Love from the past

Sziasztok! Íme, a folytatás! Jó olvasást mindenkinek! Holnap reggelre pedig jó szurkolást!!!

46. rész

(Mila szemszöge)

Hosszú időszak van a hátunk mögött. Kaisa gyógyulása sok erőt kívánt mind tőlünk, mind tőle. Sokszor hallottam kiabálni, sírni, szenvedni a fájdalomtól. A fordulópont talán akkor érkezett el, amikor lekerültek a gipszek és orvosi javaslatra vízben kezdte meg a gyógyulását. Megnyugtatást jelentett, hogy egyre kevésbé ingerlékeny, egyre vidámabb, egyre több élet költözik vissza belé. De mind tudtuk, hogy valami nincs rendben. Ez pedig a Sebastianhoz fűződő kapcsolata volt.

Nem beszéltünk róla, nem kérdezgetett, nem utalt rá sehogyan, csak a szeme mutatta, hogy milyen mérhetetlenül hiányzik neki a német. Arról sem tudott, hogy ő minden nap érdeklődik utána, hogy itt akarna lenni, de nem fogja megsérteni azt a durván megfogalmazott kérést, hogy hagyja békén. Én tudtam, milyen anélkül élni, akit a világon a legjobban szeretsz, és félem, hogy egy olyan fiatal és törékeny lelket, mint amilyen a Kaisáé, könnyen porrá zúzhat.

-Még mindig nincs nevük- sóhajtottam fel egy márciusi délelőttön a kanapén ücsörögve, a notebook képernyőjét bámulva, ahol egy utónévoldal volt megnyitva.

-Kincsem, ne legyél türelmetlen!- nyújtott felém egy pohár limonádét Paula.

-Anyunak igaza van- folytatta Kimi is. – Ráérünk.

-Ezt mondod a gyerekszobára is- pillantottam rá dorgálóan. – 3 hete ígéred, hogy kifested. 4 nap múlva indulsz Ausztráliába. Készen lesz valaha?

-Akkor is imádlak, ha nyűgös vagy- huppant le mellém. – Amúgy holnap jön a kölyök és megoldjuk.

-Ide tudtad hívni?- döbbentem meg.

-Belátta, hogy nem lehet örökké távol akkor sem, ha ez a helyzet nem változik többé.

-Kaisa tud már róla?- faggattam tovább.

-Miről tudok-e?- bicegett felénk az említett.

-Holnap jön Sebastian és kifestjük a babaszobát- vázolta halálos nyugalommal Kims.

-Ide jön? Minek?- mordult fel lányunk.

-Mert megkértem, hogy segítsen, azért- folytatta az apja. – Ellenvetés?

-Van, de úgysem érdekel téged- fordított nekünk hátat és indult vissza a szobájába.

***

(Kaisa szemszög)

Mégis hogy gondolták? Miért pont őt? Miért nem Ramit? Vagy Markot? Vagy bármelyik idióta barátját apának? Miért pont azt kellett, akivel hetek óta nincs kapcsolatom? Ők is pontosan tudják, hogyan bánt velem és mégis kiállnak mellette. Nem akarom látni! Nem akarok tudni róla! Nem akarok tőle semmit! De főleg nem látni, szeretni, pozitív érzéseket táplálni iránta.

Az ágyamon ültem és igyekeztem órákig úgy csinálni, mint aki tanul. Mindenkit, aki be akart jönni, ezzel az indokkal ráztam le. Valójában semmi kedvem nem volt a hegyi beszédekhez, hogy milyen a viselkedésem, mit és hogyan kellene tennem holnap. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok tengerében fürödtem, mikor megérkezett az ölembe Basi, az ajándék cicám. Felnéztem és a nagyi állt az ágyam mellett egy tálcával.

-Szabad?- kérdezte mosolyogva. Igenlő bólogatásomra az ágy szélére ült, majd a kezembe nyomott egy tányér áfonyás pitét. – Hogy vagy?

-Bicegek- jelentettem ki az egyértelműt.

-Te is tudod, hogy nem erre gondolok – rázta a fejét elnézően.

-Jól vagyok- ejtettem ki a számon életem egyik legnagyobb hazugságát.

-Láttalak már jól lenni, angyalom- mosolygott továbbra is. – Amit most nekem elmondasz, kettőnk között marad. A szüleid elküldtem sétálni. Senki nem hall még véletlen sem. Hacsak ez a kis bestia nem beszél- mutatott az ölemben doromboló macskára.

-Ő a csendestárs- cirógattam a kis állat nyakát, mire nyávogni kezdett, nevetést váltva ki mindkettőnkből.

-Akkor hogy is van az én egy szem lány unokám?- kérdezte újra a nagyi.

-Fáradtan, összezavarodottan, szerelmesen, dühösen…- soroltam, amik az eszembe jutottak. – Akarom is látni Sebet meg nem is. Akarom, hogy itt legyen, de mégsem. Beszélni szeretnék vele, de lehet, hogy akkor megint veszekednénk. Nem tudom- ráztam meg a fejem tanácstalanul.

-Holnap találkozni fogtok, akár szeretnéd, akár nem- mondta ki a legnagyobb félelmem. – Biztos vagyok benne, hogy nem fog kihagyni egy alkalmat, hogy lásson, ha már itt van.

-Ettől félek- fintorogtam. – Bezárkózok, jó?

-Ugyan, szívem- nevetett fel. – Legyél felnőtt! Mutasd meg, hogy komolyan gondoltad, hogy túlságosan féltő volt. Bár szerintem hízelgő, hogy ennyire féltett téged- evett egy újabb falat süteményt.

-De nem kellett volna folyton megemelnie a hangját- bizonygattam a saját igazam.

-Ez lehet- hagyta rám a nagyi. – Nem akarod megbeszélni vele?

-Nem- tiltakoztam azonnal és egy falat pitével tömtem be a szám.

***

Mikor reggel 9 után kimentem a nappaliba, azt láttam, hogy apu valamilyen sablonokat válogat. Közelebb araszoltam, hogy lássam, miről is van szó. A nagy festékes vödrök mellett ott volt valamiféle szobaterv és a kellemesen meleg sárga színű falrészen kék illetve rózsaszín festékkel két név.

-Anneli és Annti?- kérdeztem rá.

-Igen- nézett fel rám apu. – Vélemény?

-Anneli Seppälä-Räikkönen és Annti Seppälä-Räikkönen- mondtam ki a neveket. – Jól hangzik igazán.

-Tetszik neki- kiáltott fel apu, amitől ijedtemben megugrottam.

-Tényleg?- jelent meg anya a konyhában sugárzó arccal.

-Tényleg- mosolyogtam rá. – Van valami reggeli?

-Omlett egy kevés- nyúlt felém, így odasántikáltam és megöleltem. – De ha mást kérsz…

-Remek lesz- mosolyogtam rá és leültem a konyhapult mellé enni.

Igazából csak meg akartam mutatni magam, hogy ne piszkáljanak, hogy nem jövök ki a szobámból. Így sem sikerült elkerülni a németet. Már a mosatlant pakoltam be a mosogatógépbe, amikor hallottam a bejárati ajtó nyílását. Tudtam, hogy ő az, nem is volt kérdés. Úgy tettem, mintha semmi nem történt volna és elindultam kifelé.

-Szia, Kaisa!- szólított meg egészen vidáman csengő hangon.

-Szia!- fordultam felé. – Hogy vagy?

-Köszi, egész jól- biccentett. – Gyógyulsz? Látom, egészen könnyedén mozogsz már. Legalábbis úgy tűnik…

-Csak úgy látszik, még van, ami fáj. Meg nem túl nagy a terhelhetőségem- húztam el a számat.

-Rendben leszel- mosolygott rám. Megolvasztotta a szívemet. Éreztem, hogy mit érez irántam, a szavai egyértelműen elárultak mindent. – Mila, csodaszép vagy!- fordult anya felé.

A nappali kanapéjára ültem le, onnan szemléltem az eseményeket. Valahogyan nem akarózott messzebb menni. Megnéztem a terveket, a festékek színét, mindent, amit apa szétszórt. Addig hallottam, hogy már volt valami, amin sikerült összekapniuk. Hosszú egy festés lesz, az tuti. Még mi sem tudtuk megmondani, hogy meddig nyúlhat el a dolog.

***

Este 9-kor halványbarna és fehér pöttyökkel tele lévő ruházatban vonult le a férfinépség az emeletről. Anya nagy mosollyal az arcán, ragyogva lépkedett mögöttük. Az ikrek neve került a barna falakra fehérrel, ha minden igaz. Én nem láttam, a lépcsőzés még nem volt éppen nekem való.

-Annyira gyönyörű- huppant le mellém anyu. – A testvéreidnek is tetszik… vagy tetszeni fog. Nagyon kis aktívak.

-Mi mások lennének? Hiszen Räikkönenek- nevettem fel.

-Téged nem érdekel?- kérdezte Sebastian tőlem.

-Nem tudom megnézni- ráztam meg a fejem.

-De akarod látni?- faggatott tovább.

-Nem bírja még a térdem a lépcsőzést- vágtam rá dühösebben.

-Gyere!- lépett elém és a karjába kapott.

Felsikoltottam a hirtelen érzésre. Belecsimpaszkodtam a nyakába és megfogadtam, hogy megfojtom, amint letett. Kicsit sem számítottam tőle egy ilyen magánakcióra, főleg nem ilyen hirtelen.

***

(Sebastian szemszöge)

Habár nem tudott róla, egész nap őt figyeltem. Amikor csak lehetett, lestem minden mozdulatát. Feltöltött energiával már az, hogy láthatom. A hangja egészen a szívemhez ért és felmelegítette. Pokoli volt az elmúlt heteket végigélni nélküle. A személye, a hangja, a mosolya, a kisugárzása, mindene hiányzott. Fuldoklásból mentett ki ez a szobafestés.

Öntudatlan volt, hogy csak úgy a karjaimba kaptam, de a legjobb döntésem a nap folyamán. Azonnal a nyakam köré fonta a karjait és a görcsösség, ami az első másodpercben megvolt, most teljesen felengedett. Magamhoz szorítottam és úgy éreztem, hogy képtelen leszek elengedni. Megrészegített az illata, megolvasztott az érintése.

Ahogy beértünk és felkapcsoltam a világítást, akkor sem tettem le. Csak álltam vele a szobában, ő pedig mocorgott a karjaimban, forgatta a fejét, érdeklődve szemlélődött, hogy mit is alkottunk meg. Néha majdnem kiugrott a kezemből, de nem hagytam neki menekülésre lehetőséget. Végül hatalmas szemekkel nézett engem, kissé szikrázó szemekkel.

-Letennél végre?- mordult rám.

-Miért is?- kérdeztem vissza és fordultam egy kicsit, hogy lássa más szögből is a munkánk.

-Mert így nem tudom megnézni rendesen- csapott a vállamra.

-Mondd, merre menjek és máris megnézheted- adtam neki alternatívát.

-Vettel, ne szórakozz velem!- kezdett az arca is vörösödni.

-Nem szórakozok- engedtem le a lábaira, de a derekát nem engedtem el.

-Annyira pofátlan vagy- nyögött fel.

-Csak ki akarom használni a veled tölthető időt- adtam meg neki a válaszomat. – Látni a szép arcod, amíg engeded. Hallani, ahogy pörölsz velem. Érezni a bőröd melegét, amíg nem teszel mozgásképtelenné.

-Szerencséd, hogy az még jelen esetben nekem okozna nagyobb károkat- mormogta.

-Tetszik így a hajad- igazgattam meg a puha tincseket. – Az is, hogy ilyen hosszú. Meg imádom ezt az illatát.

-Ezt most hagyd abba!- emelte fel a kezét és kissé eltaszított. – Nem fogok néhány mondattól meg bóktól a karjaidba omlani. Megbántottál, nagyon mélyen, pont egy olyan életszakaszban, amikor segítségre lett volna szükségem. Ezt nem felejtettem még el.

-De el fogod- húztam magamhoz és nyomtam az arcára egy csókot. – Tudom, hogy el fogod felejteni…

-Na, milyen egy zseni apád van?- lépett be Kimi megszakítva minket.

-Én is akarok új szobát- fordult felé a lány. – Ha már az ikrek kapnak…

-Egyből kis követelőzős lettél- szűkítette össze a szemeit a finn.

-Ha már ilyen zseni apám van…- ismételte a lány.

-A kis cseles- lépett mellé és átölelte.

Csak néztem őket. Az egyik legjobb barátomat és a lányát. Az apósjelöltemet és a lányát. Nem éppen tudtam még ezt a két fogalmat összemosni. Nekem ők a barátaim voltak, amíg Kaisa az életem. Akkor is, ha bőszen tiltakozott a dolog ellen. Akkor is, ha most még dühös volt rám. Tudtam, hogy lehet közös jövőnk és azt is, hogy nem hagyom ezt a jövőt elkallódni.

***

Eltelt a festés óta négy nap, ideje volt elindulni az első futamra. Egy részem rohant volna már hetekkel ezelőtt, hogy róhassam a köröket, érezzem az adrenalin zubogását a véremben, gyorsulhassak 300-ig, miközben mellettem néhány milliméterre egy fal van. Imádtam azt, amire az életemet tettem fel.

A másik részem viszont ki akarta jelenteni, hogy nem megy sehová. Itt a nő, akit szeretek, még nem gyógyult meg, még szüksége van a támogatásra, hogyan is utazhatnék egy másik kontinensre? Ezt az énemet csak nagyon nehezen tudtam elnyomni, mert tudtam a kötelességemet. És azt is, hogy ezzel mindenki tisztában van a környezetemben.

Már meg sem voltak lepődve, amikor megérkeztem. Persze, az nem volt elhanyagolandó tény, hogy Kimivel együtt utazok majd Ausztráliába. Ahogy arra számítani lehetett, az egész család a nappaliban volt. Kimi Milát ölelgette, a hasát simogatta. Látszott rajta, nem akarja magára hagyni a családját. Kaisa csak ücsörgött, míg Paula valamit csomagolt.

-Egy kis útravaló- nézett rám mosolyogva. – Tudom, hogy tudtok enni azon a gépen, de mégiscsak finomabb a házi készítésű étel.

-Ugyan, semmi szükség rá!- néztem rá. Igazi tyúkanyó volt.

-Vettel, szádat befogod és elpakolsz- szólt a finn. – Ha nem kell, megeszem én!

-Nem mondtam, hogy nem kell- vágtam vissza. Mindösszesen felesleges fáradozásnak éreztem, habár Paula sokban hasonlított anyára, így meg sem leptek a dolgok. – Anyu mondta, hogy tegnap este beszéltél Fabiannal- fordultam Kaisa felé.

-Felhívtak- közölte velem úgy, mintha ez felérne egy csodával. – Majdnem egy órán keresztül beszéltem velük. Kifaggattak mindenről.

-Ez miért olyan meglepő?- guggoltam le elé. – Ismernek, szeretnek, érdekli őket, hogy mi van veled. Csak jobban el tudod mondani, mint én.

-De nem tartozok hozzájuk- pislogott rám.

-De hozzám igen- simítottam végig az arcán.

Már tiltakozásra nyitotta a száját, amikor megfogtam a kezét és felhúztam. Határozottan indultam a folyosó felé, de nem rángattam és nem rohantam. Alkalmazkodtam az igényeihez. Meguntam, hogy egy falat emel közénk, úgy éreztem, lépnem kell, méghozzá azonnal. Amint nem volt egy figyelő szempár sem, a falhoz nyomtam.

-Tiltakozhatsz. Mondhatsz akármit. Haragudhatsz rám akármennyire. De nem tagadhatod, hogy legalább annyira velem akarsz lenni, mint én veled- néztem a szemébe. A kezem lassan a nyakára csúsztattam, az ujjaim a hajába fűztem a tarkóján. – Követtem el hibákat, ebben biztos vagyok. Te meg úgy viselkedtél, mint egy tini. Végre egyszer korodhoz illő voltál, nem az a komoly nő, aki már most benned él- kuncogtam fel és szeretetteljesen megsimítottam a csípőjét. – Akarlak! Szeretlek! És nem fogom hagyni, hogy ellökj magadtól!

Nem vártam választ, főleg nem így, hogy kicsit letámadtam. Riadt őzikeszemekkel pislogott rám, de nem láttam jelét, hogy el akarna mozdulni. Felé hajoltam és megcsókoltam. Nem hagytam időt a tétovázásra. Érezni akartam őt, akit szeretek, aki az enyém, akivel összetartozok. Mindketten tudtuk, nem tudunk külön lenni, legyen bármilyen bajunk is.

Love from the past

Sziasztok! Tudom, eltűntem... Bevallom, nem nagyon tudtam, hogy is kellene folytatnom... És az élet is úgy alakította (és alakítja máig), hogy nem sok időm van írni. Egy biztos, nem hagyom félbe a történetet. Ééééés... (dobpergés...) most itt a folytatás! Ajánlanám Liinának, aki biztat, mellettem van minden apró bajomnál és a legjobb társíró, akit az ember kívánhat!!!

45. rész

(Mila szemszöge)

Éveket öregedtünk mindannyian napok alatt. A műtétek után az orvosok kijelentették, hogy a lányunk az intenzív osztályra kerül, valamint napokig altatni fogják. Hiába pöröltünk velük, hogy láthassuk és mellette lehessünk, csak percek adattak meg nekünk, amitől csak rosszabb volt mindenkinek. Nem tölthettünk mellette elég időt és ez kiborító volt mindenki számára.

Abban reménykedtünk, hogy jobb lesz, ha végre felébresztik. De nem lett… Amint Kaisa megtudta, hogy mi történt, hogy mennyi műtéten kellett átesnie, hogy szinte újra kell tanulnia járni és a versenyszerű úszásról le kell mondania, önkéntes némaságba vonult. Akármit tettünk, mondtunk, kértünk, nem volt semmiféle válasz.

Engem ez küldött a teljes letargiába. Még én sem fogtam fel teljesen, hogy min is kell keresztülmennie a lányomnak, de a teljes elutasítása megbénított. Árnyként jártam a lakásban körbe-körbe, amíg össze kellett pakolnom, hogy minél hamarabb Svájcban lehessünk, ahol a megfelelő ellátásban részesülhet Kaisa.

A régi-új ház soha nem volt még annyira rideg, mint amikor beléptünk a baleset után egy héttel. A tudat, hogy miért is kerültünk ide, elrontott mindent, eltörölte a nyár szép emlékeit. Csak egy hely volt, ahonnan menekülni akartam a családommal. Úgy éreztem, hogy felemészt az, hogy nem szól egy szót sem hozzánk.

A második reggelen arra ébredtem, hogy a földszintről a félig nyitva hagyott ajtón át fojtott beszélgetés zajai szűrődnek fel. Az órára néztem, ami majdnem delet mutatott. A rendszertelen alvásom mellett meg sem lepett, hogy mikor is ébredek. Magamra vettem egy puha köntöst, a lábam a papucsomba bújtattam és a földszint felé igyekeztem.

-Min vitatkoztok?- kérdeztem fáradt és lemondó hangon. A nappali közepén ott állt Kimi és Sebastian, mindkettő feje vöröslött.

-Bementem Kaisához és…- kezdte a német.

-És üvöltözött vele ebben az állapotban!- csattant fel Kims.

-Micsoda?- értem a férjem mellé.

-Nem üvöltöztem- jelentette ki Seb. – Nem beszélt továbbra sem. Dr. Hintsa azt mondta, hogy amíg nem beszél senkivel és a pszichológus nem tudja felmérni, mennyi kár érte a lelkét, nem lesz javulás. Visszamentem hozzá és nem a leghiggadtabban beszéltem vele- sóhajtott fel.

-Mit mondtál?- folytattam a faggatást.

-Elmondtam neki, hogy mind tisztában vagyunk azzal, hogy az eddigi élete részben összeomlott, mert a miénk is. Megpróbáltam vele megértetni, hogy azzal, hogy teljesen magába fordul, nem fog jobb lenni. Közöltem vele, hogy van élet ezután is. Megmondtam, hogy ettől még mindannyian ugyanúgy imádni fogjuk, hogy minden teljesen normális lesz, ha hagyja, hogy foglalkozzunk vele, hogy törődjünk vele és segítsünk. Mindezt kissé kiakadva, kissé kapkodva. Csak fel akartam őt rázni, Mila!- pislogott rám a nagy kék szemeivel. Olyan volt, mint egy gyerek, aki nem tudja, hogy rosszat tett-e.

-Minek kell neked kiabálni vele?- mordult Kimi. – Nyugalom kell neki, hiszen…

-Miért nem tettük meg előbb- vágtam közbe. Mindkét férfi meglepetten bámult rám. – Fel kellett bosszantani. Haragossá tenni. Azt kell éreznie, hogy dühös és küzdenie kell ez ellen.

-Neki adsz igazat?- húzta fel a szemöldökét a Kimster.

-Kimppa- érintettem meg a kezét. – Ismered a lányod. Olyan makacs és önfejű, mint te. A düh pedig egy olyan dolog, amit ritkán érez és ha érzi is, gyűlöli. Küzdeni akar ellene, hogy elmúljon. Tudni fogja, hogy ezt csak úgy érheti el, ha tesz valamit a mostani állapota ellen.

-Ha ma estig nincs semmi változás, akkor elfelejtheted az áldásomat rátok- mordult még fel a finn és eltűnt az edzőterem felé vezető folyosón.

-Hibáztam?- fordult felém Seb.

-Nem- simogattam meg a vállát. – Azt hiszem, megmentettél minket- öleltem meg.

***

Másnap délután mentem be a kórházba. Kimi délelőtt elköszönt a lányunktól, hiába akart maradni, szólította a munka. Otthon megnyugtatott, hogy nem kell aggódnom, Kaisa tényleg elkezdett beszélni és talán a hangulata is jobb egy fokkal. Ezért döntöttem úgy, hogy én inkább máskor megyek be, hiszen addig sem lesz egyedül.

Már majdnem a kórterem ajtaja előtt voltam, amikor ismerős hangok csapták meg a fülem. Tettem néhány lépést arra, amerre a beszélgetőket sejtettem. Ott láttam meg Sebastiant és Aki Hintsa-t, a McLaren korábbi csapatorvosát, aki az összes sportsérülést – és nem sportsérülést - kezelte Kiminél és a lányunknál.

-…De nem beszél!- hallottam meg a német dühös hangját.

-Nemrég voltam nála, hajlandó volt velem a kisasszony szót váltani- felelte az orvos.

-Onnan jövök- mutatott felém Seb. – Nem szólalt meg.

-Sebastian- tette a vállára a kezét a férfi. – Tegnap szinte zengett az emelet magától- jegyezte meg elnézően. – Maga volt, aki a kislánnyal megérttette, hogy semmi haszna nincs abból, ha némasággal tiltakozik a megváltoztathatatlan ellen. Maga döbbentette rá, hogy mi is a gyógyulás helyes útja. Maga szerint egy önfejű tinédzser kivel nem beszél?

Nem vártam meg Seb válaszát, hanem bementem Kaisához. Az ágyon feküdt, az egyik lába felpolcolva, a keze kötésben, a fején is kötés, míg az arcát ezernyi apró vágás gyógyuló nyoma fedte. Éppen valami magazint lapozgatott unottan. Felemelte a fejét és az újságot arrébb is dobta, amikor meglátott.

-Anya!- ejtette ki a nevem, amitől könnyek szöktek a szemembe.

-Soha többé ne legyél ennyire önfejű és makacs- siettem oda hozzá, hogy utána magamhoz ölelhessem.

-Sajnálom- sütötte le a szemeit. – Nagyon mérges vagy?

-Nem- simítottam végig az arcán. – Csak aggódtam érted. Mind nagyon aggódtunk.

-Nem mind- rázta meg a fejét.

-Ő is nagyon aggódott- ültem le az ágy szélére. – Éppen kiborulva faggatja Akit, hogy mi az, hogy beszélsz, mikor nem szólalsz meg előtte.

-Anyu, ő tegnap ordibált velem- háborodott fel és az ajtó felé bökött.

-És ha nem teszi meg, meddig nem szólsz még?- faggattam szelíden. Válasz nem érkezett. – Na látod- somolyogtam, amikor csak csendben bámult engem.

-Mi lesz, ha máskor is így szól hozzám?- pislogott fel rám a szempillái alól.

-Akkor erős leszel és visszavágsz- simítottam végig az arcán. – Apád, amikor összejött Jennivel, néha nem látott, nem hallott… Kicsit elhanyagolt minket. Volt néhány vitánk. Az elején összetörtem, de be kellett látnom, hogy csak akkor változik bármi is, ha képes vagyok ugyanazzal a hévvel ellenszegülni. Megértette, hogy mit tett, hogy miben változott és minden visszatért a normál kerékvágásba.

-Azért egy darabig nem akarok vele beszélni…- fonta maga elé a nem gipszelt karját.

-Ahogy gondolod- hagytam rá. – De azért hagyd, hogy ő próbálkozzon- kértem. – És ne kínozd túl sokáig.

***

(Kimi szemszög)

Két hét volt még a szezonkezdetig és nem akartam, hogy a napok elteljenek. Nem akartam úgy menni bárhova, hogy a feleségemet – aki ikerterhes – és a beteg lányomat magára hagyom. Így is túl sokat voltam távol a hülye tesztek miatt. Komolyan megfordult a fejemben, hogy mindent magam mögött hagyok, de hamarabb jöttek rá, minthogy kivitelezhettem volna a tervemet.

Este, a gyógytorna után még vittem néhány gyümölcsöt Kaisának a kórházba. Már nem volt annyira zabos senkire, mindenkivel beszélt, de azt vettem észre, hogy a kölyökkel nem felhőtlen a viszonyuk. A lányom türelmetlen, nyűgös, hirtelen haragú lett. Néha nehéz volt nekünk is kezelni, de igyekeztünk. És a németnek még ezerszer több türelemre volt szüksége.

Otthon Mila a nappaliban volt és fagyit kanalazott. Odatelepedtem mellé, az ölelésembe húztam és csak simogattam. Szerettem érezni, ahogy a két kicsi mocorgott a pocakjában. Csodának tartottam őket, méghozzá olyannak, ami talán kárpótol minket a rengeteg elszenvedett rosszért. Azért, amit átéltünk, amin együtt keresztül mentünk.

-Nemsokára velünk lesznek- szólalt meg szerelmem. – És még nevük sincs.

-Ráérünk a nevekkel- nyomtam egy csókot az arcára.

-Nem- tiltakozott. – Hamarabb akarom tudni a nevüket, minthogy a kezembe vehetném őket. Kaisa neve is olyan hamar meglett.

-Akkor gondolkozunk rajtuk a napokban, jó?- húztam még közelebb. – De most más terveim vannak veled.

Felkeltem mögüle és a karjaimba kaptam. Hiába volt várandós, hiába volt 2 baba a pocakjába, alig néhány kilót szedett fel. Még mindig pehelysúlyúnak éreztem. Elindultam vele a földszinti háló felé. Valójában egy vendégszoba volt, de ide költöztünk le néhány napja, hogy ne kelljen lépcsőznie. Nem akartam esélyt sem adni arra, hogy baja eshessen.

Végigfektettem a puha párnák között, kényeztetni akartam. Alig hagytunk egymásra időt, mióta bajaink voltak és hiányzott a Nő. Az, akit feleségül vettem, aki a gyerekeimet hordja a szívem alatt, aki már megajándékozott egy hercegnővel. Megérdemelte, hogy a középpontban legyen, az én életem középpontjában.

***

Reggel, amikor felébredtem, már nem volt mellettem. Magamra kaptam egy alsót és egy pólót, majd elindultam a keresésére. Nem tévedtem, a konyhában találtam rá, éppen szendvicseket gyártott. Mögé lopakodtam és szorosan magamhoz öleltem.

-Megijesztettél- fordult felém és a vajazó késsel mutogatott.

-Nem akartalak- csókoltam meg engesztelésül. – Nem feküdtél mellettem.

-Aki hívott. Délután hazahozhatjuk a lányunkat- közölte velem.

-El sem hiszem- sóhajtottam fel, miközben leültem. – Bírni fogod egyedül, ha nem leszünk itthon?

-Valahogyan megoldjuk- pillantott rám. – És Paula is megígérte, hogy jön. Azt hiszem, már holnap.

-És nekem anya ezt miért is nem említette?- húztam fel a szemöldököm.

-Mert alig pár perce raktam le a telefont?- kérdezett vissza.

-Nyugodtabb leszek, ha itt lesztek egymásnak- biccentettem.

Egészen délutánig ketten voltunk, együtt töltöttük a napot, igyekeztünk felkészülni Kaisa hazaérkezésére. Kialakítottuk a szobáját a földszinti vendégszobában, elrendeztük a dolgait, Mila a kedvenceit főzte neki. Én mentem érte a kórházba. Minden papírt aláírtam, megbeszéltem Akival, hogy mikor milyen vizsgálatokra és rehabilitációra kell majd járnia a lányunknak, majd elindultam a kórterem felé.

A dolgai össze voltak pakolva, de továbbra is némán duzzogott. Valószínűleg ez Sebastiannak szólt, aki rendületlenül jelen volt az életében. Nem vettem figyelembe a makacs hercegnőmet, a némettel beszélgetve és az ő segítségét kérve jutottunk el a kocsihoz és indultunk el haza. Kaisa hisztis királylánnyá vált, de igyekeztem úgy tenni, mintha minden normális lenne.

***

(Mila szemszög)

Némi házilag sütött csokis sütivel és üdítővel szerelkeztem fel a konyhában, hogy köszöntsem itthon a lányomat. A kis tálcámmal indultam el a földszinti szoba felé. Mosolyogtam abban a tudatban, hogy itthon van, velünk van, végre elkezdheti az érdemleges gyógyulást. Kicsi nyugodtabb voltam, mint hetekkel korábban.

Az ajtó résnyire nyitva volt, de ha csukva lett volna, akkor is hallottam volna mindent. Megtorpantam és nem mentem tovább. Nem akartam belecsöppenni egy vitába, ahol nem tudok nyugodt szívvel igazat adni egyik félnek sem. Jelenleg ez volt a helyzet, hiszen Kaisa folyton felfújt minden dolgot az elmúlt napokban.

-…Nem mondhatsz nekem ilyet!- pörölt a lányom.

-Nem megbántani akartalak…- felelte a német.

-Dehogynem! Folyton csak piszkálsz minden hülyeséggel!

-Kaisa, ez nem így van! Szeretlek!- folytatta Seb.

-Nem!- csattant a dühös kamaszhang. – Hagyjál engem békén!

-Mi?- hökkent meg Sebastian és vele egyszerre én is.

-Nem akarom, hogy itt legyél. Ne gyere ide! Nincs rád szükségem!- hangzott a dühös ítélet.

-Én…- nyögött fel a férfi. Nem láttam, mi történik, de el tudtam képzelni. – Remélem, nagyon boldog leszel! Habár most nem hiszed el, én tényleg őszintén szeretlek és ez nem fog elmúlni az egyik napról a másikra. Viszlát, drága!

A kezemben tartott tálcán összekoccantak az üdítős poharak. Teljesen megdöbbentem a történteken. Szoborként állva meredtem a szobából kilépő, meggyötört arcú Sebastianra. A fiatal, mindig mosolygós, életvidám arc most egy megviselt embert mutatott. A szemei szomorú fénye a szívem mélyére hatolt és nem akartam hagyni, hogy így távozzon.

Bánatos mosollyal vette el tőlem az elkészített finomságot és indult vissza a nappali felé. Valószínűleg láthatta rajtam, hogy képtelen leszek így bemenni a lányomhoz és mondani bármi okosat. Letette a kis kávézóasztalra a tálcát, majd megállt velem szemben. Mondani akartam valamit, ami megnyugtatja, ami biztatja, de nem jöttek a szavak.

-Veletek meg mi történt?- jelent meg Kimi.

-Szakítottak- nyögtem ki nagy nehezen.

-Mert…?- nézett barátjára férjem.

-Ahogy otthagytál minket kettesben, megkérdeztem, hogy vihetek-e neki valamit, segíthetek-e valamiben. Rám förmedt, hogy hagyjam már békén. Annyit mondtam, hogy velem nyugodtan beszélhet így, de végig kellene gondolnia, hogy ez a modor hová fog vezetni nálatok- túrt a hajába Seb idegesen. – Teljesen kiakadt… Nem hiszi el, hogy szeretem és azt akarja, hogy hagyjam békén.

-Ez a lány- hunyta be a szemét Kims, miközben megállt mellettem.

-Mit csinálsz most?- néztem fel barátunkra.

-Megyek a csapathoz- sóhajtott fel.

-De a teszt még nem kezdődik- jegyeztem meg.

-Dolgozok bármin, amin tudok- felelte. – Megpróbálok nem gondolni arra, ami történt. Megpróbálom valahogy elfelejteni, hogy mennyire hiányzik.

-Vissza akar majd kapni, ebben biztos vagyok- léptem oda hozzá és megöleltem.

-De nehogy azonnal megadd magad!- vágta rá Kimi. Meglepetten néztünk rá. – Már nem gyerek. Rá kell döbbennie, hogy egy ilyen döntésnek mekkora a súlya.

-Vigyázzatok rá nagyon!- kérte még Sebastian, majd távozott.

Újra összeszedtem a tálcát, az egyik poharat kinn hagytam és elindultam Kaisa szobájába. Az ágyon ücsörgött, valamilyen könyvet lapozgatott, mikor beléptem. Az arcán nem volt egy csepp könny sem, dühösen bámult maga elé, sértett kislányként. Letettem a sütit mellé, majd leültem az ágyra. Felnézett rám és várta, hogy mondjak valamit.

-Biztos vagy abban, hogy ez jó lesz így?- simítottam végig az arcán.

-Igen- felelte eltökélten, de a szeme mást sugallt. Tudtam, itt még sok könnycsepp fog egy arcon lecsordulni, mire minden újra visszaáll a normális kerékvágásba.