudom- felelte anya.

-Bocsánat, még nem is volt időm bemutatni…- folytatta a német, de ekkor léptem ki a szabadba.

A fejemben a gondolataim szinte sikítottak. Azt akartam, hogy az a szőke tűnjön el a közeléből, amilyen hamar csak lehet. És tudtam, hogy bárki kéri, nem fogok tudni vele közös nevezőre jutni. Még a Seb kedvéért sem. És a dolog indoka is nagyon egyszerű: az a lány sokkal nagyobb eséllyel pályázik a szívére és a szerelmére, mint én.