2011. november 30., szerda

Nem így terveztem - 43. rész

Sziasztok! Nem vagytok elfelejtve, csak most jutottam igazán internetközelbe. :) És akkor reagálni szeretnék egy kommentre:
Kedves "Névtelen"! Köszönöm a kommentedet! Én nem gondolom úgy, hogy kényszer lenne egy-egy kommenthatár. Nem azért szoktam kitenni őket, mert annyira akarom, hogy mindenki írogasson, hanem, mert akkor nektek is van egy lehetőségetek és kaptok egy biztos időpontot, hogy mikor is tudok jelentkezni. Az én életem sem tökéletes, sokszor csak az ezredik a sorban az írás, de van itt néhány ember, akinek nem szeretnék csalódást okozni, ezért folytatom! Köszönöm még egyszer, hogy írtál!

Jó olvasást mindenkinek, pénteken igyekszem kora délután hozni a novella folytatását! :)

-----------------------------------------------------------------------

Hosszú 1 hónap van a hátam mögött. Egy olyan hónap, aminek a legmeghatározóbb szava a fájdalom és a vágyakozás volt. Felemésztett, hogy szakítottunk. Tudom, hogy én nem akartam vele beszélni, de attól fájt. A szerelem, amit éreztem, egy percig nem volt hajlandó magamra hagyni vagy múlni. Ugyanolyan erősen dolgozott bennem, mint korábban.

A kicsik nem éreztek ebből semmit. Bármikor találkozhattak Sebastiannal, nem tiltottam meg nekik, nem lett volna hozzá szívem. Eliza ragaszkodott Sebhez, őt hívta apának, és tudtam, hogy mennyire összetörném őt. Apa is és Tommi is segített, hogy találkozhassanak. Elvitték és hazahozták a gyerekeket.

Én nem találkoztam vele, csak ha muszáj volt. Olyan alkalmakkor láttam, mikor megbeszélés volt, mikor fejlesztettünk. Soha nem hozta szóba a történteket és jól esett, hogy tiszteletben tartja ezt a kérésemet. Akármennyire fájt, ami történt, nem tudtam nem észrevenni, hogy mindent úgy tesz, hogy nekem a legjobb legyen.

A 3 hetes szünet alatt kaptam tőle egy e-mailt, ami nem rólunk szólt. Megkért arra, hogy magával vihesse a lányomat és a fiunkat Németországba, a szüleihez. Először megírtam neki egy hosszú és igencsak indulatos levelet, de mire a végére értem, rájöttem, hogy ez nem egy jó dolog, így kitöröltem az egészet és fogalmaztam egy kulturált hangvételű levelet.

Magánügyben akkor először találkoztam vele. Képtelen voltam valakivel elküldeni őket, így én magam vittem a reptérre a két törpét. Nagyon nehezen váltam meg tőlük arra a 4 napra, amíg elmentek. Seb nyugtatott és megígérte, hogy naponta többször beszélni tudok velük, hívni fognak és be is tartotta ezt az ígéretét.

A törökországi futamra – bármennyire kértek – nem mentem el. Otthon akartam nézni a futamot és dolgozni, ahogyan eddig. Henna és Kimi is nálunk volt, ami mostanában egészen gyakran történt meg. Örültem nekik, hiszen a lány sokat segített, hogy túléljem a napokat, a finn pedig szórakoztatta a kicsiket és minket is.

Pénteken reggel, miután elvittem Elizát az előkészítőbe, az első dolgom volt, hogy utánajárjak, mi a helyzet Isztambulban. Nyűgösen vettem tudomásul, hogy zuhog az eső. Nem volt jó hír, féltem, hogy beázhat a KERS, amivel rengeteget dolgoztam a szünet idején. Nem akartam, hogy bárkinek baja legyen emiatt.

- Esik?- lépett mellém Kimi.

- Igen- húztam a számat és bekapcsoltam a tévét, hogy lássam az adást is. Közben figyeltem az adatokat, amiket küldtek a helyszínről. – Reméljük, hogy senkinek nem kell a kocsiból beázás miatt kiszállni.

- Az igen vicces egy dolog- vigyorgott rám a Jégember. – Csak páros lábbal kiugrani abból a gépből elég nehéz.

- Igen, láttam már, hogy nem könnyű- mosolyogtam rá. – Esetleg csatlakozol?

- Ha nem zavarlak- ült le mellém.

Együtt ültünk neki figyelni az első szabadedzést. Voltak adatok, amik láttán jeleztem a csapatnak, hogy állítsanak dolgokat a kocsin, mert különben bajok lehetnek. Láttam, ahogy az adatok változnak, és máris jobbak lesznek az eredmények. Figyeltem a többi autót is és összehasonlítottam az adatokat.

- Ne, ne, ne, ne- suttogtam, mikor megláttam a kék autót keresztbe csúszni a pályán. – Úristen- ugrottam fel hirtelen, mikor megállt a kocsi a falban.

Pontosan tudtam, hogy melyik autóról van szó, és abban is biztos voltam, hogy nem figyelt oda tökéletesen. A szívem ki akart ugrani a helyéről, még akkor is, mikor láttam, hogy kiszáll az autóból és semmi baja sincs. Remegve vettem magamhoz a mobilomat, hogy azonnal üzenetet tudjak írni.

„Nem volt eléggé koncentrált, ugye? Mert beszéltünk. C.”

Elküldtem az üzenetet Tomminak, majd visszaültem a székre. Kimi megfogta a kezem és nyugtatóan simogatni kezdte. Majd felkelt mellőlem és egy bögre nyugtató teával tért vissza. Valamint barátnőm is behozta hozzám Gareth-et, hogy a kicsi jelenléte megnyugtathasson engem. De tudtam, hogy nem fogok megnyugodni.

- Eljöttök velünk Isztambulba?- fordultam oda hozzájuk.

- Oda akarsz menni?- nézett rám Henna.

- Oda kell mennem- vettem fel a kezembe a telefonomat, mivel megkaptam a választ.

„Nem vallja be, de igen. Tombol, próbálom nyugtatni. Ne aggódj, minden rendben lesz. T.”

- Miért akarsz ennyire ott lenni vele?- kérdezte meg Kimi.

- Mert szeretem- suttogtam magam elé. – És megbántottam, pedig nem akartam. Tudnia kell, hogy mi vele vagyunk, mert össze fog omlani.

A nálunk vendégeskedő páros úgy döntött, hogy inkább átrepülnek Szlovákiába, hogy megnézhessék a finn jégkorong-válogatott néhány meccsét élőben. Így ők is pakoltak és én is. Barátnőm segített nekem, hogy meglegyen minden és semmit ne hagyjak itthon. Közben Kimi foglalt jegyet nekünk és maguknak is.

*****

Feladó: chloenew@redbullracing.com
Tárgy: Megyünk

„Szia, Britta!

Kérlek, valahogy intézz nekem egy kocsit a reptérre délután 3-ra. A gyerekekkel együtt megyünk ki a pályára, kérlek, ne szólj erről senkinek. Valamint meg tudnád oldani, hogy Sebastian szobájába bepakolhassunk a hotelben? Nagyon hálás lennék. A részletekről majd később beszámolok neked, remélem, hogy csak jó dolgokról. Köszönöm!

Chloe”

*****

Törökországban már meleg idő fogadott minket, bár néhol még lehetett látni az eső nyomait. A kislányom izgatottan toporgott mellettem, míg Gareth nyugodtan aludt a babahordozóban. Összeszedtük a bőröndöt, amibe pakoltam, majd elindultunk kifelé, a terminálba. Eliza mellettem ugrált kifelé.

Nem kellett sokat keresgélnem, hiszen az egyik tervező jött elénk. Liza ekkor illetődött meg először, de rájött, hogy nem kell félnie és gyorsan újra visszaállt a pörgő kislányra. Végigcsacsogta az egész utat, ami a hotelig volt, majd amint összeszedte, amire szüksége volt, mehettünk ki a pályára.

Mire vége lett a második szabadedzésnek, mi is kiértünk a pályára. Nem akartam bemenni, rettegtem attól, hogy letámadnak a fotósok és a riporterek. Remegő lábakkal lépdeltem a motorhome felé, nehezen fojtottam magamba a kitörni készülő érzelmeimet. A legjobban attól féltem, hogy mi fog történni, ha mi belépünk arra a helyre.

Britta üzenetéből tudtam, hogy Sebinek nincs már semmilyen kötelező megjelenése, 99%, hogy benn fog tartózkodni az épületben. A kislányom vidáman nézelődött, és egyre nagyobb lett a mosolya, ahogy beljebb kerültünk a tömegben. És alig léptünk be, már tudtam, hogy nem tudunk csendben érkezni.

- Apaaaaaaaaaa!- kiabált hangosan Eliza, amikor megérkeztünk. Gareth is felébredt a kiabálására.

Mindenki, aki a büfé részlegen tartózkodott, felénk fordult. Éreztem magamon azt a rengeteg tekintetet. Az első, akit észrevettem, az Crystal volt, aki nem volt messze tőlünk. Utána Tommi volt, aki azonnal felpattant a helyéről, majd apám és Norbert csatlakoztak a finnhez.

- Nagyapaaaa!- örült meg Eliza és odafutott hozzájuk.

Én is arrafelé vettem az utat és meg sem lepett, hogy az asztalnál ott ült Sebastian is. Döbbenten nézett fel rám, mikor letettem a széke mellé a babahordozót és elkezdtem kiszedni belőle a kis hercegemet. Végig éreztem a tekintetét magamon, de nem mertem felnézni rá. Nem akartam, hogy ott, helyben elsírjam magam.

- Apa, végre!- toporgott mellettem Liza. – Most a legjobb, mert itt az apukám és mindkét nagypapám is. Köszönöm, anya!- adott egy puszit az arcomra.

- Szia, hercegnőm- ölelte meg őt Seb és kapott egy puszit is.

- Menjetek, beszéljetek- lépett mellém apa és kivette a kezemből a kisfiamat.

- Félek- néztem fel rá és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel.

- Nem lesz semmi baj, kicsim- csókolt homlokon.

- Kérlek, hallgass meg!- hallottam meg a suttogást a fülem mellett.

Biztató mosollyal voltam körbevéve, mégis éreztem, hogy a szívem megint őrült iramot ver. Nagyon féltem kettesben maradni vele. Nem akartam összeomlani előtte, de úgy éreztem, hogy nem fogom kibírni. Követtem őt egészen a szobájáig, ahová bementünk és bezárta az ajtót. Amint kattant a zár, a szemeimből patakokban folyni kezdtek a könnyek.

- Semmi baj, kicsim!- ölelt át azonnal. – Semmi baj!

- Sajnálom- suttogtam és belebújtam a karjaiba. – Annyira sajnálom!

- Nincs baj, kicsim!- simogatta a hátam. – Együtt mindent megoldunk. Ígérem!

2011. november 29., kedd

Life or death - novella, 3. rész

Sziasztok! Novellát hoztam nektek. :D Ha lesz 6 komment, akkor holnap jön a Nem így terveztem új része, jó? Ha nem, akkor pénteken leszek legközelebb itt valami frissel. :D Jó olvasást!

--------------------------------------------------------------------

(Sebastian)
A recepciós pulttól azonnal el lettünk irányítva a főorvos irodájáig. Ő nagyon kedvesen fogadott minket, és bevallotta, hogy mikor megtettük a felajánlást, hogy eljövök, el sem akarta hinni. Utána belekezdett volna, hogy nem akar megbántani, de a sajtót nem szeretné itt látni, azonban a szavába vágtam, hogy biztosítsam, most magánemberként vagyok itt és nem azzal akarom elnyerni az emberek szimpátiáját, hogy beteg gyerekek látogatásából szerzek hírnevet.
Felvezetett minket az első emeletre, majd mielőtt beléphettünk volna a hatalmas két szárnyú ajtón, a kezünkbe nyomott egy-egy szájmaszkot, amelynek a viselése kötelező volt a betegek mellett, hogy megakadályozhassák a betegségek terjedését. Szó nélkül vettem fel a maszkot, majd mostam kezet a fertőtlenítős vízzel. Nem akartam egy pillanatig sem én lenni az, aki miatt valamelyik törpének nagyobb baja lesz.
A torkomban dobogó szívvel és borsónyi méretűre zsugorodott gyomorral léptem be a folyosóra, amely vidám színekkel volt kifestve és gyermekrajzok díszítették. Egészen egy hatalmas térig mentünk, aminek a kezdeténél megálltunk. Néhány nagyobb gyerek (akik már valószínűleg kinőttek abból a korból, hogy délután aludniuk kelljen) és egy nagyon sovány, kopasz lány ült körbe egy asztalt és valamilyen játékot játszottak.
-Ő az unokahúgom, Nora- súgta mellettünk a doki, mikor észrevette, hogy nem tudom levenni a szemem róla. - Egy éve van itt, ő maga is beteg. Soha nem hallottam még panaszkodni. Tegnap volt sugárkezelésen és ahelyett, hogy pihenne, itt van a gyerekekkel. Nem tudom, hogy mi tartja életben, de nincs még egy olyan erős ember, mint ő. Kénytelen leszek leköltöztetni őt ide, mert nem hajlandó máshol lenni.
-Sosem láttam még embert, akiben ekkora erő van- nézte a lányt is tátott szájjal Britta.
-Feladom, ti nyertetek- nevetett a lány, a gyerekek pedig ujjongani kezdtek. - Azt hiszem, hogy itt van a meglepetés- szólalt meg, majd újra felpillantott rám.
A tekintetem egybefonódott az övével. Bárhogyan akartam, nem tudtam levenni róla a pillantásomat. Olyan élni akarás sugárzott azokból a tiszta, csokoládészínű szemekből, amilyennel még nem találkoztam. Emellett a csillogás mellett láttam azt a kis pillanatot is, mikor a fájdalom felülkerekedett rajta, de nem mutatta. Csak a tekintete érttette meg velem, hogy igen, ő is szenved.
Az ölelő gyerekkarok térítettek vissza a valóságba. Akkora örömmel és szeretettel fogadtak, hogy férfi létemre elérzékenyültem és könnyek szöktek a szemembe. Bementem velük, leültem melléjük, beszélgettem velük, nevettem velük. A délután percei elsuhantak mellettem. Teljesen elveszítettem az időérzékemet, csak a gyerekek számítottak. A tudat, hogy egy kis fényt csempészhettem a szürke hétköznapjaikba, megmelengette a szívem és teljesen feltöltött.
Este 8 volt, amikor a kicsiknek kötelezően le kellett feküdni aludni. Nora pedig elindult, hogy minden kis betegnek a fejére nyomjon egy puszit. Én is követtem őt és hasonlóan cselekedtem. Britta korábban magamra hagyott, de tudtam, hogy ez a látogatás neki is nagyon sokat jelentett. Szorosan a lány nyomában maradtam, mert az arcán láttam, hogy mennyire ki van merülve és féltem, hogy összecsuklik. Az utolsó szobákba már csak lassan jutott be, de a mosolya egy pillanatra nem tűnt el. Azonban amint becsuktuk az utolsó ajtót, erőtlenül zuhant a karjaimba.
-Ez egy kicsit hosszú nap volt- pillantott rám halvány mosollyal.
-Teljese ki vagy merülve- súgtam neki. - Többet kellene pihenned.
-Egész nap pihentem- jelentette ki komolyan.
-A nagybátyád nem éppen így gondolja- jegyeztem meg és lassan elindultunk kifelé. El sem mertem engedni.
-Ő nem tudja, hogy milyen nekem a pihenés- válaszolta a lány dacosan.
-Jó, nem vitatkozom veled- adtam meg magam szinte azonnal.
-Helyes- bólintott elégedetten. - Elengedhetnél, tudok egyedül is menni.
-Rendben- válaszoltam, majd ahelyett, hogy elengedtem volna, óvatosan a karjaimba vettem. - Merre is van a szobád?

Back again... - It's real!!!

Nem tudom, ki hogyan van most a dolgokkal, de én minden ízemben remegek, vigyorgok mint a vadalma és tervezem, hogy milyen fekete-sárga holmikat kell nekem összeszednem. :D És egyszerű az okom: KIMI RÄIKKÖNEN VISSZATÉRT A LOTUS RENAUTL GP-nél!!!!! <3

2011. november 27., vasárnap

Life or death? - novella, 2. rész

Ajándék nektek, mert olyan lelkiismeretesen írogattatok nekem, és mert úgy gondolom, hogy ha nincs az a fránya váltó, akkor megnyerte volna. :D Ne felejtsétek el lejjebb a dupla részt sem. :D
----------------------------------------------------------------------

(Nora)
Újabb reggel, amiért hálát adhattam annak a felsőbb erőnek, amely vigyáz rám. Éreztem a fájdalmat, de nem törődtem vele. A testem fáradt volt, a lelkem még megviseltebb, de nem törődtem a dologgal. Tudtam, hogy meg kell mutatnom, ezt túl lehet élni. A kicsiknek szükségük volt rám és arra az erőre, amit adni tudtam nekik.
A vállamra terítettem a köntösömet, majd lassan elindultam a mosdó felé. Az előző napi sugárkezelés még éreztette a hatását. A kis reggeli, amit nemrég elfogyasztottam, mind visszaköszönt. Megmosakodtam és elindultam néhány emelettel lejjebb.
Németország legjobb, daganatos betegekre szakosodott klinikáján feküdtem. Örültem, hogy sikerült ide bejutnom, mert ha én nem is gyógyulhattam meg, a kisgyerekeknek reményt adhattam. Minden nap, amikor közöttük voltam és mosolyt csalhattam az arcukra, úgy éreztem, hogy egészséges vagyok. Értük éltem minden nap, ők tartották bennem a lelket.
Az orvosok és a nővérek már meg sem lepődtek, mikor megláttak a gyerekosztályon. Mosolyokat kaptam, néhány megértő pillantást. Alig léptem be a játékterembe, ahol délelőtt minden kicsi tartózkodott, máris lelkes kiáltásokkal köszöntöttek. Mindenkinek puszikat nyomtam a fejére, majd leültem közéjük.
-Képzeld, Nora!- mászott az ölembe a 5 éves Sammy. - Ma jön valaki meglepetés ide.
-Tényleg?- lepődtem meg. - Nekem nem is mondta senki- simogattam meg a fejét.
-Igen. Csak annyit mondott Monika főnővér, hogy híres- csacsogott tovább a kislány.
-Én még ennyit sem tudtam- húzódtam közelebb az asztalhoz. - Van kedved színezni?
-Van- bólogatott és máris maga elé húzott egy lapot.
A legnagyobb öröm az életemben jelenleg ez a sok beteg kicsi volt. A szívem szakadt meg értük, mert ennyire apró emberként, az életből szinte semmit nem tapasztalva az életért kell küzdeniük. Sokan azt mondták, hogy velem volt igazságtalan az élet, mikor 22 évesen szembesülnöm kellett a májrákkal, de engem nem érdekelt, hogy ki mit mondott, szerencsésnek éreztem magam. Nem azért, mert beteg vagyok, hanem azért, mert megismerhettem ezeket a gyerekeket, akik erőt adtak küzdeni. És láthattam a szüleiket, akik össze voltak törve, de amikor a saját kis csöppségükkel voltak, nevettek, viccelődtek, játszottak és egy pillanatra sem hagyták, hogy a fájdalom az arcukra kiülhessen.
-Ejnye, Nora!- hallottam meg magam mögött dr. Schmidth hangját. - Mondtam neked, hogy pihenj a sugárkezelés után- lépett oda mellénk.
-Nekem az a legpihentetőbb, ha itt lehetek lenn- néztem rá. A szemüvegében viszont láttam a saját sápadt arcom.
-A szervezeted nem fogja bírni a megterhelést- folytatta nagyon komolyan.
-Én már mondtam, hogy csak adnod kell egy ágyat itt lenn és máris pihenek- fordultam az orvosom felé. - Értük élek, ők adják az erőmet. Ne kérd, hogy menjek el innen.
-Meglátom, hogy mit tehetek- mosolyodott el a főorvosok gyöngye.
Apám bátyja volt a kezelőorvosom. Évekkel ezelőtt ő hozta létre ezt az intézetet, amikor a nagymamámat elvitte a leukémia. Mindig remélte, hogy nem jut ide senki a családból, de egy éve ő maga kérte meg, hogy csináljunk egy kivizsgálást. Megérezte rajtam a betegséget. Amint megjöttek az eredményeim, be is hozatott és azóta itt vagyok. A szüleim nem tudtak megbirkózni azzal a fájdalommal, hogy a nővérem halála után végig kell nézniük az én halálomat is. Christi-t a szíve vitte el 12 éves korában. Nekem csak emlékképeim voltak róla, mert 4 éves voltam, amikor meghalt. A szüleim pedig annyira összetörtek a hír után, hogy a legrettegettebb kór az én szervezetemben is megtalálható, hogy közösen követtek el öngyilkosságot. Így csak Martin maradt nekem, ő viszont pótolt mindenkit, akire szükségem lett volna.
-Hölgyek és Urak!- emelte meg nagybátyám a hangját, miután végignézte az összes kis beteget. - A vendégünk sajnos nem ér ide hozzánk a délelőtt folyamán, mert a repülőgépe késik, nem is keveset- az információ hatására csalódott moraj futott végig a társaságon. - Azonban ígéretet tett nekem, hogy itt marad veletek egészen a lefekvésig- közölte mosolyogva, aminek mindenki megörült.
-Doktor bácsi!- mocorgott az ölemben Sammy. - Ki jön?
-Az meglepetés mindenkinek- pillantott rám, amiből tudtam, hogy hiába faggatnám, nem fogja elárulni nekem.- Igen, Nora, neked is meglepetés.

Nem így terveztem - 41-42. rész

41. rész

Reggel nem akartam lemenni a géphez, amivel elmegy az összes olyan ember, aki fontos nekem. Nem akartam szembetalálkozni Sebastiannal, de végül mégis lementem. Látni akartam az apámat, mielőtt elrepülnek. Elizával és Gareth-tel együtt mentem le az előcsarnokba, ahol gyülekeztek a többiek.

Láthattam, ahogy Tommi akkor lép be a nyomában Crystallal. A lány szeme csillogott, de nem mert felpillantani. Gyorsan hozzám sietett, még mielőtt az apja észrevette volna. A fülembe súgta, hogy mit mondjak Christiannak, ha kérdez. Tudta, hogy el kell nekem mesélnie mindent, de nem ez volt a lényeg most.

- Biztos, hogy nem jössz, kicsim?- lépett mellénk a főnököm.

- Nem, maradok- rázta a fejét. – Most jobb nekem itthon.

- Minden rendben volt vele este?- fordult felém Horner.

- Szavam nem lehet, de te is nagyon jól tudod, hogy a lányod hogyan is viselkedik- néztem rá komolyan. – Vigyázok rá és ő meg ránk, rendben?

- Rendben!- adott egy puszit nekem, majd a gyerekeknek és végül magával húzta a lányát.

- Nem szívesen hagylak itt titeket- lépett oda elém Tommi. – Félek, hogy baj lesz, ha mi elmegyünk.

- Megígérem, hogy nem csinálok semmi ostobaságot- pislogtam szépen. – De akkor te is megígéred, hogy nem töröd össze a szívét- fordultam arra, amerre Christian és Crystal voltak.

- Nem egyszerű- sóhajtott fel nagyon halkan. – Félek, hogy baja lesz miattam.

- Segítek, mindenben- öleltem át szorosan. – Hiányozni fogsz!

- Ti is nekem!- kaptam puszit tőle is, majd elbúcsúzott a gyerekektől.

- Anya, elköszönhetek apától?- nézett rám Eliza. – Kérlek!

- Odaviszed őket?- néztem a finnre, aki csak bólogatott és magával vitte a kicsiket.

Apám addig maradt mellettem, ameddig csak tehette. Átölelt, csitítgatott, mert megint ki akart szakadni belőlem a zokogás. Megkértem, hogy küldjön nekem át minden adatot, hogy a munka lefoglaljon a gyerekek mellett. Kellett valami, ami eltereli a figyelmemet. És azt is hallottam, amikor megkérte Lindát, hogy vigyázzon ránk.

*****

Az elkövetkezendő napokon nem nagyon csináltam semmit. Egész nap anyaként viselkedtem, a lányommal, a fiammal és a fogadott húgommal töltöttem minden pillanatom. Megtudtam minden részletet, ami a mi kis vendégszobánkban történt, ahol Tommi lakott. Crystal szárnyalt, de nem mutatta előttem, amiért ennyire figyelmes.

- Nővérkém!- nyitott be hozzám csütörtökön este.

- Mondd, hugi- pillantottam rá. Lefeküdni készültem, habár csak 7 óra volt.

- Te felkelsz hajnalban, ugye?- huppant le mellém az ágyra.

- Igen, apa szobájában leszek, kapom az adatokat az ő gépén, a sajátomon számolok, a tévében meg megy a BBC- meséltem el neki a terveket.

- Ha vége van, bejössz és mondasz nekem egy eredményt?- birizgálta a takarómat.

- Ez csak természetes- öleltem meg. – Köszönöm, hogy figyelsz a kicsikre!

- Ők a testvéreim, ahogy te is- adott egy puszit. – Szóval, nincs mit köszönnöd!

- Szeretlek, Crys!- simogattam a hátát.

*****

Angliában hajnal fél 2 volt, mikor elkezdődött a szabadedzés, amit én hosszú ideje először néztem mérnöki szemekkel. Figyeltem a bejövő adatokat, számoltam, taktikáztam, mindenre odafigyeltem. Az annyira nem tetszett, hogy úgy vettem észre a KERS nem a legjobban működik. Egész idő alatt ettől a rendszertől féltem.

Panaszra nem lehet okunk, hiszen Webber-Vettel sorrendben megnyertük az első tréninget. Visszafeküdhettem volna, de nem tettem. Szóltam Crystalnak, majd leültem számolgatni. Végig kapcsolatban voltam a gyárral és apámmal és így, többed magammal próbálkoztam a tökéletes megoldás megtalálásában.

A második edzésen már más beállításokat próbálgattunk, amik – az én szemszögemből mindenféleképpen úgy tűntek – nem működtek. Seb csak a 4. lett, míg Webber az ötödik. Figyeltem a többi autót is, de nem láttam olyan megoldást, ami nekünk is kellett volna. Persze, a csapatok megint minket támadtak, mondván, flexibilis a szárnyunk.

- Anya!- jelent meg a kislányom feje az ajtóban. – Bejöhetek?

- Gyere!- mosolyogtam rá. Felmászott az ölemben a plüsskutyájával a kezében és nézte, hogy mit csinálok.

- Itt vagyok, Chloe!- tért vissza apám a gépe elé. – Szia, angyalka!

- Szia, nagyapa!- integetett Eliza is, majd tovább szemlélte, hogy mit is csinálok. – Anya, nagyon nehéz, amit csináltok?

- Csak kicsit- simogattam meg a fejét. – Apa, azt hiszem, én ennyire jutottam most.

- Már bőven sok, amit kaptam tőled és a gyárból. Ezeket felvezetve a megbeszélésen tökéletes esélyeink vannak a remek szezonkezdetre. Csókollak titeket, hercegnőim!

- Szia!- köszöntünk el, majd kikapcsoltam a gépet. – Palacsinta reggelire?- néztem a kislányomra.

- Jó!- mosolygott és együtt mentünk ki a konyhába.

*****

Feladó: cryshorner@yahoo.com
Tárgy: Mi

„Szia!
Tudom, megígértem, hogy adok neked időt, de nem bírok tovább várni. Péntek van és egy hangot nem hallottam rólad, mióta elmentetek. Kezdek begolyózni attól, hogy ennyire némaságba burkolózol. Legalább egy sms-t küldj, hogy minden rendben, kérlek! Nekem már ez is bőven elég lenne. El sem tudod képzelni, hogy milyen hévvel bújom a honlapokat, ahol képeket közölnek, és mindenhol téged kereslek. Lehet, hogy túlzott megszállottságnak tűnhet, de nekem sokat jelent, hogy látom, rendben vagy. Szeretlek!
Crystal”

*****

Délután, mikor felébredtünk Gareth-tel a délutáni alvásból, bekapcsoltam a gépem, hogy megnézzem, milyen leveleket kaptam. A kisfiam mellettem feküdt a hatalmas ágyon és újból a megfordulás bonyolult művészetét gyakorolta. Árnyék, Eliza kutyusa az ágy végéből szemlélte mindezt. Én közben nekikezdtem az olvasásnak:

Feladó: tommip@redbullracing.com
Tárgy: Egy kis kérés…

„Szia!
Hogy vagytok otthon? Itt, felénk minden rendben van, éppen készülök aludni, mert már este 11 van, de ezt a levelet még muszáj megírnom. Szeretnélek megkérni egy nagy szívességre. Megtennéd, hogy elmentek egy tenyésztőhöz és vesztek egy kutyust? Meg szeretném lepni Őt, de innen nem tudom másképpen megoldani. Megmentenéd az életem! Előre is köszönöm, ha megteszed!
Tommi”

Feladó: hennafs@yahoo.com
Tárgy: Mi újság?

„Szia!
Régen hallottam felőled első kézből. Mi történt? Kimi mesélte, hogy összevesztetek Sebastiannal és szakítottatok. Biztos, hogy ekkora a baj, barátnőm? Tudom, hogy még mindig nem találkoztunk, de elszomorít, hogy ilyen bajokkal kell megküzdened. Azt tervezem, hogy a drága férjemet kicsit lekoptatom és 2 hét múlva elutazom hozzád egy kicsit, hogy végre találkozzunk és beszéljünk. Remélem, hogy nem lenne akadálya a dolognak. Azt hiszem, hogy az a malajziai versenyhétvége. Mit szólsz hozzá?
Puszi,
Henna”

Feladó: s.vettel@redbullracing.com
Tárgy: Kérlek, csak hallgass meg!

Elég volt meglátnom az utolsó levél feladójának a címét, rekordsebességgel nyomtam meg a törlés gombot. Nem akartam meghallgatni, nem akartam látni, nem akartam vele beszélni. Csak arra vágytam, hogy kikerüljön végre a szívemből és nyugodtan élhessem az életemet a gyerekeimmel, nélküle…

42. rész

Teljes homály fedte, hogy mi is volt benne abban az üzenetben. Nem hagytam egy pillanatra sem, hogy felülemelkedjen rajtam a kíváncsiság. Felsóhajtottam minden pillanatban, mikor láttam róla képet, hallottam a nevét vagy a hangját, de nem engedtem az érzéseimet kibújni abból a kalitkából, ahová bezártam őket.

A délután folyamán összeszedtem Árnyékot és Elizát és elvittem a helyi kisállat-kereskedésbe. Mondtam neki, hogy választani kellene egy kiskutyát, aki meglepetés lesz majd valakinek. Megígérte, hogy senkinek nem szól a dologról, majd ő is bevetette magát az állatok közé. Én csak mosolyogva néztem őket.

- Anya!- kiáltott fel Liza úgy 10 perccel később.

Odamentem hozzá, hogy meglássam, mi az, amiért hívott. Ott állt egy kis kifutó mellett, amiben egy kis westie ugrándozott vidáman. Úgy vettem észre, hogy a kislányom és Árnyék is őt szemelték ki. Leguggoltam melléjük és odanyújtottam a kezem a kis fehér szőrcsomóhoz, aki megszaglászta a kezem, majd vidáman csóválta a farkát.

- Úgy látom, hogy megtaláltátok a meglepetésünket- vettem ki a kiskutyát a helyéről.

- Akkor ez a kis hölgyemény lett a szerencsés?- kérdezte az eladólány, mikor átvette a kicsi állatot.

- Igen, őt visszük- mosolyogtam rá.

Megkaptuk a megfelelő papírokat, valamint kifizettem az árat, amit kértek érte. A kutyus nagyon érdeklődő volt, hiába tettem bele egy kosárba a kocsiban, alig maradt meg a helyén. Végül Árnyék tette a mancsát a kicsi hátára, így ő nem tudott mocorogni. Eliza vidáman nevetett rajtuk.

- Ti merre jártatok?- kérdezte Crystal, mikor leparkoltam a garázsban.

- Hoztunk egy új lakót- vettem ki a kutyát a helyéről.

- De gyönyörű!- csillant fel a lány szeme. – Honnan jött az ötlet?

- Árnyék egyedül volt- csicseregte mellettem a kislányom. – Kellett neki egy játszótárs.

*****

Feladó: chloenew@redbullracing.com
Tárgy: Meglepetés

„Szia!
Jó hírem van: a kutyus itt van nálunk. Egy csodaszép westie mellett döntött Eliza és Árnyék közösen. Az új jövevény remekül érzi magát, azonnal megtalálták a közös hangot Crystal-lal. Úgy tudja, hogy Eliza addig nyaggatott engem, amíg nem vettem egy játszótársat az ő husky-jának. Közösen választottak neki nevet, Sally-nek hívják őt. És azt hiszem, hogy párt sem kell keresni a kutyusnak, mert Árnyék nagyon odavan érte. Sok sikert a csapatnak!
Chloe”

*****

Vasárnap délelőtt Eliza maga volt a megtestesült angyal. Annyira örült annak, hogy Sebastian megnyerte az első futamot, hogy mindent megcsinált, amit kértem, nem hangoskodott, csendben játszott, nem zavart senkit. Crystal is meg volt lepődve ezen a viselkedésen, de végül ráhagyta a dolgot.

Nekem közben dolgoznom kellett. Nagy problémánk volt a KERS, amit kivettek a kocsiból a futam előtt. Nem tartottam a saját rendszerünket biztonságosnak és eszembe sem jutott kockára tenni a pilótáink és a szerelőink életét. Fontos szerepem volt abban, hogy a csapat végül kiszerelte a kocsiból az új rendszert.

A munkámba menekültem a saját gondolataim és érzéseim elől. Az e-mail fiókomat minden alkalommal remegő kézzel nyitottam meg és nem voltam hajlandó elolvasni, amiket írt, de már nem töröltem a leveleit. A telefonom is le volt némítva, hogy még véletlenül se hívogasson vagy üzenhessen.

- Holnap délelőttre már itthon lesznek- nyitott be délután Crystal a szobámba. – Most hívott apa.

- Az jó- próbáltam rámosolyogni, de nehezen ment.

- Nem tetszik, amit csinálsz magaddal- rázta meg a fejét. – Senkinek nem segít, ha magadba fordulsz, de te nem teszel semmit ellene. Csak bezárkózol egész nap és beletemetkezel a munkába.

- Ki akarok kerülni innen, de egyszerűen nem megy- keltem fel a helyemről és járkálni kezdtem.

- Küldött neked ezernyi sms-t, amiben arra kér, hogy bocsáss meg neki és hallgasd meg. Miért nem adsz neki egy esélyt?- tette le a telefonomat.

- Egyszerűen képtelen vagyok rá- suttogtam magam elé. – Nem akarom ezt az egészet.

- Csinálj magaddal valamit, kérlek!- fogta meg a vállam a lány. – Menj fel, zuhanyozz le, csípd ki magad és menj el éjszakára! Felejtsd el egy kicsit a bajaidat!

- Crystal, már nem vagyok egy fiatal lány, aki bármit megtehet. Felelős vagyok 2 kicsi gyerekért, akiknek rám van szükségük- tiltakoztam.

- De nem segít nekik, hogy teljesen össze vagy törve és azt látják, hogy pocsékul érzed magad- magyarázta. – Menj el, ereszd ki a feszültséget, és ha nem akarod megbeszélni Sebastiannal, akkor lépj tovább, jó?

Nem válaszoltam neki és ebből mindketten tudtuk, hogy ez a részemről beleegyezés. Nem akartam elviselni, hogy tényleg igaza van, de nem tudtam mit tenni a dolog ellen. Ő volt az, aki engem kioktatott, pedig a húgom lehetne. De ő belátta azt, amit én nem. Itt az ideje, hogy eldöntsem, mit akarok tenni.

Azt tettem, amit Crys mondott nekem. Összeszedtem magam, hogy elmenjek szórakozni. Felvettem egy olyan ruhát, amit karácsonykor kaptam. Rövid volt, a lényeget megmutatta, de nem volt túlságosan kihívó. Anya voltam és ezt soha nem felejthettem el. Mikor sminkeltem, Eliza is megnézett engem és muszáj volt őt is kifestenem.

Este 10 volt, mikor megérkeztem arra a helyre, ahol először csókolt meg Seb. Ide járt mindenki a gyárból, ha kicsit ki akart kapcsolódni. Alig léptem be, láttam a rengeteg ismerős arcot, a legtöbb persze döbbenetet sugárzott felém. Tom is megállt a pultnál, mikor meglátott, pedig előtte még nagyon akart valamit tenni.

- Szia!- ültem le elé. – Kérnék 5 feles tequilát, tisztán- mosolyogtam rá.

- Nem lesz az sok, Chloe?- tett le maga elé 5 poharat.

- Ez csak a kezdet, Tom- fordítottam neki hátat és elkezdtem felfedezni, hogy kik is vannak itt.

Sokan voltak, akiket csak látásból ismertem, még a nevüket sem tudtam. Utána ott voltak a gyártási részlegről néhányan, egy-két mérnök, a sajtóosztály néhány beosztottja, valamint a fiatalok a személyzetiről. És persze Ryan, a tervezőktől. Őt ismertem a legjobban, mert ő dolgozott közvetlenül a kezem alatt.

- Sok lesz az, nem, főnökasszony?- állt meg mellettem, mikor túl voltam 3 pohár alkoholon.

- Ahhoz, hogy felejtsek, nem- ráztam meg a fejem és legurítottam a maradék kettőt. – Iszol valamit? Én állom.

- Majd veled- segített fel a székről. – Mondhatjuk, hogy ünnepelünk?

- Mit? Hogy a naaagy Sebastian Vettel hozta a kötelezőt? Ugyan már- legyintettem. – Nem érdekel.

- Inkább nem kérdezek- rázta meg a fejét Ryan és húzott táncolni.

Az alkohol gyorsan munkálkodott, ahogy arra annyira vágytam. Úgy 20 perccel később jöttek oda hozzánk a szerelők némi Red Bullal. Felháborodottan közöltem velük, hogy nekem semmit ne adjanak, ami alkoholmentes és akkor közölték, hogy tévedek, van benne vodka. Ezek után nem volt kérdés, hogy ittam-e. Arra még emlékeztem, hogy rámásztam Ryanre, aki sikeresen hárította a támadásaimat… egy darabig biztos.

Reggel hirtelen ért az ébredés és a csörömpölés, ami a földszintről jött. Körbenéztem és meglepetten konstatáltam, hogy a saját szobámban vagyok. Nem tudtam, hogy miképpen kerültem haza. Körbenéztem és megállapítottam, hogy bárki hozott haza, arra odafigyelt, hogy ne legyen velem senki.

Halkan nyílt ki az ajtó. Arra fordítottam a fejem és meglepetten pislogtam. Egy szőke, kék szemű, mosolygós nő lépett be hozzám. Még soha nem találkoztam vele, még képen sem láttam, de tudtam, hogy ki is ő. Nem értettem, hogy került ide, a mi házunkba, azt meg végképp nem, hogy én miért nem tudok róla.

- Bocsánat a zajért, a férjem kissé ügyetlen, ha a nyakán lóg egy kislány- ült le az ágy szélére.

- Hogy kerülsz te ide?- suttogtam, mert hangom az nem volt.

- Portugália nincs olyan messze. És mondtam neked, hogy jövök. Az már más, hogy így a nyakadba akasztok még egy finnt, de majd próbálom leszerelni- mosolygott tovább.

- Én nem értem- ráztam meg a fejem, ami elég nagy baj volt, hiszen elfelejtettem, hogy nagyon csúnyán másnapos vagyok.

- Menj és szedd össze magad, utána mindent elmagyarázunk, jó?- simogatta meg a karom és magamra hagyott.

Nagy nehezen elbotladoztam a fürdőbe, de eléggé szédültem. Beálltam a zuhany alá és csak úgy tudtam talpon maradni, ha megtámaszkodom a falban. Nagy nehezen lezuhanyoztam és a hajamat is megmostam. Minden elég erős és biztos tárgyba kapaszkodtam járás közben, hogy ne essek el. Kemény 1 órámba telt valamennyire összeszedni magam.

Komoly elhatározás kellett ahhoz is, hogy le tudjak menni a lépcsőn úgy, hogy nem gurulok le. Végül a korlátba kapaszkodva, de normális tempóban tudtam kivitelezni a műveletet. Végig az járt a fejemben, hogy Elizának nem kellene látnia, hogy mennyire szét is van csúszva az anyukája.

- Gyere, inkább ülj le- jelent meg előttem egy szőke finn.

- Tommi? Mit keresel te itt?- kapaszkodtam meg a karjába.

- Úgy 2 órája érkezett meg a gépünk- ültetett le a kanapéra. – Egyből jöttem ide, hozzátok, mert a húgom felhívott, hogy ők is itt vannak.

- Kit is takar az ők?- kezdtem el masszírozni a halántékomat, mert még mindig nem voltam eléggé jól.

- Henna és Kimi az ők- mosolygott rajtam. – A kedves sógorom hozott haza és akadályozta meg, hogy Ryan karjaiban töltsd az éjszakát.

- Rámásztam?- nyögtem fel.

- Nem csak rá próbáltál rámászni- hallottam meg egy másik hangot. A konyha ajtajában ott vigyorgott Kimi.

- Amint jobban leszek, képen töröllek, jó?- pillantottam rá, majd inkább becsuktam a szemem. – Nem nagyon emlékszem arra, hogy mi is történt.

- Én szóltam nekik- jött a közelből Crystal hangja. – Mikor ideértek, akkor kérdezték, hogy merre vagy és Kimi elment utánad és megígérte nekem, hogy hazahoz.

- Ami – tegyük hozzá a hitelesség kedvéért – nem volt egy nagyon egyszerű dolog- vette át a szót a Jégember. – Először alig lehetett téged leválasztani Ryan barátunkról, majd velem akartál kikezdeni, és amikor kikosaraztalak, akkor elkezdted emlegetni a németet.

- Még csak meg se említsd!- sziszegtem mérgesen. – Nem akarok róla tudni.

- Beszélnetek kell!- jelentette ki minden jelen lévő egyszerre.

- Nem!- nyitottam ki a szemeimet és dühösen bámultam őket.

- Akkor azt hiszem, én nem is kellek ide…

Nem így terveztem - 40. rész

Sziasztok! Játszunk újra, jó? :D Ha futam végéig lesz 6 komment (minimum 5 sor, köszönés, elköszönés, név nélkül), akkor kaptok dupla részt. :D És hogy ne minden rajtatok múljon: ha Seb nyer, akkor felteszem a novella folytatását is. :D Jó olvasást és jó szurkolást! :D
---------------------------------------------------------------------

Másnap reggel még mindig kimerülten ébredtem fel. Úgy éreztem, hogy semmi kedvem ehhez az élethez, ami rám vár. Még mindig az orromban volt az előző esti illat, ami teljesen kiborított. Amellett, hogy tökéletesen éreztem az illatát, amit annyira szerettem, éreztem mellette egy másikat. Egy női parfümöt.

Lassan kikeltem az ágyból és csak utána néztem szét. Az ágyamon ott feküdt Eliza a kedvenc plüsskutyájával, mellette pedig Crystal. Úgy láttam, hogy a lány nem aludhatott sokat, mivel az arca nagyon nyúzott volt. Besétáltam a gyerekszobába, ahol Gareth nyújtózkodott, Tommi pedig ott állt a kiságy mellett és játszott vele.

- Szia, Chloe!- fordult felém. – Jobb egy kicsit?

- Szia!- léptem oda mellé és belebújtam az ölelő karjaiba. – Köszönöm, hogy itt voltatok mellettem.

- Nem tudom, hogy mennyit tudsz a tegnapból, de Crys nagyon ki volt a történtek miatt. Önmagát hibáztatja, mert Liza elment- simogatta meg a hátam.

- Sosem hibáztatnám őt- ráztam meg a fejem tiltakozásképpen. – Ő a legjobb ember, aki mostanában belekerült az életembe. Veled együtt.

- És Sebastian?- kérdezte óvatosan.

- Hol van most?- kérdeztem vissza válasz helyett. A szívem darabokban hevert.

- Az ajtó előtt töltötte a fél éjszakát, utána én pakoltam át a szobánkba, mert semmi esetre sem akart elmenni- adta a kezembe a fiamat. – Összetörte, hogy így látott és Eliza is elutasította őt.

- Helyesen tette- bólintottam és visszanyeltem a könnyeimet. – Megtennél nekem valamit?- kérdeztem és a bólogatása után vettem egy nagy levegőt. – Kérlek, mondd meg neki, hogy pakoljon el tőlünk és innen is. És nem szeretnék vele beszélni, csak ha munkáról van szó.

- Ennek nem lehet így vége közöttetek- tiltakozott Tommi hevesen. – Nem szakíthatok helyetted.

- Már magától is tudja, hogy vége- suttogtam és éreztem, ahogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. – De én képtelen vagyok most szembenézni vele. Nem vagyok erre képes.

- Valahogy megoldom- ölelt meg és adott a fejemre egy puszit. – Holnap reggel már repülünk Ausztráliába, addig jobb lenne, ha maradnátok itt a kicsikkel.

- Köszönöm- bólintottam.

*****

Feladó: s.vettel@redbullracing.com
Tárgy: Mit tudsz?

„Most csak ennyi időm és erőm van. Mennyit ismersz abból, ami történt velünk? Szükségem van arra, hogy segíts nekem!”

Feladó: kmr@ice1racing.com
Tárgy: Re: Mit tudsz?

„Remélem, tudod, hogy most nagyon nem tudom, hogy mit is gondoljak rólad. Chloe beszámolt Hennának egy levélben, de ez az érem egyik oldala. Írd le, mi volt, utána majd kapsz egy választ tőlem.”

*****

(Crystal szemszöge)

Otthon ültem az ágyamon, csak vártam. Hogy mire, azt én magam sem tudom. Akárhányszor lecsuktam a szemem, megláttam Chloe fájdalmat tükröző, könnyes arcát. Akármikor maradtam egy csendes helyen, a fülemben csengett Sebastian kétségbeesett kiáltása. Nem akartam elhinni, hogy ennek tényleg vége van.

Az ágyam végében ott állt a bőrönd, minden bele volt pakolva, ami kellhetett Ausztráliában. Megbeszéltem apámmal, hogy elmegyek velük, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen egy ilyen hétvége egy csapatnál. Most mégis úgy éreztem, hogy nem akarok elmenni. Nem volt szívem elmenni innen.

- Apa!- mentem le a nappaliba, ahol tartózkodott.

- Mondd, kicsim!- pillantott fel rám a kezében lévő könyvből.

- Nem szeretnék veletek menni- jelentettem ki határozottan, mire ő meglepetten bámult rám. Megértettem, hiszen hetekig ezért könyörögtem. – Nem tudom itt hagyni Chloe-t ilyen állapotban. Sebnek ott lesz végig Tommi, de ha én elmegyek, Chloe egyedül marad és félek, hogy összeomlik.

- Crystal- nézett rám Alex a konyhaajtóból. – Nem túl nagy feladat neked ez? Kérlek, ne érts félre!- emelte fel a kezét, mikor vörösre gyúlt az arcom. – Tudom, hogy képes vagy kezelni a helyzetet, hiszen szinte már felnőtt nő vagy, de oda tudsz figyelni magadra is? Kérlek, ne hanyagold el a saját érzéseidet.

- Nem fogom- ráztam meg a fejem. – Apa, akkor nem baj?

- Ha úgy érzed, hogy így lesz jó, akkor mindenképp maradj- kelt fel és kaptam a fejemre egy puszit.

- Nem gond, ha ott éjszakázom?- pillantottam az arcára. – Kimegyek a géphez, mielőtt elmennétek, megígérem!

- Elviszlek, mert már késő van- nézett rám apa. – A gyárba megyünk vagy a házhoz?

- Telefonálok, míg összeszedem a holmimat- futottam vissza a szobámba.

Kiderítettem, hogy hová is kell mennem, majd egy táskával a kezemben hagytam el a házat. Azt hiszem, már megszokták, hogy egyszerre több otthonom is van, és soha nem lehet tudni, hogy hol találhatnak meg. Örültem, hogy nem próbálnak meg úgy kezelni, mint egy óvodást csak azért, mert nem lehettem velük születésem óta.

A ház előtt elköszöntünk és egyedül sétáltam be a kapun. Visszazártam azt, majd végigsétáltam a kikövezett ösvényem a bejárati ajtóig. Lenyomtam a kilincset és azonnal be tudtam lépni a házba. Becsukva az ajtót bezártam azt, letettem a kabátom és a cipőm, majd elindultam a teljesen sötét házban.

Halkan nyitottam be a szobába, ahová tartottam. A hifiből az a lemez szólt, amit együtt vettünk néhány napja. Nekidőltem az ajtófélfának és türelmesen vártam. Csak ült az ágyon, a kezeit a térdén támasztotta meg és meredt a semmibe. A gondolatai egészen messze jártak innen a félhomályban. Mikor a cd megállt, jelezve, hogy lejátszotta az összes számot, sóhajtva kelt fel és vett észre.

- Crys, hogy kerülsz te ide?- indult meg felém. – Chloe és a kicsik benn vannak a gyárban.

- Tudom- bólintottam. – Beszéltem vele. Hozzád jöttem. Beszélnünk kell.

- Nem ér rá holnapig?- húzta fel a szemöldökét. – Közösen utazunk 20 órát, bőven elég beszélgetni.

- Nem megyek- ráztam a fejem, az ő arca pedig elkomorult. – Ezért jöttem ide. Nem mehetsz el anélkül, hogy ne mondjam el, amit akarok.

- Megijesztesz- simította a tenyerét az arcomra, én pedig lehunytam a szemem.

A szívem hevesebben vert a közelében, a józan eszemet elveszítettem, teljesen más világba kerültem. Megremegtem minden alkalommal, mikor megérintett és azt kívántam, bár örökké tartana. A gyomromban ezernyi pillangó repkedett, ami nem könnyítette meg a helyzetemet. A szám kiszáradt, de tudtam, hogy már nem tudok tovább várni.

- Szeretlek!- nyitottam ki a szemeimet és az ő szemeit bámultam.

- Crystal- suttogta a nevem és a keze lehullott az arcomról.

Egy pillanatig még fenntartotta velem a szemkontaktust, majd hátrálni kezdett, mintha valamilyen betegséget terjesztenék. Egészen az ablakig ment, ahonnan még egyszer rám pillantott, majd hátat fordított nekem. Nagyon rosszul esett, amit tett, mert én úgy éreztem, hogy benne is megvan az, amit én éreztem.

- Akkor én megyek- suttogtam és kifelé indultam.

- Félreértesz- szólalt meg, mire én megtorpantam. – Gyere!

Mögém lépett, megfordított és behúzott a szobába a sötét folyosóról. Az ágyhoz vezetett, ahová leültetett és ő is leült velem szemben. Sokáig ültünk ott csendesen. Nem néztem rá, a kezeimet bámultam és idegesen babráltam az ágyneművel. Csak el akartam felejteni minden pillanatot, ami hozzá kötött, hogy ne érezzem a mellkasomat szétszakító fájdalmat.

- Tudod, ez nagyon nehéz nekem- szólalt meg suttogva. – Itt vagy te, a csodaszép 16 éves lány, és itt vagyok én, a 25 éves edző. Mi közünk lehetne nekünk egymáshoz? Engem élve fognak megkínozni, ha akár csak eszembe jut, hogy lehet közöttünk bármi. Szerinted apád mit mondana, ha megtudná, hogy most velem vagy egyedül ebben a házban?

- Nem érdekel- ráztam meg a fejem.

- Engem igen- vágta rá. – Mert nem akarom, hogy szomorú legyél. Szeretném az arcodon látni azt a szép mosolyod, ami megmelengeti a szívem. Szeretném hallani a nevetésed, hogy én is boldogan mosolyoghassak. Szeretném érezni az ajkaidat, de tudom, hogy nem tehetem meg.

- Tommi- emeltem fel a fejem és éreztem, hogy könnyes a szemem.

- Sajnálok, Crys!- törölte le a kibuggyanó könnyeimet. – Nekünk ezt nem lehet.

- Senki nem tudna rólunk- kapaszkodtam bele a pólójába és elé térdeltem. – Senkinek nem mondanánk meg, hogy mi ketten együtt vagyunk. Titok lenne. A mi titkunk.

- Egy ilyen titok teljesen fel fog őrölni téged- kezdte el lefejteni az ujjaimat a pólójáról, de mindig visszakapaszkodtam belé. – Kérlek, ne legyél gyerekes!

- Miért nem vállalod a kockázatot?- engedtem el elkeseredve.

- Pont azért, mert őrülten szeretlek- suttogta a szemembe nézve.

Éreztem a megkönnyebbülést és a saját szerelmem felszínre törését, amikor kimondta az utolsó szót. Nem érdekelt semmi más, csak az, amit éreztem. A szemébe bámulva minden feledésbe merült, ami történt velünk. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Benne volt a dologban, hogy ellök, de nem tette meg. Magához húzott és tovább csókolt pont úgy, ahogy arra vágytam.

2011. november 25., péntek

Life or death? - novella, 1. rész

Sziasztok! Hoztam nektek valami újat... nem, ez most nem a folytatás. Újabb novellához támadt ötletem. :) Úgy döntöttem, hogy szemszögenként fog felkerülni. Még én sem tudom, hogy milyen hosszú lesz, tőletek is függ (ezzel arra akartam célozni, hogy sok kommentet szeretnék, igen). És még valami: Fanni, boldog születésnapot!!! :D

--------------------------------------------------------------------------

(Sebastian)
Gyűlöltem a késést. És most én estem az ördögi körbe, én kések. Britta úgy egy hete mondta, hogy hallott egy kórházról Frankfurtban, ahol rákos betegeket kezelnek. Külön volt itt a beteg gyerekek részére is egy rész kialakítva és minden második hónapban vendégeket hívtak el, hogy egy kis boldogságot csempésszenek a kicsik mindennapjaiba. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem meglátogatni őket most, hogy vége a szezonnak. Azonnal igent mondtam, hiszen ez egy remek cselekedet. Egyszerű embernek tartottam magam, aki ott segít, ahol tud. És ha azzal tudok segíteni, hogy odamegyek, akkor megteszem.
Anyát hívtam fel először, hogy nem érek időben Németországba, valamint, hogy ne várjon haza, mert késő este fogok beesni. Utána felhívtam a főorvost is, akinek elmondtam, hogy a gép, amivel mennénk, meghibásodott, ezért csak a délután folyamán érek oda a kórházba. Utána megígértem azt is, hogy ott maradok, ameddig a gyerekeknek le nem kell feküdnie aludni. Ez volt a minimum, amit megtehettem. Britta mellettem ült és mosolygott. Tudtam, hogy ő már előre sejtette, hogy ezt fogom mondani.
-Még mindig azt mondom, hogy nem kell velem jönnöd- néztem rá, mikor befejeztem a telefonálást.
-Én meg azt mondom, hogy veled megyek, mint magánember és a barátod. Nem fog bekerülni a sajtóba, hogy ott voltál, ne aggódj!- simított végig a karomon. - És nekem is tervbe volt véve, hogy meglátogatom a szüleimet. Amikor te szünetet tartasz, én is csak akkor pihenhetek. És a gyerekek pedig sosem tudtak terhet jelenteni.
-Akkor jó- sóhajtottam.
Gyakran éreztem azt, hogy túl sokat tesznek értem a munkatársaim, főleg Tommi, Britta és Rocky. Az edzőm mindenhol velem van, az év 365 napjából legalább 300-at együtt töltünk, de lehet, hogy még ennél is többet. Britta is mindig velem van, attól kezdve, hogy a tesztek előtt PR-munkám van, egészen addig, amíg nincs vége a díjkiosztónak és utána a karácsony előtti szerepléseknek. A mérnökömmel talán nem töltök annyi időt, de vele bármikor beszélhetek és képesek vagyunk órákon keresztül telefonálni. Néha meg is lepődök, hogy mekkora összegre rúg a számlám.
Miután felültünk a gépre, bedugtam a fülembe az iPhone-om fülhallgatóit és elindítottam a zenét. Lehunytam a szemem és gondolkozni kezdtem. Sosem kellett még szembenéznie a családnak egy akkora bajjal, mint a rák. Nem tudtam, hogy mi is játszódhat le azoknak a szülőknek a fejében, akiknek a gyermekeit megtámadta a kór. Ötletem sem volt, hogy mivel tudnék lelket önteni beléjük. Emlékeztem arra, hogy milyen letaglózó volt megtudni, hogy meghalt az egyik munkatársunk ugyanebben a kórban. Mikor megmondták, órákig nem szóltam senkihez. Nem ismertem jól a nőt, mégis fájt az elvesztése. És akkor valószínűleg az én fájdalmam sokkal kisebb volt, mint azok fájdalma, akik ismerték és szívből szerették őt. Próbáltam rávenni az agyam, hogy ötleteket adjon, mit és hogyan kellene majd tennem a kórházban, de nem kaptam semmit.
-Seb!- lökdöste meg Britta a kezem.
-Hmmm?- nyitottam ki a szemeim és rápillantottam.
-Kapcsold be az övet, mindjárt leszállunk- mosolygott rám. - És utána elmehetnénk enni, mert 1 óra elmúlt és én éhen fogok halni.
-Meghívlak- mondtam, amíg az övvel pepecseltem.
-Nem azért mondtam, hogy meghívj enni- kérte ki magának, mint minden egyes alkalommal.
-Szóval desszertet is kérsz? Rendben, benne vagyok- vigyorogtam rá, majd nyomtam egy puszit az arcára, mikor duzzogni kezdett. - Én is szeretlek, sokadik nővérkém.
-Kellett nekem egy ilyen kölyök- morogta maga elé, én pedig csak nevettem rajta.
A leszállás után megkerestük a parkolóban a kocsit, amit Melanie hozott el otthonról, hogy azzal mászkálhassak. Utána elvittem az én drága sajtósomat enni, és vettem neki egy óriási fagyi kelyhet is. Először tiltakozott, hogy miért akarod decemberben fagyit adni neki, de amint megkóstolta, szó nélkül kanalazta be az utolsó falatig. Mikor mindketten jól laktunk, elindultunk a kórház felé. Remegett a lábam, amikor be kellett lépnem az ajtón.

2011. november 23., szerda

Nem így terveztem - 39. rész

Sziasztok! Meghoztam a folytatást! És előre is bocsánat érte. :$

------------------------------------------------------------------

Félelemmel töltve lépkedtem a folyosókon Tommi ölelésében. Nagyon rosszul érintett, ami történt közöttünk. Vagyis az, hogy nem tudtam vele megbeszélni, amit ő mondott az éjszaka. Úgy éreztem, hogy válságba ért a kapcsolatunk, és ha nem beszélünk egymással, akkor vége lehet, ezt pedig nem akartam.

- Chloe!- hallottam meg Crystal ijedt hangját. A kezében ott volt Gareth.

- Hol van Eliza?- emeltem fel a fejem.

- Nem tudjuk. Elszökött tőlünk- hunyta le a szemét. – Britta már keresi és én is elindultam a kicsivel. Én nem akartam…- csuklott el a hangja és a szemeiből potyogtak a könnyek.

- Keressétek ti is- vettem át a kisfiamat. – És azonnal szóljatok, ha megtaláltátok.

Határozottan indultam el az irodám felé. A fiúcska a kezemben jól viselte a dolgot, nem sírt, nem nyafogott. Forgatta a fejét és szemlélődött, habár a folyosók nem voltak valami érdekesek. Nem kellett csalódnom, apám benn ült az irodában és dolgozott. Meglepetten nézett rám, mikor megjelentem.

- Azt hittem, hogy Sebastiannal fogod tölteni az idődet- jegyezte meg.

- Fogalmam sincs, hogy merre lehet- ráztam meg a fejem. – És Eliza is kicselezte a lányokat, most őt keressük. Nem láttad?

- Nem, itt nem járt. De segítek neked- kelt fel a székből és lépett mellém. – Hatalmas a gyár, de amint észreveszik, már vissza is kerül hozzánk.

Együtt indultunk tovább a kislány keresésére. Aki szembejött, azt megkérdeztük, hogy látta-e a lányt, valamint megkértük, hogy azonnal szóljon nekünk, ha megtalálja. Néhányan szerencsére csatlakoztak hozzánk a kutatásban. Egyre idegesebb lettem a kislányom miatt. Éreztem, ahogy lassan eluralkodik rajtam a pánik.

Ezt már Gareth sem viselte jól, rugdalózni kezdett és keserves hangon sírni. Nem tudtam mit tenni, vissza kellett mennem a szobánkba, hogy megnyugtassam őt és le tudjam fektetni aludni. Csak lassan nyugodott meg, teljesen kivette az erejét a sok sírás. Miután már elaludt, azután sem hagyta abba a simogatását, ami engem is kicsit megnyugtatott.

Hirtelen ért, mikor halkan kinyílt az ajtó. Megfordulva láthattam, ahogy a könnyes arcú kislányom pislog rám. Odafutottam hozzá, letérdeltem elé és a karjaimba zártam őt. Felemeltem és a hátát simogatva nyugtattam. Csak ekkor vettem észre, hogy Linda áll az ajtóban és figyel minket.

- Köszönöm, hogy visszahoztad őt- suttogtam neki, mire ő csak elmosolyodott.

- Anya, bocsánat!- emelte fel a fejét Eliza. – Nem akartalak megijeszteni. Bocsánat!- pityeredett el megint.

- Semmi baj!- simogattam meg a fejét.

Visszafektettem az ágyába, ráadtam a pizsamáját és addig ringattam, amíg el nem aludt. Féltem megtudni tőle, hogy miért szökött el tőlünk, miért nem szólt, miért van ennyire elkeseredve. Az ajtóból még rápillantottam a két kicsire, majd halkan távoztam. Szerencsére Linda még mindig benn volt a szobában.

- Köszönöm, hogy megtaláltad őt nekem- öleltem meg óvatosan a nőt.

- Valójában csak egy véletlen volt- ültünk le. – Édesapád szólt nekem, hogy mi történt, ezért én is elindultam keresni. Fenn volt a galérián, elbújva az asztal alatt.

- Nem mondta, hogy miért ment el innen?

- Úgy gondolja, hogy rossz kislány volt- kezdett bele mesélni. – Reggel végignézte, ahogy Sebastian nagyon csendben, kapkodva és szavak nélkül eltűnik a szobából és még tőlük sem köszönt el. Nagyon mélyen érintette ez őt.

- Istenem!- suttogtam és a tenyereimbe hajtottam a fejem. – Mit tettünk?

- Chloe, ez nem a ti hibátok!- ölelt át a nő. – A gyerekek olyan dolgokat is észrevesznek, amikről mi nem tudunk. És ha nincs rá megfelelő magyarázatuk, akkor magukat teszik meg a hiba forrásának.

- Olyan rossz anya vagyok- kezdtem el zokogni.

- Ugyan, dehogy vagy rossz anya- ringatott, ahogy én szoktam a kicsiket. – Ne feledd, hogy senki sem tökéletes és mindenki hibázhat.

- Maradj itt velem, kérlek!- kapaszkodtam belé.

Nem mozdult mellőlem egy pillanatra sem. Próbált nyugtatni, de feleslegesen nem beszélt hozzám. Csak próbált csitítani, hogy a zokogásom lecsendesedjen. Mire teljesen megnyugodtam, az ágyban feküdtem magzat pózban, egy takaróba betakarva és Linda továbbra is mellettem ült.

Nem akartam összeomlani, de sok volt a kislányom eltűnése és az, hogy Seb lelépett. Úgy éreztem, hogy az a vár, amit olyan biztonságosan építettem a családommal, most pillanatok alatt összeomlott. Már nem voltam biztos semmiben, még abban sem, hogy volt jogom egy kisfiút arra kárhoztatni, hogy én neveljem fel őt.

- Nagyon rosszul van?- hallottam meg egy aggódó hangot magam mellett.

- Nem nagyon reagál- válaszolt erre egy nő. – Azt hiszem, hogy lelkileg teljesen összeomlott.

- Az én hibám- csatlakozott egy újabb, kissé fiatalabbnak tűnő női hang. – Sokkal jobban kellett volna figyelnem a kislányra.

- Nem a te hibád, Crystal!- csitította őt a férfi, aki először kérdezett. – Eléggé rosszul volt már attól, hogy Sebastian elment.

- Megkért, hogy vigyázzak Elizára- kötekedett a lány. – Én pedig hagytam elmenni.

- Crystal, hidd el nekem, ő is megbocsátotta neked. Egy percig sem volt rád mérges. Nyugodj meg!- mondta a férfi. – Gyere, menjünk, szóljunk Adriannak és kutassuk fel Sebet. Linda, maga marad?

- Igen, Tommi, maradok- válaszolta a hozzám legközelebb lévő nő. – Megkért, hogy maradjak itt mellette. Így tudok szólni, ha a kicsik felébrednek.

Újra csend lett a szobában. Ébren voltam, de nem tudtam mozdulni sem. Olyan volt, mintha ólomsúlyok kötöttek volna az ágyhoz. A szemeimet sem tudtam kinyitni, meg sem bírtam mozdulni. Hallottam, ha valaki beszélt vagy tett-vett körülöttem, de nem tudtam volna megmondani, hogy ki az.

Néha álomba merültem, de ezek a pillanatok sem tartottak sokáig. Azt is érzékeltem, amikor a kislányom mászott mellém és simogatni kezdte az arcomat. Ő volt az egyetlen, akit megismertem, és aki biztos pont volt nekem. Minden suttogó szava, minden puszi, amit adott, minden simogatás melengette a lelkemet.

Ahogy hallottam, az egész napomat mellettem töltötte az ágyon. Ott nézett mesét, ott rajzolt, ott gyakorolta az olvasást. Bárki el akarta vinni, komoly hisztit vágott le és addig csinálta, amíg nem engedték meg neki, hogy maradhasson. Linda gyorsan rájött, hogy a kicsi így akar vezekelni az elszökése miatt.

Már eléggé benne lehettünk az estében, mivel Crystal és az apám éppen arról vitázott a kislánnyal, hogy el kellene mennie fürdeni, mikor kinyílt az ajtó. Hirtelen hallgatott el mindenki a szobában, olyan volt, mintha megfagyott volna a levegő. Ki akartam nyitni a szemem, de nem tettem meg.

- Chloe, édesem!- hallottam meg a férfi hangját, amitől összerezzentem azonnal.

- Ne gyere ide!- kiáltott fel Eliza, amitől még én is meglepődtem. – Anya alszik. Nagyon szomorú miattad és miattam is.

- Eliza, miért nem mehetek oda?- kérdezte félve a férfi. – Együtt fel tudnánk ébreszteni anyát.

- Nem- válaszolt a kislány. – Te reggel elmentél, még meg sem pusziltad anyát. Haragszol rá és ránk is, tudom. Menj el!- kérte a kicsi. – Ma én alszom anyával és Gareth.

- Eliza, kicsi lányom!- kérlelte a férfi kétségbeesetten.

- Sebastian, jobb, ha ma nem maradsz itt- szólalt meg apám. – Gondold át, mi is történt közöttetek. Jobb lesz így mindenkinek.

- Adrian. Elveszítettem őt, igaz?- kérdezte még meg távozás előtt, de választ nem kaphatott, mert senki nem tudta, hogy én mit is mondanék.

2011. november 22., kedd

Az élet nehézségei - Világbajnok

(Ada)
Még mindig nem tudom elhinni. Ülök a kanapén a tévé előtt, a szám tátva, a szememből a könnyeim folyamatosan potyognak. Ő pedig ott áll a dobogón. Az arcán nincs az a tökéletes mosoly, amire vágytam, de ez talán érthető. Nyerni akart, mint minden egyes alkalommal, amikor csak versenyzik.
Liz a lábaim mellett játszott. Őt nem kötötte le az autóverseny, hiába volt a lánya. Lecsúsztam a kanapéról mellé. Rám emelte a tekintetét, és mintha az apja nézett volna vissza rám.
-Nézd!- súgtam neki és az ölembe vontam. - Ott van apu- böktem a készülék felé.
-Nyejt?- pislogott fel rám.
-Nem. De ő a legjobb megint- simítottam végig a puha arcocskán.
-Akkoj nyejt!- jelentette ki magabiztosan a mi kis szöszink. - Apuci, meséjj nyekem!- futott a tévéhez és aprócska kezeit a készülékre nyomta.
Akkor kezdődtek a nyilatkozatok. Nagy szemekkel pislogott, mivel nem beszélt angolul. A szemeim még mindig könnyesek voltak, de akkor kezdtem csak megint zokogni, amikor megköszönte Tomminak, amit tett érte. A mi drága finnünk tényleg ott volt mindenhol velünk és bevallom, hogy már el sem tudtam képzelni az életet nélküle.
Újabb néhány perc következett, amikor nem kellett figyelnem. Akkor koncentráltam minden idegszálammal a nyilatkozatokra, amikor már németül folyt a csevej. Megköszönte a szüleinek, a testvéreinek, majd kiemelt engem és Lizzie-t.
-Apa nyekem besélt- fordult felém csillogó pillantással. - Apuci nyekem besélt, apuci nyekem besélt, apuci nyekem besélt...- kántálta és nevetve táncikált körbe a nappaliban.
-Gyere, királylány! Pakolunk- kaptam el. - Apuci után megyünk a gyárhoz.
-De nyem ott autózik- pislogott rám nagy szemekkel.
-Tudom- helyeseltem. - Azonban oda fog menni. Mi leszünk neki a meglepetés a nagyi házában, jó?
-Jóóóóóóóóóóó- lelkesedett az ötletért.
Utána olyan tempóval lőtt ki az emelet felé, hogy alig tudtam utolérni. Míg azt válogatta, hogy melyik játék nélkül nem mehetünk el itthonról, felhívtam anyát, hogy tudja, a gyár közeli házat egy hétre elfoglaljuk. Örömmel vette, hogy hajlandóak vagyunk mi is használni a házát. Én egészen addig nem voltam hajlandó betenni oda a lábam, amíg tudtam, minden pont olyan, mint amikor apa még élt. A mai napig nem tudtam megbocsátani neki, hogy hozzá akart adni egy idegenhez. Szerencsére anya csak olyan helyeken tartotta meg az ingatlanokat, ahol nekünk is kellett valamiféle szállás. Az angol ház kb. 20 percnyi autóútra volt a gyártól, ezért kényelmes volt, ha hosszabb időt kellett a környéken töltenünk.
Miután összepakoltunk mindent, amire szükségünk lehetett, foglaltam repülőjegyet. Liz rettentően izgatott volt, hogy hamarosan találkozhat az apukájával. Sebastiannak csak egy rövidke üzenetet küldtem, tudtam, hogy most a média és a csapata is őt akarja. Még mielőtt elrepült Japánba, megegyeztünk, hogy már csak akkor beszélünk, ha nyugalom van körülötte. A reptérre indulás előtt szóltam Heikének (mivel a szomszédban laktunk), hogy elmegyünk a fia után. A kislányunk hagyta, hogy eltegyem a játékait, kivéve azt a plüssautót, ami a verdákban Sebastian karaktere. Mióta megkapta az apukájától, sehová nem ment nélküle. A reptéren volt néhány fotós, rólunk is készítettek képeket, de már megszoktuk. Nem aggódtam, hogy le fogunk bukni, mert Tommi tudta, hogy megyünk Angliába, ezért nem fogja engedni Sebnek, hogy akár egy másodpercet is internet előtt töltsön.

****

(Seb)
Az egyik karaoke bárban ültem a csapattal és ünnepeltünk. Én már énekeltem, szerintem jobb, hogy csak kevesen hallották. Most éppen Christian volt fenn és a szerelőim bátran ugratták. A poharamban lévő pezsgőből kortyoltam egy újabbat, és továbbra is úgy tettem, mint aki minden idegszálával a körülötte történtekre figyel. A gondolataim újra és újra Heppenheimbe tértek vissza Adához és a kislányunkhoz. Korábban sosem gondoltam, hogy 24 évesen lesz egy másfél éves lánykám, aki folyton csacsog és amikor csak teheti, mellettem van. Ez ott az a gyönyörű nő, aki két és fél éve mellettem van. Még mindig teljesen magába bolondított, nem láttam még egy olyan tökéletes teremtést, mint Ada. Előhalásztam a telefonom és megnyitottam a tőle kapott üzenetet: „Gratulálunk Apuci! Nagyon büszkék vagyunk Rád! Flo körbe-körbe szaladgál, odavan az üzenetedért :D! Szeretünk! Ada”
-Hiányzik?- hajolt hozzám Britta.
-Rettentően- vallottam be. - Még egyik címem megnyerésénél sem voltak ott.
-Tudom- simogatta meg a vállam. - De hidd el, hogy így a legjobb mindhármótoknak. A lányodnak normális életet biztosítasz kamerák és média nélkül, és szerintem ez a legfontosabb.
-Ez most megnyugtatott- öleltem szorosan magamhoz a sajtósomat. El sem engedtem őt magam mellől, mert amikor csak eszembe jutott a feleségem vagy a hercegnőm, mindig tudta, hogy mit kell mondania.

****

(Ada)
Vasárnap este 9 volt, amikor megcsörrent a telefonom, hogy üzenetet kaptam.
„Most értem vissza a szállodába, azt hiszem, hogy kicsit többet ittam... :D Hiányzol! Szeretlek! Seb”
Utána számoltam és Suzukában már reggel 6 volt. Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem a becsiccsentett Sebastian Vettelt. Szívesen lettem volna mellette, hogy lássam. Rá gondolva aludtam el, vele álmodtam és őt kerestem, amikor felkeltem. Tudtam, hogy már csak néhány órát kell várom és magamhoz ölelhetem. Miután Liz is ébren volt, megreggeliztünk és felöltöztünk. Ő játszani ment a nappaliba, én pedig nekifogtam az ebédet elkészíteni. Mikor volt néhány szabad percem, belelapoztam az újságba. Írtak Seb győzelméről és a buliról is. Voltak képek, ahol Brittával teljesen össze voltak bújva. Végigolvastam azt a rövid cikket, ami azt elemezte, hogy ők ketten összemelegedtek. Először ledöbbentem, majd felnevettem. Pontosan tudtam, hogy a sajtósnak eszébe sincs az én férjemmel kezdeni, hiszen ott van neki a finn edző. Nem lettem féltékeny, akár akarta a sajtó, hogy szétmenjünk, akár nem.
Miután készen lettem az ebédünkkel, mindent rendbe pakoltam a konyhában, majd kimentem én is a nappaliba. Liz éppen egy papírra rajzolt, ami ebben a korban sokkal inkább mondható még firkálásnak és alaktalan figuráknak. Én viszont szerettem nézni, ahogyan a szerelmünk gyümölcse tevékenykedik. Odaültem mellé és az ölembe húztam az asztalon fekvő gépet, hogy megnézzem, hány felkéréssel árasztottak el minket. Attól, hogy a kislányunkkal voltam otthon, még mindig elláttam egyfajta asszisztensi szerepkört Sebastian mellett, ezzel könnyítettem Britta dolgát is, aki így több időt tölthetett Tommival.
Mikor megláttam a 165 beérkező levelet, a szám is tátva maradt egy pillanatra. Tavaly is volt legalább ennyi levél, mikor világbajnok lett, de nem ennyire rövid idő alatt. Inkább ki is léptem a levelezésből, még mielőtt nekikezdek az újságírók butaságaival elrontani a napunkat.
-Anya! Nézzünk képeket apáróóól!- mászott az ölembe Flo. - Légysziiii!- bújt a karjaim közé, hogy engedjek neki.
Nem kellett sokáig könyörögnie, beléptem az egyik mappába, amiben Sebastian képei voltak a futamokról, majd beállítottam az automatikus vetítést és hátradőltem a kicsivel a karjaimban. Megtámasztottam magam a kanapé szélénél, és csak néztem az előttem pergő képeket. Láthattuk minden arcát újra és újra. Volt boldog, koncentrált, szomorú, dühös, felszabadult, vágyakozó. Minden, ami csak lehetett egy-egy futam előtt, alatt és után. Persze, a képek között ott voltak a nem hivatalos képek a bulikról egy-egy győzelem után, ahol már igazán nem figyelt arra, hogy ki és mit mond róla, mert azok vették körül, akik ismerték őt.
-Hiányzik- bújt hozzám a kicsi lányka.
-Nekem is- súgtam a fülébe. - De hamarosan itt lesz, velünk- nyomtam a fejére egy puszit. - Fel is hívom őt, jó?- kaptam elő a telefonom.
-Jóóó- pislogott rám csillogó szemekkel. Seb gyorshívóra volt beállítva, így alig 2 gombnyomás után már hallottam is, hogy kicseng. Kezdtem megijedni, hogy nem is fogja felvenni, mikor már a sokadik csörgésnél tartottunk, de végül csak beleszólt...
-Szia, Ada, Tommi vagyok!- mondta vidáman a finn. - Seb éppen vezet.
-Szia!- köszöntem, habár kevésbé lelkesen, mint amikor a férjemet köszöntöm. - Merre jártok?
-Úgy 20 perc múlva leszünk az angliai házatoknál- válaszolt csevegő hangnemben, valószínűleg azért, hogy elterelje Sebastian figyelmét arról, hogy mi esetleg itt vagyunk. - Úgy döntöttünk, hogy csak holnap megyünk be a gyárba.
-Rendben- feleltem és elmosolyodtam. - Mondd meg neki, hogy hiányoljuk mindketten.
-Átadom mindenképpen- helyeselt. - És azt üzeni, hogy hívni fog, ha megérkeztünk.
-Arra nem lesz szükség- nevettem. - Akkor 20 perc múlva!
-Mi is üdvözlünk titeket! Szia!- köszönt el és letettük.
-Apa jöny?- kezdett el előttem ugrálni a lánykánk.
-Gyere csak, te sajtkukac!- kaptam fel a karjaimba. - Látod, most itt van ez a mutató- léptem az óra elé és böktem a nagymutatóra, ami a 4-es számra mutatott. - Apa akkor ér ide, amikor ide fog mutatni- húztam az ujjam a nyolcashoz. - Ha ott van, akkor apa is velünk lesz.
-Az még sok- biggyesztette le az ajkait.
-Nem olyan sok az- simogattam meg a fejét. - Hidd el, pillanatok alatt el fog telni az idő.
Visszapakoltam a kicsit a rajzai mellé, én pedig bementem a konyhába. A desszertre készített torta csokikréme már nem volt tűzforró, így megkenhettem a piskótalapokat, majd a kész remekmű tetejére habzsák segítségével felrajzoltam cukorsziruppal az „SV 2011” feliratot. Utána betettem a hűtőbe az egészet. Elővettem az étkészletet és kivittem az étkezőbe, hogy mindent előkészítsek ahhoz, hogy elfogyasszuk ötösben az ünnepi lakomát, amibe belecsempésztem az otthoni ízeket, vagyis elkészítettem Seb kedvencét, a Heike-féle krumplifőzeléket is.
-Anya! Anya!- futott felém Flo.
-Mi ilyen fontos!- guggoltam le mosolyogva, hogy egy szintre kerüljünk.
-Minjájt ott a mutató!- bökött az órára. - Minjájt jöny apaaa- csacsogta lelkesen.
-Igen, mindjárt itt van- öleltem át és nyomtam egy puszit az arcocskájára.
-Mejjünk nézzük az ablakot!- fogta meg a kezem és húzott maga után. Arra számítottam, hogy majd ott állunk néhány pillanatig, mert a kis örökmozgó megy tovább, de csak némán várta, hogy az apukája majd megjelenik. És ahogy megígérték, pontban 12.40-kor befordult a hófehér Infiniti a házunk elé.- Ott van- suttogta tátott szájjal.
-Igen, ott van- feleltem ugyanolyan halkan és éreztem, ahogy a szívem megtelik melegséggel. Valami volt a kezében, és mialatt befelé tartott, nagyon mutogatott a mögötte jövő Britta-Tommi párosnak. Nem láttam, hogy mi is az, ami érdekli, de az arcán döbbenet, féltés, szeretet és félelem keveredett. Letettem a kezemből Lizt, és az ajtó felé fordultam.
-... Tudom, hogy tud rólatok, de ezeken a képeken semmi nem úgy néz ki, mint ahogyan történt. És nem akarom, hogy emiatt a házasságom válságba kerüljön- magyarázta Seb, miközben bejött.
-Miért kerülne a házasságunk válságba?- kérdeztem meglepetten.
-Ada?- fordult felém teljes döbbenettel az arcán. - Te hogy....
-Apa! Apa! Apa! Apa! Apa! Apa!- kántálta lánykánk és rohant felé. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy a kezében tartott újságot a földre ejtse és máris a karjai között tarthatta a csemetéjét.
-Hercegnőm!- pörgette meg, majd szorosan átölelte és már előre láttam, hogy le sem teszi egy ideig.
-Te vagy a legügyibb autókázó! A bácsik nem nyejnek, csak te!- halmozta el puszikkal a kislány.
-Azt akarja mondani, hogy mérhetetlenül büszke, hogy ennyire tehetséges az apukája- mentem oda hozzájuk és nyomtam egy puszit Seb arcára. - Menj már be!- súgtam a fülébe és megpaskoltam a fenekét.
-Nézd, Ada...- kezdte Britta, mikor szembekerült velem.
-Nehogy megmagyarázd!- emeltem fel a kezem. - Seb nem volt a topon, te ott voltál mellette, ő pedig hálás volt. Vagy tévedek?
-Nem, csak a képek...- bökött a földön heverő újságra.
-Nem érdekelnek a képek. Nem hiszem, hogy ha meg akarnád csalni ezt a szőkét itt mellettem – amit kétlek – akkor az orra előtt tennéd, főleg, ha egy olyannal kavarnál, akivel ennyire szoros a kapcsolata- pillantottam a nőre, majd a mögötte csendesen ácsorgó finnre. - Gyere, te nap hőse!- nyújtottam felé a karjaimat, hogy utána megölelhessem.
-Nem is csináltam semmit- védekezett, de azért mosoly került az arcára.
-Dehogynem!- engedtem el és nyomtam egy puszit az arcára. - Ott könnyíted meg az életünket, ahol csak tudod.
-Kicsit sem érzem munkának vagy fáradságnak- rántotta meg a vállát, majd lesütötte a szemeit és inkább bement a szobába.
-Ezt úgy imádom benne- pillantott utána Britta. - Olyan szerény, de annyira tud szeretni.
-Ezt neked kell a legjobban tudnod- nevettem. - Menjünk, még mielőtt a fiúk kijönnek értünk.
-...Igen, és akkoj monta anya, hogy nyem nyejtél, de te autókáztál a legjobban- csacsogott Flo. - És én meg montam nyeki, hogy buta, mejt te nyejtél- fejezte be a beszámolót a kishölgy.
-Szóval én nyertem- bólintott Seb. - Ezt nem felejtem el- nyomott egy puszit a gyerekbuksira. - De most még többet nyertem, mert itt vagytok velem.
-Anya, éhes vagyok!- pislogott rám a kicsi lányka.
-Mindjárt ehetünk- simogattam meg az arcát, majd bevonultam a konyhába, hogy megmelegítsem az ebédünket. Alig voltam benn egy perce, két kar fonódott a derekamra. Bátran dőltem neki a férfitestnek, a fejem pedig a vállának támasztottam.
-Akkor csinálták a képeket, mikor újra megnyitottam az üzeneted, már vagy ezredjére az éjszaka alatt. Hiányoztál mellőlem- súgta a fülembe.
-Tudom- fordultam felé és nyomtam egy puszit az arcára. - De mindketten tudjuk, hogy így a legjobb a törpének.
-Néha önző módon kisajátítanálak tőle- csókolt meg és abban benne volt minden. Szerelem, vágy, gyengédség.
-Szerintem a párocskánk megengedi, hogy az éjszakát házon kívül töltsük- került az arcomra egy kissé perverz mosoly.
-Házon kívül?- engedett el és meglepve nézett engem.
-Ez a 29. nap, hogy nem érintettél meg úgy- jegyeztem meg. - És mielőtt megkérdeznéd, igen, számolom. Tudom, hogy mekkora volt a nyomás, ezért nem olvasom a szemedre, hogy így tettél- simogattam meg az arcát. - De annyira kívánlak, hogy akár most azonnal rád tudnám vetni magam. És kétlem, hogy képes lennék mindezt csendben megtenni.
-Ez azért hízelgő- húzott magához, majd a keze végigsiklott a hátamon, a fenekemen, a combjaimon, visszafelé pedig a fenekemen állapodott meg. - Szóval akkor éjjel visszamegyünk Londonba, hogy egy szállodában ne hagyjuk a vendégeket aludni. Csábító- csókolt meg szenvedélyesen.
-Tűnj innen, ha nem akarod, hogy rád vessem magam- löktem el nevetve.
-Ez egy jó ajánlatnak tűnik- gondolkozott el látványosan.
-Tűnés!- tereltem ki nevetve a konyhából.
****
(Seb)
Ebéd után meglepően könnyen hagytam Liznek, hogy rávegyen az alvásra. A repülőutat végigaludtam, de úgy éreztem, hogy az csak arra volt elég, hogy ne legyek nagyon csúnyán másnapos. Most pihenni akartam, mert ha csak az estére gondoltam, ami vár ránk, akkor tudtam, hogy nincs menekvés. Alig vártam, hogy a karjaimban tarthassam újra az én egyetlen csodámat. A mai napig valami felsőbb erő ajándékának éltem meg, hogy akkor, majdnem 3 éve elvettem őt, mikor az apja férjhez akarta adni. Életem legjobb döntése volt igába hajtani a fejem. Azóta is szerelmes voltam belé, valamint az életemben volt még egy szerelem, a kicsi Flo. Persze, a versenyzés is egy szerelem volt, de ezt felülírta az előző kettő.
-Apa, alsunk együtt?- bújt hozzám a kislányom. Pont olyan volt, mint egy doromboló kiscica.
-Alszunk együtt- egyeztem bele a kérésébe. - Elköszöntél anyától, Tommitól és Brittától?
-Igen- bólogatott és a szőke tincsei vidáman szálltak.
-Akkor húzzunk pizsit és lehet is aludni- ültettem az ágyára. Átöltöztettem a sárga, méhecskékkel és mackókkal díszített alvós ruhájába, majd sikeresen rábeszéltem, hogy a hajacskájából vegyük ki a csatokat, mert nagyon fogja nyomni, ha lefekszik aludni. Amíg elvackolódott az ágyon és a takarója alatt, én is levettem a ruháimat. Csak a pólóm és egy boxer maradt rajtam. Odafeküdtem a franciaágyra mellé és magamra húztam a takarót.
-Apa! Kéjdezhetek vajamit?- suttogta bele a csöndbe és közelebb csúszott hozzám.
-Bármit, gyönyörűm!- öleltem magamhoz és élveztem, hogy az illata még mindig megnyugtat.
-Elmejetek vejed egy olyan autókázós dojogja?- emelte fel a fejét. A saját szemeim pillantottak vissza rám.
-Szeretnél velem kijönni egy futamra?- lepődtem meg. Sosem hittem, hogy őt ez érdekli.
-Nyem- tiltakozott. - Csak sejetném játni az autókádat- adta meg a válaszát.
-Akkor majd elviszlek téged és anyát oda, ahol az autóm van, jó?- nyomtam egy puszit a fejére.
-Jóóó- csukta be a szemeit.
-Szeretlek, Flo!- húztam még inkább magamhoz.
Amíg el nem aludt, csak simogattam a fejét és néztem őt. Még mindig emlékeztem arra, hogy milyen volt úgy befutni 2010-ben a Spanyol Nagydíjon, hogy nem tudtam, mi van Adával. Akárhányszor kérdeztem Rocky-t, hogy mit tud róla, csak annyit mondott, hogy nincs baja, én csak vezessek. Korábban mindig megmondta, hogy otthon van és ne legyek annyira hülye, hogy mással foglalkozom. Akkor és ott éreztem, hogy valami nincs rendben. Úgy pattantam ki a kocsiból, mintha az életem múlna rajta. És ott volt Tommi, aki egy telefonnal várt. Tudtam nagyon jól, hogy a feleségem lesz. És akkor közölte velem, hogy a mi kicsi Liz Florence Vettel-ünk akkor sírt fel, amikor megnyertem a futamot. Életem leggyönyörűbb perce volt, amikor ezt meghallottam.
-Aludj te is!- hallottam meg egy suttogást a fülemnél. - Szükséged lesz az erődre, bajnokom!- nyomott egy puszit a számra, majd felemelkedett mellőlem.
-Szeretlek, Ada!- súgtam neki, majd lehunytam a szemem, hogy aludjak.
****
(Ada)
Ahogyan azt sejteni lehetett, a kislányunk sokkal hamarabb ébredt. Már 7 óra is elmúlt, mikor egy gyűrött arcú, de kipihent Sebastian Vettel sétált le a lépcsőn.
-Szóval így néz ki egy duplázó világbajnok alvás után- döntöttem oldalra a fejem és igencsak komolyan végigstíröltem őt. - Bejön!
-Helyes- huppant le mellém a kanapéra és nyomott egy puszit a számra. - Csak hármasban?
-Igen, a gerlepár elment élvezni azt az időt, amíg nem kell felvigyázniuk a törpillát. Gondolom, hasonló vágyaikat élik ki, mint mi fogjuk- bújtam hozzá, a kezem pedig „véletlenül” végigszaladt a testén és a legnemesebb testrészén is.
-Ne hergelj, boszorkányom!- súgta a fülembe, majd egy picit meg is harapta a fülcimpám.
-Seb!- nyögtem fel. - A konyhában ott a vacsorád- keltem fel mellőle. - Mi elmegyünk fürdeni- emeltem a karjaimba Lizzie-t és a fürdőbe vittem.
-Anya, nagy pancsi legyen!!!- húzogatta a nadrágomat. - Habos pancsi!
-Rendben, rávettél- nevettem, és megengedtem a vizet. A többszemélyes kád egy óriási habfürdő lett, mire végeztem. Mikor beletettem a kis meztelen békámat, majdnem el is tűnt a habok között. - Megvagy, Flo?
-Nyem Flo- rázta a fejét. - Lizzie!- kiáltotta vidáman.
-Csatlakozhatom?- kapta el a derekamat apuci, én pedig majdnem szívbajt kaptam, annyira megijedtem. - Lehet apu a harmadik pancsoló?
-Igeeeeeeeeeeen!- helyeselt a kicsi lány.
Nem volt utolsó látvány, ahogy Seb levetkőzött, majd elmerült a habokban. Éreztem, hogy minden porcikám könyörög az érintése után. Ő is végignézte, ahogyan rólam lekerülnek a ruhák, majd felém nyújtotta a kezét, hogy tudassa, eszembe se jusson máshová ülni, mint elé. Ahogy elmerültem a kellemesen meleg vízben, nekidőltem a felsőtestének és onnan néztem, hogy Liz mennyire élvezi a közös pancsolást.
-Fékezd magad, szépfiú!- súgtam neki, mikor megéreztem, hogy éledezni kezdett odalenn. - Most nem eshetsz nekem.
-Tudom- fújtatott nagyot. - De a tudat, hogy itt vagy a karjaimban meztelenül...
-Felejtsd el!- szóltam rá szigorúan.
-Én iiiiiiiiiiiiis!- jött oda hozzánk a kicsi.
-Mit te is?- kérdeztem vissza.
-Én is akajom tudniiiiiii- pislogott a csodaszép kék szemeivel.
-Olyan nincs, hogy akarom, csak olyan, hogy szeretném- magyarázta neki türelmesen Seb, majd éreztem, ahogyan arrébb tessékel. - Anya mindjárt elmondja, de én most megyek, mert mindjárt itt vannak a többiek- szállt ki a kádból.
-Apa most hajaksik?- komorult el a pici angyalka.
-Dehogy- nevettem. - Csak megy, felöltözik. Ő nem szokott sokáig pancsolni. És lassan nekünk is menni kellene, mert meg fogsz fázni- nyomtam egy puszit a vizes arcra.
20 perccel később alig tudtam kikönyörögni a már csak langyos vízből. Utána teljesen tisztára töröltem minden porcikáját, majd felöltöztettem a pizsibe. Hozzám bújt, mikor levittem a többiekhez. Amint Seb közelébe volt, azonnal át is mászott hozzá, hogy vele legyen.
-Beszéltem Christiannal- mondta Britta, mikor már én is közöttük voltam. - Azt mondta, hogy nem fog összedőlni a világ, ha Sebastian nem megy be a héten- mosolygott ránk. - Úgyhogy eszedbe se jusson a gyár környékére menni.
-De muszáj lesz- felelte az érintett, nekem pedig a nyelvem hegyén volt a csípős válasz, amikor folytatta. - Megígértem Liznek, hogy megmutatom a kocsit, mert kíváncsi rá.
-Hozod rám a szívbajt, hogy inkább dolgoznál- morogtam és egy kicsit fejbe is csaptam miatta.
-Na, ezt nem érdemeltem!- tiltakozott azonnal.
-De, megérdemelted!- vágtam vissza.
Fél 9 volt, mikor a kicsi lányunk annyira elfáradt, hogy hagyta magát lefektetni aludni. Mielőtt elaludt volna, azért szóltunk neki, hogy nem leszünk itthon, mert nem akartuk, hogy megijedjen, ha esetleg felijed az éjjel és minket nem talál meg. Utána mindketten elmentünk felöltözni. Mivel tudtam, hogy Seb beindul arra, ha fekete csipke van rajtam, a fürdőben öltöztem, és magamra vettem egy fekete csipkével díszített melltartót, fekete csipketangát és combharisnyát, ami szinté csipkével volt díszítve. Ő mindezekből semmit nem látott, amikor kimentem hozzá, mert a ruháim jótékonyan takartak.
****
(Seb)
Az út Londonba egyszerre volt tökéletes és pokoli. És mindkettő Ada miatt volt. Tökéletes volt, mert mellettem volt és velem lehetett, de pokoli volt, mert nem érinthettem meg. Oda kellett figyelnem, hiszen éjjel vezettem, és sokszor magamban kellett mondogatnom, hogy nem szabad balesetet okoznom, hiszen amint a szállodába érünk, annyi időm van életem szerelmére, amennyit csak akarok.
Az egyik legelőkelőbb hely mélygarázsában parkoltam le. Britta már mindent elintézett nekünk, a csapat nevére foglaltatott szobát, a végösszeget majd az én számlámról vonják le. Nekünk nincs más dolgunk, mint élvezni az éjszakát. Bejelentkeztünk, és már mehettünk is a szobánkba a 11. emeletre. A liftben nem voltunk egyedül, de nem bírtam ki, hogy ne érintsem az én csodámat. Szorosan magamhoz húztam és lassan csókolni kezdtem őt. A velünk utazó idős bácsi méltatlankodva rázta a fejét, a fiatal tinédzser lány engem bámult, míg az üzletember a feleségemet mérte végig. Óvatosan, hogy ne legyen neki feltűnő, elfordítottam, hogy ne láthassa őt.
A megfelelő emeleten elszakadtunk egymástól és kiléptünk a folyosóra. Az ajtónál a drágám keze remegett, ahogy a kis plasztikkártyával megpróbálta kinyitni. Amint bejutottunk, kitettem a „Ne zavarjanak!” jelzést az ajtóra, majd be is zárkóztunk. Bevezettem a szobába a feleségem, majd az előre behűtött pezsgőből töltöttem a két odakészített pohárba.
-Mit ünneplünk?- kérdezte, mikor a kezébe adtam az egyik karcsú nyakú poharat az édes nedűvel.
-A szerelmünket. A házasságunkat. A lányunkat. Egymást- soroltam, ami csak eszembe jutott.
-Én azért iszom arra is, hogy a férjem világbajnok ismételten- villantotta fel a gyönyörű mosolyát, amit annyira szerettem. Koccintottunk, de én csak alig ittam az italból. Elég volt a vasárnap éjjel elfogyasztott alkoholmennyiség egy időre.
-Szeretlek!- súgtam neki, és magamhoz húztam. Megcsókoltam. Azonnal belecsimpaszkodott a nyakamba. Óvatosan végigfektettem az ágyon, és fölé heveredtem. Míg csókolóztunk, simogattam a testét, ahol csak értem. Majd lassan elkezdtem levenni a ruháit. Először a pulóvert, majd a felsőjét. Megpillantottam a csipkemelltartót és tudtam, hogy mi is van rajta. Hiába határoztam el, hogy bármennyire is kívánom, nem fogok sietni, lassan kényeztetem, az agyamra leszállt a köd. Egyszerűen megvadított, amikor felvette ezt a szettet. Imádtam, mert kihozta a fekete a kontrasztot a fehér bőrével. És a csipke, amit viselt, legalább annyira előkelő és tökéletes volt, mint ő maga.
****
(Ada)
Azonnal tudtam, hogy mi fog történni. Seb szemei hatalmasak lettek, mikor megszabadított a pólómtól. A következő pillanatban már vadul, az ajkaimat marcangolva csókolt. Teljesen felesleges lett volna bármit is kérni tőle, már elveszett. És talán ez is volt a célom, amikor felvettem a fehérneműimet. Nem kímélt egy kicsit sem, őrült tempóban haladt. Amikor rám pillantott, láttam a szemében a vágy őrült izzását.
Nem kellett előjáték ahhoz, hogy ráhangolódjak arra, amire készülünk. Mire mindketten meztelenek lettünk, úgy éreztem, hogy megőrülök, ha nem lesz az enyém. Alig szabadított meg a bugyimtól, már be is hatolt. Kéjesen felsikoltottam az érzéstől. Az eddig is szapora légzésem még tovább fokozódott, néha már légszomjtól szenvedtem. A testem önálló életre kelt, ahogy eljárta a saját táncát. Amikor kicsit észnél voltam, én is annyira szenvedélyesen csókoltam a férjem, amennyire ő engem. Sokszor azt sem tudtam, hogy hol vagyok vagy mi történik velem. Egyre közelebb kerültem az orgazmushoz, ezért későn vettem észre. Még mielőtt én átléphettem volna a gyönyör kapuját, Seb megremegett és elélvezett. Csak egy csalódott nyögésre futotta. Éreztem, ahogy az egész testem feszül, amikor arra gondoltam, hogy majdnem elértem én is azt a bizonyos kaput.
-Sajnálom!- mormolta a fülembe, majd kicsúszott belőlem. Ilyen még nem fordult elő velünk.
-Semmi baj- simogattam meg az arcát, majd elfordultam tőle.
Szorosan a hátamhoz simult és egy puszit nyomott a vállamra. Nem voltam rá mérges, egyszerűen csak vágytam arra, hogy én is kielégülhessek. Lassan simogatni kezdett mindenhol. Csókokkal kényeztette a vállamat és a hátamat, a keze pedig besiklott a két combom közé. Megremegtem, mikor megérintett. Óvatosan simogatni kezdett, majd két ujja belém csusszant.
-Seb- nyöszörögtem a nevét.
-Csak lazulj el- súgta. - Élvezd!- kért és gyorsított a tempónkon. A nyögések és a kéjes sikolyok hol váltakozva hagyták el az ajkaimat, hol keveredtek. Nem tudtam gátat szabni azoknak az érzéseknek, amik végigsöpörtek rajtam. Elakadt a lélegzetem, majd egy kis sikoly szaladt ki a számon, amikor elértem a csúcsra. Egy pillanatig nem láttam semmit. Felkerültem a mennybe, annyira tökéletes volt. Mikor újra képes voltam kinyitni a szemeimet, egy ideig homályosan láttam, a szemem előtt pedig mintha színes tűzijáték pattogott volna. Kellett egy kis idő, hogy újra rendbe jöjjön a látásom és a légzésem. Már csak akkor vettem észre, hogy Sebastian keze a combjaim között ragadt, amikor eleresztettem az izmaimat.
-Nem akartam...- kezdtem volna magyarázkodni és éreztem, ahogy elpirulok.
-Gyönyörű voltál- adott egy puszit. - Talán még sosem láttalak ennyire szépnek.
-Köszönöm!- fordultam felé és egy lágy csókkal köszöntem meg a kényeztetését.
-Ez a minimum a történtek után- felelte, de ő is fülig vörösödött. - De annyira tökéletes voltál. És olyan régen érintettelek. Elvesztettem az agyam.
-Ha máskor is így vezekelsz, akkor csak bátran- incselkedtem vele.
Ott feküdtünk egymással szemben és csak néztük egymást. Eltelt egy teljes óra is, de nem szóltunk semmit, csak csókolóztunk, simogattuk egymást. Aztán egyszer csak közelebb csúszott hozzám, a kezei pedig a melleimre simultak és ott kezdett el kényeztetni. Kutakodóan csúsztattam a kezem a takaró alá, hogy utána kitapinthassam azt, amiről már volt egy sejtésem: merevedése van. Én is igyekeztem élvezetessé tenni neki a pillanatot némi simogatással, ami mélyről jövő nyögéseket eredményezett. A hátamra gördített, de nem hagytam magam.
-Most én diktálom a tempót- hajoltam a füléhez, majd fölé térdeltem és magamba fogadtam, már másodjára az éjszaka folyamán. Megfontoltan mozogtam végig, nem hagytam, hogy még egyszer megtörténjen az, ami korábban az este folyamán. Én voltam, aki először újra átélte a gyönyört és csak utána hagytam neki is, hogy megtegye mindezt. Őrületes volt a tudat, hogy én okozok neki ekkora élvezeteket és nekem köszönheti, hogy elélvez. Bevallom, nekem is legyezgette a hiúságomat, hogy egy kétszeres világbajnok számára a tökéletes lehetek.
****
(Seb)
Majdnem 11 óra volt, mikor befordultam a ház elé. Ada csak ült és nézett engem azokkal a gyönyörű szemekkel. Odahajoltam hozzá és a reggel során már ki tudja, hogy hányadik alkalommal csókoltam meg szerelmesen, kielégülten, boldogan.
-Remélem, tudod, hogy ebben az állapotban nem hagyhatsz ennyi időre magamra anélkül, hogy megérintenél- incselkedett és végigsimított a mellkasomon.
-Nem lenne szívem nem teljesíteni minden kérésedet- vallottam színt. - És az este után meg ne is csodálkozz. Ebből gyakran kérek- vigyorogtam, majd kiszálltam.
-Seb!- kiabált utánam, de csak nevetve bementem a házba.
-Appppppppppppa!- száguldott hozzám a kicsikém.
-Sziaaaa!- kaptam fel és megforgattam a levegőben. - Jó kislány voltál, hercegnő?
-Igeeeeeen- bólogatott serényen, majd átölelte a nyakam. - Sejetlek- adott egy puszit.
-Én is szeretlek, gyönyörűm!- nyomtam egy puszit a puha arcra, az orromat pedig megtöltötte a babaillat.
-Minden rendben volt?- lépett elénk Tommi vigyorogva.
-Volt egy kis baki, de amúgy igen- bólintottam. Nem akartam a lányom előtt részletezni a dolgokat.
-De a reggel is jól sikeredhetett- lett még nagyobb a vigyora.
-Menj, csókold körbe anyát is- tettem le a kezemből Lizt és ő már rohant is az ajtó felé.
-Na?- húzta fel a szemöldökét az edzőm.
-Jobb okom is van, mint a reggeli merevedés- néztem rá. - A kedves feleségem közölte velem, hogy terhes.
-Hogy mi?- emelte meg a hangját és most én vigyorogtam rajta.
-Mondom, jön a kistesó- nyújtottam ki a kezem hátra, amibe azonnal belesimult a női tenyér. - Az én egyetlenem a szíve alatt hordja a következő Vettelt.
-Jól meggondoltad te ezt?- pillantott rá Tommi Adára.
-Jobban, mint ahogy te azt hiszed- bólintott és a karjaimba simult. - Olyan kényeztetést úgysem kapok mástól, mint Sebastiantól.
-Rólad én lemondtam- ingatta a fejét a finn, majd magunkra maradtunk.
-Akkor mostantól négyesben?- kérdeztem és a kezem a hasára simítottam.
-Négyesben- bólintott magabiztosan, majd újra megcsókoltam.