2012. június 28., csütörtök

Somewhere I belong


Sziasztok! Itt is a folytatás. :) Legközelebb szombaton vagy vasárnap este jövök, mert nem leszek internet közelében. Ha kapok kommenteket, akkor lehet, hogy még szombaton megpróbálom összeszedni magam és hozni valamelyikből folytatást. :) Addig puszi nektek!



 EASIER TO RUN

Az ágyamon ültem a szobámban és vártam, hogy elmondják végre, mit is találnak ki. Alig volt egy nap ahhoz, hogy Hanna és Sebastian megint magunkra hagyjanak, de volt valami, amit titkoltak. Vacsora után azonban végre azt állították, hogy megosztják velem is, mit találtak ki.
-Még mindig nem hiszed el nekem, hogy semmi rossz nem lesz a dologban?- faggatott Seb.
-Neked semmit nem hiszek el- vágtam rá. - A bátyám vagy és mindig szerettél tréfálni, főleg velem.
-Ez most jó lesz- ölelt át. - Megígérem!
-Itt is vagyok- csilingelt Han vidám hangja. - Ugye, nem maradtam le...?- bizonytalanodott el.
-Hagyom, hogy te mondd el neki- eresztett el Sebi.
-Kezdem unni- szóltam. - Tudjátok, hogy nem vagyok oda a meglepetésekért.
-Szeretném, ha velem jönnél Svájcba- mondta barátnőm.
-Mi?- emelkedett pár oktávval a hangom. - Basi, mondd, hogy csak egy vicc.
-Szerintem ez egy jó ötlet- válaszolt a bátyám. - Mikor Hanna megemlítette, rábólintottam azonnal.
-Megőrültetek?- botladoztam le az ágyról.
-Nikki...- Sebastian hangja aggodalmas volt.
-Hagyjál!- intettem le. - Mégis mire gondoltatok? Pontosan tudjátok mindketten, hogy milyen korlátaim vannak. Mintha nem tudnátok, hogy minden új környezetbe bele kell szoknom és az nem két napig tart. Nem is értem, hogy...
-Nikki!- mordult újra Seb. Mikor nekimentem a kisasztalomnak és éreztem a fájdalmat a combomban, értettem, hogy óvni akart.
-Hányszor mondjam még el, hogy nem akarok innen elmenni?- kérdeztem könnyes szemekkel.
Nem érdekelt, hogy mi késztette őket arra, hogy el akarjanak vinni, csak azt tudtam, hogy nem akarok menni. Megkerestem az ajtómat, majd egyszerűen kirohantam a szobából egyenesen Stefanie-hoz. Hallottam az apró sikolyát, mikor szinte berontottam a szobájába, de amint ott voltam, bezárta az ajtót és ketten maradtunk. Hozzábújtam és csak sírtam.
-Semmi baj!- simogatta a fejem. - Tudom...
-Nem tudhatod- suttogtam magam elé.
-Igazad van- lett a hangja bűnbánó. - De Nikki...- habozott, mielőtt újra beszélni kezdett volna. - Van, amit még soha nem mondtam neked. Azért választottam hivatásnak, hogy sérült gyerekeknek segítsek, mert a húgom vagy.
-Nem értelek- ráztam a fejem.
-Tudom, hogy neked a legnehezebb itt élni- törölte le a könnyeimet egy zsebkendővel. - De melletted nekünk is meg kellett tanulni, hogy milyen, amikor valamiért nem egész az élet. Azt hiszem, hogy neked köszönhetően megtanultam értékelni, amim van. Talán nem hiszed el nekem, de mikor még kisebbek voltunk, az egyik dolog, aminek a legjobban tudtam örülni, az volt, ha segíthettem neked. Mert tudtam, hogy csinálhatok akármit és lehetek akárkivel, ők sosem fognak úgy emlékezni rám, mint te. És mikor elértem oda, hogy választanom kellett, hogy mivel töltsem az életemet, a fő célom az volt, hogy mosolyt csalhassak olyan gyerekek arcára, akiknek az élete hasonló a tiédhez.
-Stef- bújtam hozzá még közelebb. - Sajnálom, hogy sosem szerettelek jobban.
-Pont eléggé szerettél!- nevetett. - És az, hogy ikrek vagytok, erősebb kötelék, én pedig megértem.
-Stefanie!- kopogtatott az ajtón Sebastian.
-Nem engedlek be, öcsi!- jött a válasz komolyan. - Talán megtanulhatnál hallgatni rám.
-Nikki...- próbálkozott tovább a testvérünk.
-Egy pillanat- engedett el Stef, majd kitrappolt a szobából. A folyosóról fojtott hangokat hallottam, biztos voltam abban, hogy vitatkoznak... miattam. Végül csend lett, majd a nővérem is visszatért. - Elmondod nekem a miértet?- faggatott, mikor újra leült mellém.
-Nem tudok új helyen élni- adtam meg a legkézenfekvőbb választ.
-Ha egy teljesen idegen helyre hívna, ahol még soha életedben nem jártál, megérteném- fogta meg a kezem. - De Seb háza... ismered és szerintem néhány nap alatt ott is úgy mozognál, mint itthon. Hiszen annyira úgy lett kialakítva, hogy neked ne okozzon gondot a közlekedés. Szóval...?
-Rettegek- vallottam be szégyenkezve.
-De miért?- cirógatta meg az arcom.
-Van egy olyan érzésem, hogy ha elmegyek, akkor bajom lesz- súgtam. - És ott nincs a közelemben anya a nap 24 órájában. Mi van, ha Hanna éppen nincs a házban, Seb pedig versenyen van? Egyedül maradok és akkor megeshet minden. Nem akarom, hogy ha történik velem valami, akkor magukat hibáztassák.
-Semmi baj nem lesz- ígérte meg Stef. - Tudom, hogy a megérzéseid milyen jók, de hiszem, hogy nem lehet bajod. Velük nem.
-Honnan vagy ennyire biztos?- gyűrögettem a takarót.
-Sebastian nemcsak a bátyád, hanem az egyetlen ember, aki mindent tud rólad- állította. - Soha nem tudtál olyat mondani neki, ami miatt te háttérbe kerültél volna. Ha felhívnám, hogy szükséged van rá, képes lenne ott hagyni az egész Forma-1-et érted. A versenyek, a csapata, a világbajnoki cím mind nagyon fontos neki, ezt te is tudod. De soha nem lesz fontosabb nálad. Hanna pedig szereti őt és megértette, hogy ez mi kettőtök között. És közben a barátnőd lett, aki feltétel nélkül elfogad. Vigyáznak rád.
-Én tudom, csak...- szegtem le a fejem zavartan. - Nem tudom a félelmemet eltüntetni.
-Csak gondold át!- nyomott egy puszit a homlokomra. - Még akkor is velük mehetsz, ha csak holnap döntöd el.
-Köszönöm!- öleltem át hirtelen.
-Itt leszek- ígérte. - Mindig.

2012. június 26., kedd

Love from the past

 Dorkának a kommentekért, a barátságáért, és mert benne van, amire olyan nagyon kíváncsi. :))

14. rész

A lelkem egy kicsit megnyugodott, amikor Kimi meghozta hozzánk Heikkit, Tommit, Sebastiant és Jasmine-t. A lány Tommi unokahúga volt, úgy 2 éve ismerkedtek meg és másfél éve alkotnak egy párt. Ismertem őt, jóban voltunk és feldobott, hogy ő is eljött. Az aggódásom azonban nem múlt, hiszen alig 2 nap volt a lányom versenyéig, valamint utána már indulnunk kell majd Ausztráliába.
-Merre van a lányotok?- kérdezte Jaz, mikor a fiúk elmentek edzeni.
-Az uszodában- sóhajtottam fel. - Ott lennék vele, de egyre kevésbé tolerálja, ha mellette vagyok ilyenkor. Maximalista, mint az apja és most úgy érzi, hogy nem lesz meg a formája a versenyre.
-Nincs könnyű életed vele- mosolyodott el. - Svájcban Kimi járt nálunk nem is egyszer és a megnyilvánulásai alapján ilyenkor tényleg nem lehet vele egyszerű.
-És tedd hozzá, hogy kamasz- nevettem fel.
Nem feltétlenül szerettem házigazdának lenni, de most nem éreztem tehernek őket. Jasmine úgy viselkedett, mintha otthon lenne, és a fiúknak sem tartott sokáig beleszokni a mi környezetünkben. Mondjuk, sejtettem, hogy Kimi megmondta, nem kell kéretni magukat, ha kell valami, csak szóljanak vagy vegyék el.
Egyetlen furcsaság volt az egészben, ami nem más, minthogy megszokni, hogy mindenkivel angolul kell kommunikálnom. Mivel nem akartuk Sebastiant semmiből kizárni, ebben maradtunk a többiekkel. Csak a nagyon magán jellegű dolgoknál váltottunk vissza finnre – tegyük hozzá, hogy akkor is elég nagy hallgatóságunk akadt.
Este összeültünk egy közös vacsorára, de úgy tűnt, hogy Kaisának nincs éppen túl jó napja. Alig evett a vacsorájából, pedig a kedvencét csináltuk neki. Csak turkálta a tányéron lévő ételt. Próbáltunk vele beszélgetni, felvidítani, de a vége az lett, hogy szó nélkül felpattant és otthagyott minket. Csak pislogtunk utána és egyikőnk sem tudta, hogy mit kellene csinálni.
-Volt valami edzésen?- fordultam a fiúk felé, mivel velük jött haza.
-Nem mondta- rázta meg a fejét Tommi.
-Semmit nem mondott- folytatta Sebastian. - Még csak nem is örült annak, hogy itt vagyunk.
-Micsoda?- álltam fel.
-Baj van, de hiába faggattam- emelte rám a pillantását Kimi.
-Gyere!- nyújtottam felé a kezem. Így mentünk fel a szobába, hogy megbeszélhessük a lányunkkal, mi is a baj. Be akartam nyitni, de zárva volt. - Kicsim! Bemehetünk?
-Nem- hallottam a remegő hangot.
-Kaisa, nyisd ki!- próbálkozott most Kimi. - Beszéljük meg együtt, hárman.
-Nem akarom- tiltakozott. - Hagyjatok békén!- kiabált.
-Édesem!- tettem a kezem az ajtóra és engem is fojtogatott a sírás. - Kérlek, babám!
-Abbahagyom az úszást. Nincs értelme- válaszolt. Nálam itt tört el a mécses, nem tudtam tovább magamban tartani. Kimi szorosan magához húzott.
-Kislányom, nyisd ki az ajtót!- szólalt meg most már komoly hangon. - Nem fogunk semmiről lebeszélni, de téged nem így ismerünk. Nem szoktunk ennyire hirtelen dönteni.
-Apu, hagyjál!- jött a válasz. - Minek csináljam, ha sosem leszek elég jó?
-Hogy mondhatsz ilyet?- hallottunk meg egy harmadik hangot. Tommi állt közvetlenül mellettünk, mellette pedig a többiek. - Mindenki ódákat zeng rólad.
-Elég!- vágódott ki az ajtó. - Semmi közötök ahhoz, hogy mit akarok csinálni- fújtatott az ajtóban dühösen Kaisa. A szemei vörösek voltak a sírástól, az arca pedig égett. - Bocs, hogy nem vagyok az a tökéletes gyerek, akit ti láttok. Még véletlenül sem úszok jól, csak azért voltam eltűrve, mert a keresztanyám. Ő maga mondta, hogy béna vagyok. Most örültök?
-Én megfojtom- morogtam magam elé.
Kiszabadultam Kimi karjai közül, lerohantam a földszintre, majd amint a cipő a lábamon volt, megfogtam a kocsi kulcsát és magam mögött hagytam a családomat. Őrült módon száguldottam a kisváros másik vége felé, hogy felelősségre vonjam Hanna-Mariát. Most tette tönkre azt, amiért annyit küzdöttünk. Kaisa önbizalma már nem is lehetne kevesebb. Mi az, hogy nem tud úszni? Mindenki pontosan tudja, hogy mekkora tehetség. Ha nem lenne igaz, akkor Mark sem jelentette volna ki, hogy ezen a versenyen megúszhatja azt az időt, ami Londonba juttatja őt.
Megálltam a ház mellett és nem törődve az odakinn repkedő mínuszokkal odavágtattam az ajtóhoz. Dörömbölni kezdtem, az sem érdekelt, ha idecsődül az egész szomszédság. Nem kellett volna egy kanál víz sem, hogy elintézzem a húgomat. Soha nem sértett még meg ennyire. Inkább már árulás, amit tett.
-Mi bajod van?- kérdezte, amikor kinyitotta az ajtót.
-Hogy gondoltad?- estem neki. Mellette benézve láttam, hogy fel van forgatva a nappalija. - Hogy mondhattad azt Kaisának, hogy béna?
-Ne kelljen már elmagyaráznom, hogy miért tettem- vette elő a gúnyos oldalát.
-Teljesen tönkretetted a lányomat 2 nappal a versenye előtt- emeltem fel a kezem és felpofoztam. - Nem érdekel, hogy milyen problémáid vannak itthon, de ne egy gyereken vezesd le a feszültséget, akinek te vagy a példaképe. Főleg ne az én lányomon! És ne gyere a közelébe, mert esküszöm, hogy nem állok jót magamért!
Nem vártam meg, hogy a döbbenetén felülkerekedjen és visszavágjon. Beültem a kocsiba és elindultam hazafelé, de végül módosítottam az útvonalat. A temetőbe mentem. A kocsi csomagtartójából előszedtem Kimi egyik vastag pulóverét és abba bújva tettem meg az utat. A két sír ott volt egymás mellett. Remegő kezekkel söpörtem le a havat először Sirkaa, majd Matti nyughelyéről. Szükségem lett volna rá, hogy a pótnagyim átöleljen vagy arra, hogy Kimi édesapja megnyugtasson, nem rontottam el semmit. Ebben a pillanatban mindketten nagyon hiányoztak. Ha azt nézzük, soha nem voltak a rokonaim, mégis majd' beleőrültem abba, hogy már elmentek. Ők voltak, akik azonnal támogattak, amikor kiderült, hogy kisbabánk lesz.
Nem tudom magam sem, hogy meddig lehettem ott. Csak térdeltem a friss hóban a két sír között és zokogtam. Úgy éreztem, hogy csődöt mondtam anyaként, hiszen nem tudtam megvédeni a lányomat olyan vádakkal szemben, amiknek semmi valóságalapjuk nem volt. Nem akartam elmenni onnan, csak vissza akartam kapni azokat, akiket az élet már elvett tőlünk.
-Nem segít, ha te is összeomlassz- hallottam meg egy nyugodt férfihangot. - Bármennyire jó apa Kimi, egyedül nem tudja megoldani.
-Amit mondtál...- kezdtem, de a sok sírástól a hangom alig volt hallható.
-Komolyan gondoltam- éreztem meg a kezét és a segítségével felálltam. - Kaisa vérében benne van minden, ami ahhoz kell, hogy sikeres és elismert legyen. És igen, két nap múlva már ezt meg is mutathatja.
-Miért kuszálódik össze ennyire minden, Mark?- fordultam felé.
-Nem tudom- ölelt meg. - De nektek meg kell tudnotok oldani.
-És ha nem sikerül?- kapaszkodtam belé.
-Ilyenre nem gondolhatsz- kezdett el húzni a kijárat felé. - Ha Sirkaa és Matti itt lennének, most jól fejbe lennél kólintva, hogy nem otthon vagy.
-Ők mindig tudták, hogy mit mondjanak ilyenkor- töröltem meg a szemem.
-Tudom- sóhajtott fel. - De most én leszek, aki megmondja, hogy mi is lesz- fordított magával szembe. - Hazaviszlek, te pedig fogod magad és el sem mozdulsz a lányod mellől holnap reggelig. Reggel pedig ott leszek és mivel 3 edző elég nagy meggyőzőképességgel rendelkezik, rábeszéljük, hogy induljon a versenyen. A húgodat eltünteted a közeléből, mi pedig gondoskodunk róla, hogy befogjuk a száját. Akkor is, ha nem gondolta komolyan.
-Biztos?- pislogtam rá.
-Teljesen- nyújtotta a kezét. Beleejtettem a kulcsot, majd engedelmesen beültem az anyósülésbe. Amíg hazafelé mentünk, csak néztem őt. Emlékeztem, hogy amikor először találkoztam Mark Arnallal, már akkor felnéztem rá. És hogy ennek mi volt az oka? Alig léptem be a Räikkönen-házba a kezemben az alig 4 éves lányommal, amikor meghallottam, hogy valaki dühösen kiosztja Kimit. Ez pont abban az időben volt, amikor összekerült Jennivel és az első néhány hónapban nem látott, nem hallott. Mikor beléptem a nappaliba, akkor mindenki döbbenten bámulta a veszekedő párost. Ő felénk fordult – azt hitte, hogy Jenni érkezett meg – és a szája is tátva maradt. Azonnal ráébredt, hogy mi is a kapcsolatom a családdal. Mellénk lépett, nyomott egy puszit Kaisa fejére, majd kivitte Kimstert az udvarra, hogy utána folytassa a kiosztását – akkor már miattunk.
-Mi jutott eszedbe?- fordult felém.
-Csak az, amikor először láttalak- vallottam be. - Olyan voltál, mint egy megmentő, aki észhez téríti Kimit, hogy van a világon valaki, akivel neki is kell törődnie.
-Csak meg akartam mutatni neki, hogy nem a megfelelő úton jár, ha egy olyan családot akar, mint amilyenben felnőtt- mosolygott rám. - Talán sikerült.
-Igen, sikerült- bólintottam. -Mila!- nyílt ki az ajtó felőlem és a következő pillanatban már Kimi karjaiban voltam. -Kaisa?- kérdeztem, amint letett a lábaimra.
-Éppen Sebastian mellett- sóhajtott fel. - A kölyöknek annyi érve van, hogy miért nem hagyhatja abba, hogy el sem hinnéd. Szerintem el fog közben aludni. De te merre voltál?
-Elküldtem a húgomat melegebb éghajlatra- sóhajtottam fel. - Utána pedig...
-Apánál- suttogta maga elé. Ismert, nem kellett kimondanom, hogy tudja. - Jobb így?
-Talán- bújtam hozzá, mert úgy éreztem, hogy ha elenged, akkor megint összeomlok.
-Köszönöm!- pillantott Markra.
-Tudod, hogy itt vagyok- intett nekünk, majd hazafelé indult.
Úgy éreztem, hogy éveket öregszem a lányom miatti aggodalomnak köszönhetően. Fogalmam sem volt, hogyan is kellene összeszednünk őt annyira, hogy a legjobbját ússza majd. Olyan lehetetlennek tűnt a dolog azokban a pillanatokban. Bementem a szobájába és leültem az ágya mellé. Úgy kapaszkodott Sebastianba, mintha az utolsó mentsvára lenne. A kicsi német pedig nem ijedt meg ettől, csak sorolta a dolgokat, hogy miért is Kaisa a világon a legjobb gyerek és a legjobb úszó. Tényleg mindent mondott, sokszor azt sem tudtam, hogy kötöttünk ki ott, ahol.
Nagyjából egy óra múlva hagytuk őt magára. A sok sírás teljesen kimerítette és elszunnyadt. Időközben átmászott az apja karjaiba, így ott érte az álom. Lefektettük és betakartuk, majd úgy döntöttünk, hogy ideje mindenkinek elmennie aludni. Sokáig tébláboltam a saját szobámban, de nem tudtam elaludni. Zaklatott voltam, a lelkem háborgott. Én sem tudom, hogy miért, de az jutott eszembe, amikor szakítottunk.
Volt egy kislányunk, aki alig született meg. Ő már utazott, hogy gokartban minél nagyobb sikerei legyenek és minél feljebb kerüljön a kategóriákba. Nem tudtam vele menni, mindketten tudtuk, hogy lehetetlen dolog. Bíztunk egymásban, teljes mértékben. Addig nem is gondoltam semmit, amíg nem úgy jött haza egyszer, hogy képtelen volt a szemembe nézni. Azonnal tudtam, hogy mi is történt. Hálás voltam neki, amiért kimondta azonnal. Kicsit többet ivott és akkor már nem volt akadálya egy lánynak sem, hogy vele töltsön egy éjszakát. Megcsalt és nem tagadta. Tudtam, hogy szeret, de mindketten éreztük, hogy a távolságot már nem fogja kibírni ez a kapcsolat, főleg azok után, hogy egy ilyen rés keletkezett rajta. Arra kértem, hogy még egyszer, utoljára töltsünk együtt egy éjszakát azzal a hatalmas szerelemmel átitatva, ami közöttünk van, utána pedig igyekezzünk normális emberekként nevelni a lányunkat. Minden így lett. Tudom, hogy ő is szeretett, mikor elengedett. Azóta eltelt 14 év, ami alatt mindketten nagyon sokat alakultunk. De benne még mindig ott élt az a férfi, akibe beleszerettem.

2012. június 22., péntek

Somewhere I belong




BROTHERS AND SISTERS

Túl korán jött el a reggel. Nyugodtan aludtam a bátyám karjaiban, de a vihar miatt éberen is, ezért a zajok felkeltettek. Igyekeztem halkan felkelni és magára hagyni őt a szobájában, hogy pihenhessen. A saját kis kuckóm felé vettem az irányt, ahol gyorsan lezuhanyoztam, majd felöltöztem. Lementem a konyhába, hogy segítsek anyának a reggeli elkészítésében.
-Szia, mami!- köszöntem belépve.
-Nikki! Kicsi angyalom!- nyomott egy puszit az arcomra. - Jól vagy?- kérdezte aggódó hangnemben.
-Basi hazajött- közöltem vele. A sóhaja mindent elárult: megnyugodott miattam és örült, mert a testvérem is itt van.
-Mitől kék a könyököd?- kérdezte és megérintette a karom az említett helyen.
-Kék?- kérdeztem vissza, de felszisszentem már a puha, óvatos érintésre is. - Átestem a táskáján.
-Hányszor kell még elmondanom neki...- morgott anya magában, mialatt odalépett a csilingelő mikróhoz. - Úgy csinál, mint aki nem tudja, hogy fokozottan kellene figyelnie.
-Hagyd csak, mami!- vettem a kezembe a tányérokat, hogy kivigyem az ebédlőasztalhoz. - Ő is tudja, hiszen együtt élünk és éltünk egész életünkben.
-Mégis felelőtlen kölyökként viselkedik- folytatta tovább a gondolatmenetét. - Istenem, mikor tanul már meg felnőttként viselkedni?
-Már régen felnőtt, Heike- hallottam meg apa csitítását. - Szia, kicsim!- nyomott egy puszit a homlokomra.
-Szia!- köszöntem vissza és tovább pakoltam a tányérokat.
Elragadtak a gondolataim és már csak akkor figyeltem újra a környezetemre, mikor a nővéreim körülöttem csacsogtak. Szerettem őket hallgatni, mindig volt valami érdekes témájuk. Főleg a férfiak terén, általában ilyenkor nevettünk a legtöbbet. Persze, a hangzavarra, amit három huszonéves lány tud csinálni, felébredt a család két alvó hímnemű egyede is. Hallottuk, ahogy egymást kergetve rohannak le az emeletről.
-Sebastian! Fabian! Elég legyen!- kiabált ki anya a konyhából. - Gyertek segíteni!
-De anyaaa...- nyafogott a bátyám, aztán csoszogva indult a reggelinkért.
-Nekünk nincs is dolgunk már- nyomott le Melanie az egyik székre, majd leült mellém.
-Szeretem, amikor a fiúk be vannak fogva munkára- kuncogott Stefanie is szemből.
-Tiétek lehet a rendrakás és mosogatás- vágott vissza negédesen Seb, míg koppant az asztalon az általa letett tányér. - Tudtál aludni?- ült mellém és nyomott egy puszit az arcomra.
-Igen- mosolyodtam el és a fejem a vállára hajtottam.
-Mit kérsz?- faggatott lágy hangon.
-Kakaót- motyogtam. - Meg sajtot és paradicsomot. És szalámit is- adtam le a „rendelést”, ő pedig szorgosan pakolta a tányéromra az ételeket.
-Jó étvágyat, húgi!- emelte fel a fejemet.
A családi reggeli a bátyám fényezésével és letolásával telt. Először kiörömködtük magunkat azon, hogy nyert Bahrain-ben, valamint anya megnyugodott, hogy itthon lesz egészen szerdáig, amikor utaznia kell Spanyolországba. Utána jöttek a különféle szidások, amiért nem jött, nem telefonált, nem írt levelet és semmilyen hasonló kommunikációt nem folytatott le velünk. Én ültem csendben, éjjel már megmondtam, amit gondolok a dologról.
-Most, hogy mindenki jóllakott- kezdte apa, mikor megunta a dolgot – Stef és Mel mehet mosogatni, hogy segítsen anyátokon egy kicsit. Az ikrek és Fabian pedig elmehetnek bevásárolni.
-Oké- vágta rá a két fiú, amire csak elmosolyodtam. Az öcsénk sokszor olyan volt, mint egy harmadik iker, szinte mindenben benne volt.
A vásárlás alatt nem győztem mondani nekik, hogy nem kell mindent felvásárolnunk. És természetesen a sütemény sem maradhatott ki, így 3 hatalmas szatyorral és egy hatalmas tálca sütemény társaságában indultunk el hazafelé. Akkor lepődtem meg, mikor hirtelen megálltunk. Kinyílt az ajtó, majd a vendégünk máris a nyakamban landolt.
-Hanna!- nevettem fel barátnőmön.
-Olyan régen láttalak!- engedett el. - El sem tudod hinni, mennyire hiányoztál!
-Te is nekem- mosolyodtam el. Imádtam a lelkesedését.
-Neked is szia, édesem!- szólalt meg a bátyám.
-Szia!- kuncogott Han, majd hallottam a cuppanást, ami az üdvözlő csókot jelentette. - Szia, Fabian!
-Szia!- köszönt az öcsém is.
-Annyi mindent el kell mesélnem- figyelt rám Hanna ismételten. - El sem tudod képzelni. És neked is mesélned kell!
-Tudod, hogy velem nem történik semmi- engedtem meg magamnak egy szomorú mosolyt.
-Majd most fog- vágták rá egyszerre a bátyámmal.
-Mit terveztek?- kérdeztem gyanakodva.
-Majd elmeséljük- felelte barátnőm. - De induljunk, mert Heike kitér a hitéből, ha nem érünk haza ebédre- csicsergett barátnőm. Volt egy olyan érzésem, hogy ezek ketten csúnyán bele fognak kavarni az életembe.

2012. június 20., szerda

Love from the past

Sziasztok! Túléltem a vizsgaidőszakomat, úgyhogy újra köreitekben lehetek! :D És itt is az ígért folytatás! Kapok néhány kommentet? *.*

13. rész

„1997. január 19., vasárnap délelőtt
A tegnap este meseszép volt. Semmi kedvem nem volt elmenni bulizni, de jobban nem is alakulhatott volna. Egy-két gokartos sráccal együtt mentünk, akiket Kimi ismert. Igazából pont ezért nem akartam odamenni vele, mert Ramin kívül a többiekről fogalmam sem volt, hogy kicsodák. Kicsit durcás is voltam útközben és még az sem tudott feldobni, hogy fogta a kezem és az ujjaink is össze voltak fűzve.
-Nézzenek oda!- hallottam meg egy hangot előttünk. - Räikkönen beújított- mért végig alaposan a srác, aki kiabált.
-A barátnőm- morogta mellettem Kimi, mire mindenki meglepetten bámult rá, még én is.
-Befogtam!- emelte fel engedelmesen a kezeit a barát. - Toni Vilander- nyújtotta a kezét.
-Milana Seppälä- ismerkedtem meg vele.
Tovább már fel sem tudtam fogni az információkat, mert mindig ugyanott lyukadtam ki. Kimi azt mondta, hogy a barátnője vagyok. Ilyen titulus az életemben még nem volt, hiszen Marko úgy tartott számon, mint a „nője” vagy a „csaja”.
Nemcsak szóban mondta ki a dolgokat, hanem éreztette is velem. Odabenn beszélgetni kezdtünk az egyik asztal mellett. Vidáman nevetgéltünk és mindig nagyon odafigyelt arra, hogy én se érezzem magam kirekesztettnek attól, hogy nem voltam eddig a társaság tagja. Gondolkodás nélkül fogta meg a kezem vagy nyomott egy-egy puszit a számra, amikor kedve tartotta és soha nem ellenkezett, amikor én tettem ugyanezt. Mikor a barátai ugrattak, velük nevetett, majd a végén minden alkalommal visszavágott valami frappánssal.
Olyan 11 óra magasságában eléggé sokan voltak a helyen ahhoz, hogy elmenjünk mi is táncolni. Még soha életemben nem sikerült úgy buliznom, hogy ne irányítsanak. Kimi azonban meghagyta a szabadságomat, pedig együtt voltunk. És ezekkel az apró gesztusokkal megmutatta számomra, hogy neki tényleg fontos vagyok én is és minden, amit érzek vagy gondolok. Saját akaratomból húztam a karját a derekam köré, hogy velem táncoljon, ami számomra ismeretlen dolog volt. Éreztem, hogy mellette az életem tényleg megváltozik majd és ez boldogsággal töltött el.
-Jól érzed magad?- kérdezte, amikor egy lassú számnál maga felé fordított.
-Soha jobban- öleltem át a nyakát és hozzábújtam.
-Még soha nem volt barátnőm és nem vagyok biztos benne, hogy mindent jól csinálok- simogatta a hátamat.
-Hidd el nekem, hogy jobbat el sem tudnék képzelni- emeltem fel a fejem. Így, hogy magas sarkú csizma volt rajtam, egyforma magasak voltunk és tökéletesen a szemébe tudtam nézni. Kaptam tőle egy szívből jövő mosolyt, majd az este folyamán először csókolt meg úgy igazán. A nyakába kapaszkodtam, az ujjaimat a haja közé fúrtam és igyekeztem minél közelebb kerülni hozzá. - Úristen!- kuncogtam fel, amikor elváltunk egymástól.
-Mi az?- kérdezte, míg a vállára hajtottam a fejem.
-Csak jó veled- vallottam be. - Nagyon jó!
Feleletet nem kaptam, de el tudtam képzelni, hogy a füléig ér a szája. Nekem is jó kedvem volt, főleg mellette. A fiúk persze azonnal ugratni kezdték, mikor leültünk melléjük, de oda sem figyelt rájuk. Csak a másik számított, a környezetünk teljesen hidegen hagyott minket. Végül 2-re haza kellett mennem, ez szakította meg az éjszakánkat. A kapunkban még percekig búcsúzkodtam tőle, mire el is tudtuk egymást engedni. Alig várom, hogy délután legyen és végre megint a közelében lehessek!”

Nem volt túl sok szabadidőnk. Még a tesztek alatt is Angliába szólította a munka Kimit, hogy a kocsi fő változtatásairól beszéljenek és sikerüljön nekik megfelelően eltalálni a beállításokat. Eközben Kaisa is készült a közelgő ifjúsági országos bajnokságra, ami egyet jelentett az állandó edzésekkel. Hol a vízben, hol a szárazföldön végezte a gyakorlatokat. A húgom nagyon szorosan fogta őt, talán még egy kicsit többet is követelt tőle, mint a többi vele egykorútól, de soha nem hallottam panaszt a lányom oldaláról. És tudtam, hogy ez csak azért lehet, mert legalább olyan maximalista, mint az apja.
Nekem maradtak az otthoni teendők, miután Kimi minden cucca megérkezett. Igyekeztem úgy pakolni, hogy megtalálja a dolgait, de látni is lehessen, hogy ez egy otthon. A legnagyobb fejtörést az okozta, hogy hová is tegyük a díjait. Svájcban volt egy hatalmas üvegvitrin végig a falon a kupáknak, de most csak porosodtak a dobozokban és ötletem nem volt, hogy mit is kezdjek velük.
-Most éppen mi nem megy?- kérdezte Hanna-Maria, aki olyan csendben tudott közlekedni, hogy észre sem vettem az érkezését.
-Nem tudom, hogy hol legyenek Kimi kupái- válaszoltam neki.
-Akkor azért vannak hatalmas dobozok a házban?- ült le velem szemben.
-Igen- bólogattam. - Nem akarom ugyanolyanra csinálni, mint amilyen Baar-ban volt. Nem akarom, hogy bármiben is hasonlítson Jenni-re.
-Még mindig nem bírod, mi?- nevetett fel. - Nem baj, én sem.
-Legalább valaki- sóhajtottam fel.
-Tedd a lépcső mellé- rántotta meg a vállát.
-Hogy?- pattantam fel és rohantam a lépcsőhöz. A fal ugyanúgy emelkedett, ahogyan a lépcsőnk is. Bőven volt rajta elég hely, hogy egy lépcsőzetes polcrendszerrel biztos helyre pakoljam a relikviáinkat. - Ez tökéletes! Köszönöm!- ugrottam kishúgom nyakába.
-Örülök, hogy tudtam segíteni- rántotta meg a vállát. - Amúgy azért jöttem, hogy szánj rám egy kis időt.
-Mesélj!- fordultam felé lelkesen. Jó volt tudni, hogy egy újabb probléma megoldva.
-Holnap jön haza Tobias- mosolyodott el és ebből értettem a lelkesedését. A vőlegénye építészmérnök volt és hónapok óta Amerikában dolgozott. - Meg akarom lepni őt, de ahhoz be kellene szerezni néhány csinos darabot.
-Akkor irány Helsinki!- kaptam fel a cuccaimat.
Paulának telefonáltam, hogy szóljon majd Kaisának, nem vagyok itthon, utána már mehettünk is. Útközben próbáltam faggatni húgomat, hogy az esküvőre gondoltak-e már, de azt mondta, hogy jelen pillanatban az olimpiára koncentrál, amit meg is tudtam érteni. Azért abban reménykedtem, hogy az elsők között tudom meg, ha férjhez készül menni.
Helsinkiben bevetettük magunkat a butikok közé. Nagyon régen nem csináltunk már igazán csajos dolgokat együtt és eddig fel sem tűnt, hogy hiányozhat ez is az életemből. Mindent és mindenkit kibeszéltünk, órákon keresztül ruhákat és cipőket próbálgattunk. Sokan valószínűleg nem is néztek minket normálisnak, de nem tudott zavarni. Persze, a fehérnemű boltot sem tudtuk elkerülni és nem volt elég, hogy ő keresett magának néhány igencsak merész darabot, addig nyaggatott, amíg nem került hozzám is egy-kettő. Azzal magyarázta, hogy Kiminek is lehet majd néhány jó éjszakája, hiába mondtam neki, hogy közöttünk nincsen semmi.
Este hulla fáradtan, egy tucatnyi táska társaságában léptem be a házba. Kaisa a kanapén ült és félig már álmok között járva nézte a tévét. Kimerítő napja lehetett, hiszen ma volt az erőnléti edzése, ami rengeteg futásból és biciklizésből áll. Ezek után mindig teljesen ki van facsarva.
-Szia, angyalka!- ültem le mellé és simogattam meg a fejét.
-Szia, mami!- bújt hozzám. - Hoztál nekem is valamit?
-Persze- nevettem, mert tudtam, hogy ez lesz az első kérdése. - De majd holnap megmutatom. Most fel kellene menned aludni.
-Megvárom aput- jelentette ki és a szemeit is igyekezett nyitva tartani. - Hívott, azt ígérte, hogy nemsokára itthon lesz.
-Nem fog megsértődni, ha te alszol- nyomtam egy puszit a homlokára. - Ne feledd, reggel edzés.
-Tudom- motyogta. Babusgattam még egy darabig, majd sikerült magát is rávennie, hogy aludjon. Elköszöntem tőle, majd visszavonultam a szobámba, ahol lezuhanyoztam. Már pizsamában pakoltam az új dolgaimat, amikor nyílt a háló ajtaja és belépett rajta egy nyúzott Kimi Räikkönen.
-Szia!- pislogott rám.
-Szia!- mentem oda hozzá és átöleltem. - Ennyire fárasztó volt?
-Repülés, tárgyalás, edzés, tárgyalás, néhány óra alvás és a tárgyalástól kezdődött elölről- morogta.
-De már itthon vagy!- simogattam a hátát. - És annyit pihensz, amennyit csak szeretnél.
 -Elmegyek zuhanyozni- engedett el. - Aludhatok veled?
-Nyugodtan- simítottam meg a borostás arcot.
Fél óra múlva már úgy hortyogott, ahogy végigdőlt az ágyon. Befeküdtem mellé és néztem az arcát. Olyan békés volt ilyenkor. Ismertem az arcának minden apró pontját már évek óta, de újra és újra végignéztem. Most is lefeküdtem mellé és csak figyeltem. Láttam, hogy rajta is nyomott hagyott az idő, a rengeteg vita a házasságában és az állandó aggódás a lánya miatt, de ez csak még charme-osabbá tette. Mert akár bevallom, akár nem, Kimi egy vonzó és nagyon is szexi férfi.

***

(Hanna-Maria szemszöge)
Amíg hazafelé tartottam az egész napos túra után, Milán járt az agyam. Ismertem a nővéremet és a viselkedését is. Szánt szándékkal rángattam be a fehérneműk közé és utalgattam Kimire, hogy leszűrjem, mit is gondol. Mert soha nem vallotta volna be nekem, hogy kell neki az exe, de a válaszai és az, hogy fülig pirult, mindent elmondott nekem. És már tervezgettem is, hogy segítek neki. Sosem akartam kerítőnőt játszani, főleg nem az ő életében, de tudtam, hogy most lépnem kell. És azt is tudtam, hogy ki segíthet engem.
A lakásomban azonnal előkaptam a telefonom, tárcsáztam és kihangosítottam. Úgy voltam a dologgal, hogy összekötöm a kellemeset a hasznossal, így amíg beszélünk, addig el is tudom pakolni a ruhatáram új darabjait. Amint a kezembe akadt az első fehérnemű, el is vigyorodtam. Tobias imádni fogja!
-Hanna-Maria?- szólt bele az ismerős férfihang. - Baj van, hogy most hívsz?
-Szia, Rami!- köszöntem vissza. - Nem zavarlak, nincs nagyon késő?
-Nem, a srácok éppen fürdenek. De baj van?- tért vissza az előző kérdéséhez.
-Segítség kellene- vallottam be neki.
-Jól sejtem, hogy ennek sok köze van a nővéredhez és az öcsémhez?
-Bingó!- vágtam rá. Mindig megvolt hozzá az érzéke, hogy tudja, mikor van szó a testvéreinkről. - Ma egész nap Milával voltam és tuti, hogy kicsit sem közömbös neki Kimi.
-Szóval segítsünk a keresztlányunknak a tervében, hogy az anyja és az apja megint együtt legyenek- állapította meg.
-Szerintem igen- feleltem. - De te mit gondolsz?
-Akkor, amikor együtt voltak, mindent meg tudtak oldani, nem volt semmi lehetetlen nekik- morfondírozott és egyet is értettem. - Karácsonykor pedig láttam Kimin, hogy nem közömbös neki sem Mila. Én benne vagyok!
-Tudtam!- nevettem fel. - Benned mindig bízhatok!
-Talán egyszer már nem csak azért, mert ismersz, hanem mert a sógorod leszek- sóhajtott fel.
-Legyen igazad!- váltottam én is komolyabb hangnemre. - Reggel edzésem lesz, utána én viszem Kaisát suliba. Esetleg...?
-Elmegyek értetek, miután a fiúkat kitettem az oviban- egyezett bele. - Most viszont mennem kell, mert úgy hallom, hogy előjött a Räikkönen-vérük.
-Rendben- kuncogtam. - Akkor holnap! Szia, Rami, szép álmokat!
-Neked is, csajszi! Szia!- köszönt el. Elégedett voltam a megbeszélésünkkel és tudtam, hogy ha ügyesek vagyunk, a céljainkat is elérhetjük.

2012. június 16., szombat

Somewhere I belong


Sziasztok! Nem tudom, hogy ki olvasta a Facebook-on, amit nem is tudom, hogy mikor írtam ki és ki nem, ezért mondom itt is: lesz nyárra egy rövidebb kis történetem nektek egy álmom után. :) Eddig semmi nem volt meg belőle, de ma nem bírtam tovább egy pokoli hét után leültem és gépeltem egy kicsit. :D Szóval itt van valami új dolog nektek. :) Lehet keresgetni, mert el van benne rejtve, hogy mi is a különleges benne. Annyit még, hogy a szereplőket majd később hozom, még szerdára kell tanulnom, utána itt leszek veletek teljes valómban, megígérem!



MISS YOU!

Kissé bizonytalanul és álmosan indultam el lefelé a lépcsőn az éjszaka kellős közepén. Felébredtem , hogy vihar közeleg. A szobám ablakát csapkodta az előtte álló hatalmas fa ágai, amitől kicsi korom óta nagyon féltem. A korlátba kapaszkodva mentem le a földszintre és szinte azonnal orra is buktam. Szitkozódva tápászkodtam fel, mialatt belerúgtam még néhányszor a sporttáskába, ami az esésemet okozta. Elindultam, hogy leteremtsem a tulajdonosát.
-Legalább ne a minden kellős közepén hagyd el a cuccod!- mordultam fel, amint beléptem a konyhába. - És ne foszd ki a hűtőt, jó?
-Nikki!- hallottam meg a mosolygós hangját.
-Hogy kerülsz ide?- faggattam, míg a székre ültem.
-Nem jöhetek haza ok nélkül?- ült le velem szembe.
-Sebastian!- sóhajtottam fel. - Március végén voltál itthon utoljára és ha nem csal az emlékezetem, alig telefonáltál haza és velem nem beszéltél.
-Angyalka!- suttogta bűntudatosan. - Annyira sajnálom az egészet!
-Tudod, sokszor úgy érzem, hogy igaza volt mindenkinek, aki anno azt mondta anyának, hogy őrült, amiért megtart engem. Habár, akkor nem lennél te sem- eresztettem meg egy kis mosolyt.
-Ne mondj ilyet!- kapta el a kezem. - Neked itt kell lenned, velünk! Igazad van, nem hívtalak titeket, ami hiba volt. Ettől függetlenül őrülten hiányoztatok mindannyian, főleg te!- lépett elém és felhúzott a székről.
-De Basi!- suttogtam a nevét.
-Ne gondolkodj ilyeneken!- ölelt nagyon szorosan magához. - Mindannyian imádunk és el sem tudnánk képzelni az életet nélküled. Téged szeretlek a legjobban, te is tudod!
Vissza akartam vágni megint, mint ahogyan minden hasonló beszélgetésünk idején, de bennem ragadt a szó. Odakintről hatalmas csattanás hallatszott, majd egy pillanat múlva úgy kezdett esni, mintha dézsából öntenék. Kisbaba korom óta féltem a viharoktól és ezt nem tudtam kinőni. Összerezzentem, mint a nyárfalevél és belekapaszkodtam Seb pulcsijába. Szorosabban ölelt magához, ami egy kicsit megnyugtatott.
-Alhatok veled?- motyogtam magam elé, hogy utána újra összerezzenjek, amikor újabb csattanást hallottunk.
-Persze- simogatta meg az arcom és adott egy puszit. - Gyere, menjünk!- kulcsolta össze az ujjainkat, és együtt indultunk felfelé. De alig léptünk kettőt a lépcsőn, megtorpantam. - Most mi a baj?
-A cuccod- feleltem neki. Annyi időre elengedte a kezem, amíg felnyalábolta a táskát, majd együtt mentünk a szobájáig. Seb nyomkodta a kapcsolót, de nem lett fény.
-Nincs áram- mordult fel mellettem a pilóta. - Megleszel arra az 5 percre, amíg lezuhanyozok?
-Siess!- kértem.
Bebújtam az ágyba és a nyakamig húztam a takarót. Próbáltam túlélni, amíg egyedül voltam. Minden egyes vihar élet-halál harc volt, legalábbis az én felfogásomban. Ilyenkor sosem voltam egyedül, amíg itthon lakott, mindig Sebastian mellett voltam. Mióta elköltözött, Fabian volt, akihez ilyenkor beosontam. Az első alkalommal megijesztettem, de ők ketten annyira hasonlóak voltak, hogy tudtam, mellette is meg fogok nyugodni. Ő pedig olyankor még inkább nagyfiúnak érezte magát, ezért sosem panaszkodott rám.
-Itt vagyok!- bújt mellém Seb. - Gyere, hercegnő!- nyúlt felém és gondolkodás nélkül bújtam oda hozzá.
-Hanna merre van?- kérdeztem, csak azért, hogy egy kicsit másra is figyeljek, mint a kinti hangokra.
-Hazament a szüleihez, de délután már jön- nyomott egy puszit a homlokomra. - Te is hiányzol neki. De most aludjunk, Kicsi!
-Jó éjt, Seb!- suttogtam magam elé.
-Jó éjt, hugi!- válaszolt. Lehunytam a szemem és mellette meglepően gyorsan el tudtam aludni.