Száguldó remény - 24. rész

Sajnos anya is bekerült a kórházba, mivel túlságosan ideges volt. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz a dolgok vége, de reméltem, hogy nem. Nem akartam, hogy baja legyen és nem akartam, hogy a kistestvéremnek baja legyen. Habár úgy éreztem, hogy már nem kellene szülnie, mégis vágytam arra a kistestvérre.

Amint reggel lett, elvittem Wendy-t haza, ahol beszéltem a szüleivel és megengedték, hogy velünk maradjon. Szegény lány felelősnek érezte magát, csak azért, mert az öcsém őt védte. Féltettem őt, mert stabilizálták az állapotát, de még lehettek belső vérzései, amik sok bajt okozhattak. Nem akartam elveszíteni az öcsémet.

- Az én hibám, hogy itt van- suttogta Wendy, mikor a kórterem ablakából néztük Davidet.

- Miért lenne a te hibád?- kérdeztem vissza és ránéztem.

- A banda, aki velünk szembe jött, már régóta ismer engem- mesélte halkan. – Néhány hete dobtam ki a vezetőjüket, valamikor akkoriban, mikor David megjelent a suliban. Mondta nekem, hogy tudja, hogy csak miatta hajítottam ki, ezért nem fogja hagyni, hogy életben maradjon. És utána tegnap engem lefogtak, ő pedig csak meg akart védeni.

- Gyere!- fogtam meg a kezét.

Szóltam Brian-nek, hogy hamarosan jövünk, majd egészen a rendőrségig vittem a lányt, hogy feljelentsük a támadókat. Nem akartam, hogy bárki megúszhassa, hogy meg akarja ölni az öcsémet. A lány sokáig nem akart mondani semmit, de végül mindent elmondott a nyomozóknak.

A meglepetés akkor ért, mikor visszaértünk a kórházba. A lány szülei is bejöttek, valamint a folyosón ott volt Mia és mellette Tommi. Amikor megláttam őket, lecövekeltem a folyosó közepén. Fogalmam sem volt, hogy honnan tudták meg, hogy itt vagyunk és mi történt. Ők jöttek oda hozzám.

- Elmentem hozzátok, de nem voltatok otthon- kezdte barátnőm. – Utána megláttam a vért és nagyon megijedtem. Megkértem Brittát, hogy derítse ki Brian számát, mert téged nem értelek el. Ő mondta el, hogy itt vagytok.

- Mia utána telefonált nekem- folytatta Tommi. – Szerencsére Helsinkiben voltam, hogy találkozzak néhány barátommal, így kirohantam a repülőtérre, ahonnan az első géppel idejöttem.

- Nem akarom, hogy meghaljon- suttogtam és sírva borultam Tommi karjaiba.

- Nem lesz semmi baja, kicsim- simogatta a hátamat és megpróbált megnyugtatni.

*****

(Sebastian szemszöge)

2 hét szünet után tértem vissza a gyárba, a sokadik otthonomba. Habár sokat esett Angliában, gyorsan megszoktam a körülményeket. Persze, segített, hogy mindenki nagyon kedvesen és vidáman viszonyult hozzám. Szerettem a csapatot, az embereket, akik itt dolgoztak, a környezetet, mindent, amit a csapat adott. És amíg jól érzem itt magam, nem megyek sehová.

Ennek a ténynek valószínűleg mindenki örült, kivéve azokat, akik nem az én csapatomat erősítették. Persze, azért nem volt bajunk egymással, de ők is szerettek volna nyerni, amit teljesen megértettem. Mindenki keményen dolgozott, hogy mi legyünk a legjobbak és biztos, hogy nagyon frusztráló lehetett, hogy nem nagyon jött össze nekik idén.

Meglepett, hogy nem nagyon találkoztam emberrel, mialatt végigsétáltam a fél épületet. Valószínűleg sokan csak este jönnek vissza, hogy a hétfői munka előtt itt aludhassanak. Miután minden cuccomat lepakoltam, elindultam megkeresni Miát. Ő maga mondta, hogy Heather csak hétfőn jön vissza, így van egy délutánunk közösen.

Kopogtam a szobájának ajtaján, többször is, de nem válaszolt. Hívtam telefonon, de ki volt kapcsolva. Lementem a büfébe, de nem volt ott sem, ami már kezdett gyanús lenni. Felmentem Britta szobájához, de ott sem volt senki. Az utolsó esélyem a sajtósom irodája volt, csak remélhettem, hogy ott megtalálom őt.

- Szia, Seb!- nézett fel a lány rám egy óriási halom papírból. – Mi szél hozott erre?

- A húgodat keresem, de sehol nincs. Azt mondta, hogy velem tölti a délutánt- zuhantam le csalódottan az asztal előtt álló székbe.

- Akkor te még nem hallottad- jegyezte meg és az arca hirtelen komorult el. – Madison öccsét, Davidet az éjjel megkéselték, életveszélyes állapotban van. Ott vannak benn.

- Te jó Isten!- hökkentem meg és elakadt a szavam. – Odamegyek.

- Itt a cím- nyújtott felém egy papírt. – És ha bármi változik, szóljatok, jó?

- Persze- bólintottam és már rohantam is.

Örültem, hogy Mia most ott van Maddie mellett. Már a gondolat, hogy az én öcsémnek, Fabiannak bármilyen baja lehet, teljesen felidegesített. Amint leértem a garázsba, beültem a kocsimba és végigszáguldottam egész Milton Keynes-en. Az sem érdekelt volna, ha megállítanak a rendőrök és megbüntetnek. A lényeg az volt, hogy beérjek.

Persze, a recepción nem segítettek sokat. Elmondtam, hogy kit keresek, mire az ott álló nő elkezdett valamit keresni a számítógépen, de inkább engem figyelt, mint azt, hogy mit csinál. Végül nem vártam meg, hogy befejezze a keresést, elindultam egyedül. Végigbolyongtam a fél épületet, mire megláttam a folyosó végén Tommit és Miát.

- Seb?- kérdezte a lány és felém indult.

- Mit mondanak az orvosok?- igyekeztem oda hozzájuk és a karjaimba zártam őt.

- Nem mondanak semmit- morogta az edzőm. – Maddie most ment be az anyukájához, míg Brian megkeresi a dokit, hogy megtudjunk valamit végre.

- Miért nem élhetünk nyugodtan?- morogta Mia a mellkasomba.

- Hidd el, én is erre vágyok- súgtam a fülébe és adtam neki egy puszit. – De bíznunk kell benne, hogy nem lesz semmi baj.

- Bízzunk- suttogta és úgy tűnt, nem enged el.

Az elkövetkezendő percek és órák némaságban és várakozással teltek. Maddie az orvost zaklatta, az anyukájához járt be vagy csak bolyongott céltalanul. Látszott rajta, hogy megtörte mindaz, ami történt. Próbáltuk tartani benne a lelket, de néha nagyon nehéz feladatnak tűnt. Egyre fáradtabb és egyre nyűgösebb volt.

- Elegem van!- kelt fel a székekről Tommi és felhúzta Maddie-t is. – Hazaviszlek, és majd holnap visszajövünk.

- Nem megyek sehová- rántotta el a kezét a lány.

- Nem kérdeztelek, hanem kijelentettem. Nem fogom végignézni, hogy te is tönkreteszed magad, és mikor szükség lenne rád, akkor nem tudsz mit tenni- magyarázta, majd felénk fordult. – Szerintem jobb lenne, ha ti is mennétek, kellenek a kipihent emberek.

Rábólintottam a dologra, majd elköszöntünk tőlük és el is indultunk vissza, a gyárba. Mia beült mellém és egész idő alatt csak nézett engem, mialatt vezettem. Már nem száguldoztam, csak egy nyugodt tempóval vezettem egészen a gyárig. Leparkoltam a mélygarázsban és leállítottam a motort. A félhomályban Mia felé fordultam és csak néztük egymást.

- Alig 2 és fél napig voltál távol tőlem, de rettentően hiányoztál- suttogtam és végigsimítottam az arcán.

- Te is hiányoztál nekem, Seb- mosolyodott el. – Bele is őrülnék, ha nem lennél itt mellettem.

- Nekem is nagy szükségem van rád- hajoltam oda hozzá.

Éreztem a leheletét, minden lélegzetvételét az arcomon. Hallottam, hogy mennyire szaporán veszi a levegőt. A tekintetünk összekapcsolódott és nem akartam egy másodpercre sem megszakítani ezt a kapcsolatot. De az én önuralmam is véges, így nem bírtam sokáig ezt a mozdulatlan állapotot. Muszáj volt megcsókolnom őt.

- Seb, hagyd abba!- tolt el magától, amit nem értettem. – Ne itt, bárki láthat minket- mutatott a kamerákra.

- Akkor mondj valamit, hogy mit csináljak, hogy veled legyek- kértem azonnal.

- Gyere át hozzám aludni- kérte, majd olyan hirtelen kipattant a kocsiból, hogy válaszolni sem volt időm.

Sokkal lassabban és nyugodtabban szálltam ki és mentem be az épületbe. Meg sem álltam a szobámig, ahol lepihentem egy kicsit és próbáltam lehiggadni. Mia minden porcikája vonzott, minden mondata elvarázsolt, a hangja olyan volt, mintha csak nekem találták volna ki. Tudtam, hogy beleőrülök, ha nem lehet az enyém.

Lezuhanyoztam, felöltöztem és lementem vacsorázni. Olyan gyorsan ettem, mint előtte talán még soha. Amint készen voltam, ott is hagytam mindent és mindenkit, hogy minél hamarabb visszajussak a szobákhoz. A kissé zsúfolt folyosón kopogtam be Miához. Kinyitotta az ajtót és szívem szerint azonnal megcsókoltam volna, de nem tehettem.

- Szia!- köszöntem neki. – Tudsz valamit Tommiról?- kérdeztem és így már kicsit sem voltunk érdekesek.

- Gyere, elmesélek mindent- engedett be a szobába, majd amint bezárta az ajtót, a falnak préseltem őt.

Nem bírtam magammal, szinte beleőrültem, hogy ennyi ideje húzzuk egymás agyát. Utáltam, hogy mindig zavar minket valaki, ha együtt akarnunk lenni. Most azonban elhatároztam, hogy senkinek nem hagyom, hogy megszakítsa ezt az együttlétet. Mindent be fogok vetni, hogy Mia az enyém legyen és én legyek számára a tökéletes.