2011. március 30., szerda

Száguldó remény - 7. rész

(Mia szemszöge)

Élveztem minden vele töltött percemet. Szerettem, hogy a kevésbé szószátyár, de mindig vidám Sebastian Vettel kapható a kis kötözködéseimre és a kettőnk között lévő vibrálást sem rejti el. Mióta bajnok lett, azóta tart kettőnk között ez a se veled, se nélküled viszony.

- Már csak a desszert hiányzik- szólalt meg, mikor mindenki befejezte az evést.

- Én egy diótortára szavazok- ment bele a játékba Tommi. – Maddie, neked is jó?

- Allergiás vagyok a dióra- válaszolt a lány elpirulva. – Inkább szeretnék egy krémest. Mia?- pillantott rám.

- Én a melletted ülőre gondoltam- kötekedtem, hiszen mindkét fiúval szomszédos volt a széke.

- Mia majd velem fogyasztja el azt a desszertet- vágott közbe Seb. – Gyere!- állt fel a helyéről és engem is húzott magával.

- Este megkereslek!- kiáltottam Madison felé, majd átadtam magam a pilótának.

Minden pillantás vagy kimondott gondolat nélkül róttuk a folyosókat és akárki látott minket, döbbenten bámult utánunk. Peter, az egyik volt barátom pedig elkezdett minket követni. Addig bökdöstem Sebit, amíg meg nem torpant. Felém fordult és kérdőn vizsgált.

- Van egy kis problémánk- mutattam a hátam mögé, ahol bikaként fújtatva nézett ránk az exem.

- Baj van, Smith?- kérdezte tőle a kicsi német.

- Csak annyi, hogy a barátnőmet rángatod- morogta oda nekünk.

- Rángattalak?- fordult felém Seb.

- Egy cseppet sem- válaszoltam azonnal.

- Nem rángattam, szóval ennyit erről- fordított neki hátat Sebas és újra indulni akart.

- Miattad ment tönkre a kapcsolatom- kezdett vagdalkozni Pete. – A te hibád, hogy nem a feleségem.

- Feleség? Én?- mutattam magamra. – Peter, te nagyon el vagy tévedve. Mi soha nem voltunk jók együtt. És ha akkor este nem gabalyodunk egymásba,- pillantottam rá Sebre- mi akkor is szétmentünk volna. Ez a mi hibánk- magyaráztam.

Most én indultam el és húztam magam után a kis németet. Hallottam a hátunk mögül érkező szidalmakat, de már nem érdekelt. Meg sem álltak a már jól ismert szobáig. Mindketten bementünk és Sebastian bezárta az ajtót. Én gyorsan átszeltem a teret és felültem az asztalra, amin magazinok és telemetria felváltva hevertek.

- Abban a hitben hagytad, hogy lefeküdtél veled- lépdelt felém.

- Hamarabb megemészti, ha ezt hiszi, mintha megtudja, hogy csak a teste vonzott- rántottam meg a vállam. – És azt se felejtsük el, hogy nem voltunk mi olyan messze a dolgoktól.

- Te is tudod, hogy nekem nem sok rémlik- állt meg előttem és a kezeit a térdemre fektette.

- Erre emlékszel?- húztam magamhoz a fejét és vad csókcsatába kezdtünk.

Ha valamelyikünk meg akarta szakítani, a másik nem engedte azt. Éreztem, ahogy széthúzza a lábaimat és közelebb férkőzik hozzám. Összekulcsoltam a lábaim a dereka körül és onnan nem volt menekvés. Felnyögtem, amikor a keze becsúszott a blúzom alá és simogatni kezdett. Ellöktem magamtól a fejét és elkezdtem lerángatni a pólóját.

Ő is megszabadított a felsőmtől és könnyűszerrel kapcsolta ki a melltartóm. Ahogy újra megcsókolt és a testünk összeért, tudtam, már egyikőnk sem képes arra, hogy azt mondja, elég. Kapkodva rángattuk le egymásról a ruháinkat, alig vártuk, hogy végre megérezhessük a másikat. A beteljesülés kapujában kezdte el valaki ütni az ajtót.

- Seb, engedj be!- hallottuk meg Guillaume hangját.

- Rocky, nem érek rá- mordult fel a férfi, majd belecsókolt a nyakamba.

- Nem érdekel, Vettel! Kapsz 5 percet, hogy összeszedd magad és átgyere az irodámba. Ne akard tudni, hogy mi lesz, ha nem jelensz meg- kiabálta, majd csend lett.

- Menned kell- mormoltam a szájába, hogy utána újra csókot nyomjon az ajkaimra.

- Képtelen vagyok így itt hagyni téged- nézett végig a meztelen testemen.

- Hidd el, szépfiú, lesz még ennek folytatása- simogattam meg az arcát. – Menj, vegyél egy hideg zuhanyt, én addig eltűnök.

Csalódottan lépett el mellőlem és vonult el a fürdőbe. Én is összeszedtem minden dolgom, amiket magamra kapkodtam és elindultam kifelé. Végül hagytam neki egy kis ajándékot, a melltartómat helyeztem el a takarója alatt, hogy biztos emlékezzen arra, mi maradt félbe.

*****

Az egész délutánom azzal ment el, hogy összeírtam, mi kell a motorhome büféjébe. Rápillantottam a Tommitól kapott étrendre is, hogy a világbajnok étkezéséhez szükséges alapanyagokat se hagyjam ki semmiképpen. Este 7 is elmúlt, mikor leadtam mindent a felelős személynek.

Utána átmentem a személyzeti osztályra, hogy kiderítsem, melyik szobában lakik Madison. Közben arra is rájöttem, hogy soha nem láttam ott, ahol a többi büfés lány lakik. Végül megértettem, mikor megtudtam, hogy a felújítás után is az ideiglenes szállásán maradt.

Rákérdeztem, hogy mi ennek az oka és csak azt a választ kaptam, hogy fogalmuk sincs, kicsoda Madison Hopes. Ezen mérgelődve rohantam végig az épületen újdonsült barátnőm szobájáig. Álmos szemekkel nyitott ajtót a kopogásom után.

- Felébresztettelek?- kérdeztem bűntudatosan.

- Nem, már fenn vagyok fél órája- nyomott el egy ásítást. – Tommi rávett, hogy aludjunk. Bejössz?- állt arrébb, én pedig besurrantam.

- Miért nem szóltál senkinek, hogy pocsék szobád van?- fakadtam ki pillanatok alatt.

- Minek problémát kelteni, ha ki lehet azt kerülni?- kérdezett vissza.

- Nem nyugszom, amíg nem leszel a szobatársam- jegyeztem meg neki.

- Kérlek, Mia, ne csináld!- ijedt meg. – Nekem ez így tökéletes.

- De nekem nem- kontráztam. – De nem is ezért jöttem. Átírtam a holnap reggeli beosztást- vettem elő a farmerzsebemből egy lapot. – Beállok helyetted, amíg David ügyeit intézed.

- De…- nyitotta a száját, én azonban felemeltem az ujjam, hogy hallgasson.

- Igen, Tommi kotyogta ki és igen, van jogom változtatni- nyugtattam meg. – A testvéred most a legfontosabb. Hidd el, tudom, miről beszélek!

- Van testvéred?- kérdezte meg halkan.

- Egy nővérem- biccentettem. – Bár nem beszélünk szinte soha egymással, pedig ő is itt van.

- A testvéred itt dolgozik?- tátotta el a száját. – Ki az?

- Britta Roeske- ejtettem ki a nevét suttogva…

2011. március 27., vasárnap

Száguldó remény - 6. rész

Jövő héttől él a szavazás végeredménye, vagyis szerdán és pénteken lesz folytatás. :)
A mai nap legfontosabb dolga pedig: SEBASTIAN VETTEL MEGNYERTE AZ AUSZTRÁL NAGYDÍJAT!!!!! A folytatás is ezért van és találhattok benne Sebit... :D:D

-------------------------------------------------------------


Kissé megnyugodva léptem be a szobámba. Az öcsémet jó helyen tudtam, biztonságban és a közelemben. Már csak azt kellett elintéznem, hogy hétfőn reggel el tudjak menni vele a középiskolába és beirathassam. Ha ez megtörténik, akkor minden rendben lesz körülötte és én is folytathatom az életemet.

Levettem a felsőruházatom és belebújtam egy Red Bull logós pólóba. Ha már nem dolgozom egy nagylelkű embernek köszönhetően, legalább maradjon meg a csapatszellemem. A pulcsimba belebújva indultam el a gyárban, hogy megkeressem Tommit, mivel megígértem neki és nem szoktam senkit átverni.

Nem tévedtem, mikor benyitottam az edzőterembe. A két fiú a futógépeken volt, nekem háttal és mindketten kapkodták a lábaikat. Halkan csuktam be az ajtót magam mögött, majd leültem a fekve nyomó pad végére és onnan pislogtam rájuk. Türelmes voltam, nem akartam megzavarni őket semmiben. És nem volt utolsó a látvány sem.

- Kész- ugrott le Seb a gépről 10 perccel később, majd kifújta magát.

- Jól bírod- veregette meg a vállát a finn, majd felém fordult.

Meglepve pislogott rám, mialatt felvette a földről a két vizes palackot. Felemelkedve megeresztett egy félmosolyt, majd visszafordult a pilóta felé és odadobta neki az egyiket. Miután ő is ivott néhány kortyot, felém vette az irányt. Felálltam, mire elém ért és vártam.

- Bevallom, nem bíztam benne, hogy megkeresel- igazgatta a tincseimet.

- Megígértem és mindig betartom a szavam- néztem rá.

- Ennek örülök- húzott közelebb és egy lágy csókot nyomott az ajkaimra. – Gyere!- kulcsolta össze az ujjainkat és a pilóta felé húzott.

- Nem is említetted, hogy van valakid- pillantott ránk Sebastian.

- Mert alig fél napja van valakim- vágott vissza a finn. – Ő Madison, a barátnőm.

- Szia!- köszönt nekem Seb. – Köszönöm a mindennapi ellátást- nevetett vidáman.

- Azt hittem, nem tudod, hogy én vagyok- döbbentem meg és Tommi tartotta meg a súlyom. – A lányok nagyon odafigyeltek arra, hogy ne tűnjön fel neked.

- Jól tudtam azt mutatni, hogy másra figyelek- rántotta meg a vállát. – Valójában amint belépek, te mindig fordulsz és a tálca már ott is hever a pulton.

- Mondtam, hogy nem vagy láthatatlan- adott egy puszit Tommi. – Közös ebéd?

- Meg sem tudom mondani, mikor ebédeltem rendesen utoljára- suttogtam magam elé.

- Akkor itt az ideje. Mi még elmegyünk tusolni meg átöltözni, utána ehetünk- sorolta a finn. – Hol találkozzunk?

- Lemegyek a büfébe- hajoltam oda hozzá egy pusziért, majd gyorsan el is mentem.

A büfében nem voltak túl sokan. A bulik után mindig csend honol és kevesen vannak olyan állapotban, hogy le tudjanak jönni idáig a lakószobájukból. Most sem volt nagy a mozgás a pult egyik oldalán sem. Elindultam, hogy beálljak hátul, de az ajtónál tovább nem jutottam, mert megjelent előttem Mia.

- Eszedbe se jusson!- állta el az utamat. – A pulthoz legközelebb akkor kerülhetsz, ha leülsz elé egy székre.

- Mia, kérlek! Rosszul érzem magam, hogy nem dolgozom- néztem a lányra kérlelően.

- Csüccs oda, mutatok valamit- bökött a székekre. Kivánszorogtam és elfoglaltam egy széket. A következő pillanatban egy papír került elém. – Tudod, ezt hívják úgy, hogy beosztás. Ez pedig- bökött az egyik csíkra – azt mutatja, hogy neked mikor kell dolgoznod. Ez az oszlop- tette oda a másik ujját – a mai napot mutatja. És mi történik, ha a kettőt egyezteted?

- Ma nem dolgozom- suttogtam magam elé.

- Pontosan- bólogatott. – Szóval maradhatsz a helyeden. Fiúkról tudsz valamit?

- Zuhanyoznak, utána jönnek- válaszoltam és piszkálgatni kezdtem a szalvétatartót.

- Szóval zuhanyoznak- homályosodott el a tekintete. – Van, akit megnéznék zuhany közben- került az arcára egy kissé perverz mosoly.

- Megtudhatom, hogy kit?- vettem ki egy szalvétát, hogy játsszak vele.

- Egy világbajnokot…- bizalmaskodott, mert a lányok nagyon füleltek.

- És tettél már valamit a dologért?- fordultam hátra, mert nevetést hallottam. A két fiú jött befelé.

- Oh, nem is tudod, hogy miket- kacsintott rám, majd odafordult az érkezők felé. – Nézzenek oda, túléltétek a tegnap esti tivornyát?

- Ha tudnád, mi volt a szobában- vigyorgott rá Seb, majd leült mellém. - Nem tudod, hogy miből maradtál ki.

- Csak az a baj, édes, hogy velem mentél fel- hajolt hozzá közelebb Mia. – És én aludtam melletted az ágyadban.

- Megpróbáltad- rántotta meg a vállát Tommi, aki mögöttem állt.

- Azért szólhattál volna, hogy velem aludt- fordult felénk Sebi. Jót nevettem Miával együtt.

- Nem tudtam róla- rázta a fejét a finn. – Mikor elindultál fel, akkor még a fiúk is melletted voltak. Mikorra én felértem, addigra meg egyedül voltál az ágyban.

- Mikor jöttél te fel?- döntötte félre a fejét a srác, mialatt komolyan végigmért mindkettőnket.

- Csak reggel. Segítettem a kisasszonynak- puszilt a fülem mögé. – És megmagyaráztam neki, hogy miért is kell együtt járnunk.

- Meghallgattam volna, hogy Tommi mivel tud rávenni erre bárkit- vigyorodott el és Mia is bőszen bólogatott.

- Igazából elég volt adnia egy rövid csókot- pirultam el és lehajtottam a fejem.

- Legalább tudom, hogy jól csókolsz- nevetett fel a lány a pult mögött. – Tudtam én az éjjel, hogy be kellene próbálkoznom.

- Így jártál, édesem- kötözködött vele a finn, majd hogy még egy lapáttal rátegyen a dologra, megemelte a fejem és adott egy csókot. – Maddie tudja, hogy miből maradsz ki.

- Mázlista- sóhajtott fel színpadiasan. – Bár, nem panaszkodhatom egy percig sem- vándorolt át a tekintete a bajnokra. – Van, akiről szereztem néhány élményt.

- Legalább mondd, hogy nem rosszak- kérte Seb a lányt.

- Sosem tudod meg- hajolt hozzá közel Mia. – Esetleg egyszer majd elmondom… de ahhoz meg kell tenned néhány dolgot.

- Majd beszélünk róla jövő vasárnap futam után- kötözködött Sebastian, majd elhajolt és ránk pillantott. – Akkor ebédelünk?

- Ideje lenne- bólogatott Tommi, én pedig nem szóltam.

- Ha van 10 percetek, akkor kiviszem az ebédeteket és én is veletek eszek- mosolygott ránk Mia.

- Megvárunk- vágtam rá még a fiúk előtt.

Leültünk egy félreeső asztal mellé. A fejemet az újdonsült barátom vállára hajtottam és hallgattam, miről beszélgetnek. Közben pedig elgondolkoztam azon, hogy vajon mi lehet Mia és Seb között. Mert láttam a szemükben valamit, ami összekötötte őket. És a csipkelődésük sem véletlen volt, ebben biztos vagyok.

- Már itt is vagyok- jelent meg a lány és lehuppant a székére. – 2 perc és a lányok már hozzák is a mennyei menünket. Természetesen odafigyelve a kijelölt étrendre- pillantott a mellette ülő németre.

- Rendben- bólintott. – De te leszel a desszertem- incselkedett a lánnyal.

- Ahogy az uraság kívánja- hajolt oda hozzá Mia és adott a szájára egy puszit. – Remélem, hogy ízlett a kóstoló.

- Nem tudod, hogy mire vállalkoztál- simított végig az ujjával a lány ajkain a bajnok, majd elhajolt, mert meghozták az ételünket.

2011. március 26., szombat

Száguldó remény - 5. rész

Zsaninak, aki megcsinálta nekem a fejlécet és a képeket, valamint végigvirrasztotta velem a mai napot. :D És persze a pole pozíciós német fiatalemberről se feledkezzünk meg. :P

----------------------------------------------------------


Már majdnem 7 óra volt, mire sikerült rendbe tennünk a helyet. Mindketten elmentünk zuhanyozni és átöltözni, de én voltam, aki korábban érkezett vissza a helyére. Feltettem a kávét főni, mert ismerve a csapatunkat, mindenki koffeinnel indította a napot. Nem beszélve arról, hogy mennyien lesznek másnaposak.

Éppen a saját bögrémbe töltöttem a fekete nedűből, mikor nyílt az ajtó és Mia lépett be Tommival a nyomában. Valamint nagyon beszélgettek, de nem szóltam bele a dolgokba. Leültek a pult elé és rám függesztették a tekintetüket. Meglepetten pislogtam és alig egy pillanat múlva már lehajtottam a fejem, mert éreztem, hogy elpirulok.

- Ilyenkor még szebb vagy- szólalt meg a férfi és a pult felett átnyúlva megcirógatta az arcom.

- Kérlek, ne erőltessük a dolgot- néztem rá komolyan.

- Tehetsz bármit, nem hagyom, hogy menekülj- jelentette ki határozottan.

- Én is akarok egy ilyen pasit magamnak- sóhajtott fel Mia vágyakozva.

- Te ne ilyet akarj, hanem keresgélj magasabb szinteken- nevetett a férfi.

- Megértettem, majd teszek a dologért- kacsintott a lány. – Madison, te pedig fogd magad és menj aludni!

- Azért, hogy teljes legyen a káosz itt?- mutattam körbe meglepetten.

- Nyugi- kelt fel a székéről és belépett hátra, a pult mögé. – Engem váltottál. Tudom, mi is uralkodik itt egy-egy rosszabb napon. Talpon vagy lassan 27 órája, neked is kell pihenned.

- Eszedbe se jusson tiltakozni- hadarta Tommi, mikor meg akartam szólalni. – Menj, öltözz át, mert az öcséd lassan itt lesz. Megvárlak.

- Nem kell megvárnod- ráztam meg a fejem. – Te sem aludtál.

- De én nem keltem soha 4-kor, nem dolgoztam végig a napot úgy, ahogy te és én aludtam tegnap délután is. És veletek megyek.

Láttam Mián, hogy ő már rég visszavágott volna, ha a helyemben lenne. Nekem viszont nem volt elég erőm hozzá. Némán hagytam magukra őket és vánszorogtam el a szobámig. Éreztem, ahogy a tagjaim elnehezülnek és képes lennék állva elaludni. De nem tehettem meg. A szobámba belépve fel is kapcsoltam a villanyt, hogy esélyem se legyen aludni.

Kivettem egy farmert a szekrényből és egy olyan felsőt, ami még sosem volt rajtam. A legtöbb holmim csak ritkán viseltem, mivel szinte minden percemet benn töltöttem a gyárban a pult mögött. Pulcsinak így is csak csapatruha volt, így maradt a vastag, kék öltözet, valamint a vízálló kék kabát, amit szintén magamra aggattam.

- Tommi?- kérdeztem belépve a büfébe. Csak Mia volt benn.

- Szóltak neki a portáról, hogy megjött, akit vártatok, így lement a parkolóba. Kérte, hogy szóljak, ott várnak rád- mosolygott. – Menj, intézd a dolgod bártan! Itt minden rendben lesz. És legalább biztos lehetek abban, hogy jól döntöttem.

- Sosem tudom neked meghálálni azt, hogy ismeretlenül is ennyit segítesz nekem- néztem még rá, majd elindultam.

A gyárban lassan kezdődött az élet. A folyosókon már szaladgált egy-két mérnök, de ők is inkább a büfé felé tartottak a nyúzott arcukkal. Velük szemben a sajtósok kifogástalan ruhában, tökéletesen kinézve járkáltak, mintha délelőtt lenne, nem pedig 7 óra. De meg sem lepett a dolog, tőlük megszoktuk ezt a hozzáállást.

- Mad!- kiáltott az öcsém, amint kiléptem a lépcsőházból a parkolóba.

Odafutottam hozzá és a nyakába borultam. Nem láttam őt 8 éve, ami azt jelentette, hogy felnőtt. Most, 18 évesen magasabb és jóval erősebb volt, mint én. Felkapott és párszor megforgatott a levegőben. A nyakába fúrtam az arcom, hogy ne szédüljek el, valamint, hogy ne lássák a könnyeimet.

- Butaság volt érettségi előtt 2 hónappal otthagyni mindent- dorgáltam meg, mikor letett. – Ennyit már kihúzhattál volna.

- Arra a sorsra jutottam, amire te- mosolygott rám. – Nem tetszett a műszaki egyetem sem.

- Megoldjuk együtt- bújtam oda hozzá. Furcsa volt, mert az utolsó ölelésünk alkalmával még ő bújt hozzám.

- Akkor pakolhatok?- pislogott ránk.

- Itt nem maradhatsz- szólalt meg Tommi először. – Nem dolgozol itt, ezért nem élhetsz a gyárban. Szabály.

- Bemegyünk Milton Keynes-be- néztem az öcsémre. – Van egy panzió, ahol veszünk ki neked egy szobát.

- Nem akarom, hogy te tarts el- tiltakozott azonnal.

- Nem fejeztem be- pillantottam rá. – Holnap beiratkozol a suliba, mert nem fogom hagyni, hogy elkallódj.

- Rendben- bólintott beleegyezően. – De azért vezethetek én?

- Vezess!- nyitottam ki az anyósülés felől az ajtót. – Tommi, innen tényleg rendben lesz minden- pillantottam a férfire, aki némán hallgatott minket. – Kérlek, menj pihenni!

- Azért, ha visszaértél, keress meg, jó?- húzott magához. – Ígérd meg, Maddie!

- Megígérem- leheltem halkan, mivel teljesen elgyengített a pásztázó tekintete és a kék szemei.

Rám mosolygott és adott az ajkaimra egy puszit, majd elengedett és elindult vissza, az épületbe. Alig tudtam megkapaszkodni a kocsiban. Ha nincs a közelemben, biztos, hogy orra esek. Nem akartam komolyan kötődni hozzá, de már késő volt. Pillanatok alatt levett a lábamról. Beültem, bekapcsoltam a biztonsági övet, majd lehunytam a szemem, hogy megnyugodhassak.

- Tényleg a pasid. Pedig nem nagyon hittem, mikor bemutatkozott- jegyezte meg Dave, miután kiértünk az országútra.

- Nem a pasim- morogtam magam elé. – Csak a munkatársam.

- Persze, Mad, neked bármit elhiszek- vigyorgott rám pimaszul. Csak arra nem számított, hogy mikor újra az út felé fordul, kap egy taslit. – Ezt miért?

- Tekintve, hogy nincs itt sem a nagyi, sem Alison, én nevellek. És szemtelen voltál- mosolyogtam szépen. – Itt fordulj balra!

- Te a gyárban laksz, én itt. Akkor hiába vagyok itt, nem látlak- jegyezte meg és befordult a kis panzió elé.

- Eddig nem volt okom kijönni onnan, mert nem volt senki, akihez kötődtem volna. Most itt vagy te, akit nem fogok elhanyagolni, ezt megígérhetem- simogattam meg az arcát. – Kimaradtam abból, ahogy felnőttél és ezt mindig sajnálni fogom.

- Ne aggódj, Alison vigyázott rám- puszilta meg az arcom. – És olvastam az összes levelet, amit küldtél neki, és amiben leírtad, hogy mit is jelentünk neked.

- Alison tud róla, hogy eljöttél?- szálltam ki a kocsiból. David is kiszállt, de nem felelt. – Nem szóltál neki sem?

- Senkinek nem szóltam. Nem engedett volna el- rázta meg a fejét.

- Felnevelt, ő volt melletted végig és nem is mondtad el neki? Úgy tekint rád, mint a saját gyerekére- morogtam, ő pedig bánatosan lehajtotta a fejét. – Felhívom.

Nem is tétováztam sokat, hazatelefonáltam. Megfogadtam, hogy leteszem, ha nem a nő vagy a nagyi szól bele. Szerencsére nem kellett ehhez a cselhez folyamodnom, a mi drága nagyink, aki már apánk szüleinél is dolgozott, közel volt a készülékhez. Megnyugtattam, hogy a kicsi David jól van, velem van és nem lesz baja. Mikor befejeztem a telefonálást, együtt indultunk be a panzióba, hogy kivegyünk neki egy szobát.

2011. március 22., kedd

Száguldó remény - 4. rész

Szombatról vasárnapra virradóra nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. A főnökség engedélyével a büfében hatalmas bulit tartottak a szerelők és néhány lazább munkatárs. Hajnali négykor még voltak, akik nem találták meg a szobáikat, őket nekem kellett elkísérni, mivel a többi lány már régen aludt.

- Tommi, te még itt?- döbbentem meg visszaérve, mert azt hittem, hogy már senki nem lehet benn.

- Gondoltam, segítek- nézett körbe. Mindenhol üres üvegek, törött poharak és hasonló, a bulit reklámozó dolgok. – Nem két perc.

- Egy pillanat- álltam meg a kezemben négy üres tequilás üveggel. – Te ittál, nem is keveset.

- Finn vagyok- rántotta meg a vállát. – Hajnali 1 körül lehetett a holtpont, azóta már jobban vagyok.

- Inkább menj fel aludni, jó?- léptem mellé és letettem a kezemben lévő dolgokat. – Ezt én is elintézem.

- Nem. Segíteni szeretnék neked- kapta el a csuklóm. Megdermedtem az érintésétől. – Maddie, te nem vagy láthatatlan.

- Senki nem ismer. Szerinted ezt mivel magyarázhatnám?- húztam fel a szemöldökömet.

- Csak hiszed, hogy nem ismernek- rázta a fejét. – Te vagy a gyár szőke démona, aki úgy szolgál ki minket, hogy ne tudjuk, ő volt. De mindenki megjegyzi azt a lányt, aki kedvesen mosolyog még akkor is, ha a vele dolgozó lányok belérúgnak.

- Tudod, nekem nem tűnik fel- ráztam le magamról a kezét és folytattam a munkámat. – A feletteseim is ott sértenek meg, ahol csak tudnak.

- Mondjuk, mert féltékenyek- vetette fel a férfi. – Talán azért, mert benne vagy abban az elit körben, akik tökéletes munkát végeznek. Vannak néhányan, akik ezt nehezen viselik.

- Talán még mindig van benned abból az alkoholból- húztam fel a székéről. – Menj és aludd ki a képzelgéseidet!- terelgettem az ajtó felé.

- Nem képzelgek- kapta el a derekam. – És ha még nem tűnt volna fel, a pasik tucatjai akarnak téged.

- Mégis ki?- nevettem fel keserűen.

A nevetésem azonban gyorsan elakadt, mikor még közelebb hajolt hozzám. Az ajkai pillanatról pillanatra közelebb került hozzám. Nem tudtam, hogy miért is akarna pont engem, aki egy egyszerű alkalmazott. Ő közvetlenül Sebastian mellett dolgozott, én csak itt lenn. A puha ajkai már érintették az enyémet, mikor megcsörrent a telefonom.

- Vedd fel- suttogta az ajkaimra, majd elhúzódott. Felsóhajtottam, majd anélkül nyomtam meg a fogadás gombot, hogy megnéztem volna, ki keres.

- Halló?- próbáltam ellépni a szőke edző mellől, de nem engedett.

- Mad, te vagy?- kérdezte egy régen hallott, mégis jól ismert hang.

- Mit csináltál, Dave?- kérdeztem vissza azonnal.

- Bocsi, hogy felébresztettelek- próbálta húzni az időt.

- Ébren voltam- vágtam rá. – Nagyon gyorsan mondd el, hogy mit csináltál, mert bármennyire ellene vagyok a dolognak, de hazamegyek és kitekerem a nyakad.

- Megléptem otthonról- válaszolta végül, mire nekem tátva maradt a szám. – Nem tudom, hogy hová mehetnék.

- Gyere Milton Keynes-be!- vágtam rá. – Valahogy behozlak és kitaláljuk, hogyan tovább, jó?

- Szereltek, Madison!- súgta még a telefonba.

- Én is szeretlek, David- suttogtam a néma készüléknek. Közben éreztem, ahogy a férfi elengedi a derekam. – Várj!- kaptam el most én a csuklóját.

- Mondhattad volna, hogy van valaki az életedben- nézett rám szomorú szemekkel.

- Nincs senkim- ráztam meg a fejem. – Az öcsém volt, aki lelépett otthonról. Valahogy most el kell intéznem, hogy idehozhassam, mert nem tud hová menni.

- Majd én elintézem neked- adott egy puszit az arcomra. – Itt leszel?

- Valakinek el kell rendeznie ezt a káoszt- mutattam magam mögé.

Megsimogatta az arcom, majd magamra hagyott. Az agyam zakatolt, mialatt nekifogtam a büfé teljes rendberakásának. Nem értettem, hogy mit is akar tőlem ez a szőke pasi. Sajnos mindig sikerült ráfáznom a pasikkal. Mindig azokkal kerültem össze, akik átvertek és összetörték a szívem. Nem akartam újra eljutni ehhez a pillanathoz.

A pakolással közben haladtam. Miután összeszedtem az összes üveget, felsöpörtem a teljes felületet, hogy eltűnjenek az üvegdarabok, mivel nem egy pohár tört össze az éjszaka alatt. Utána pedig előkerestem a felmosót, hogy eltüntessem az alkoholt a csempéről. Közben kinyitottam az ablakokat, hogy kiszellőzzön.

- Odakinn alig van több, mint 2 fok, te pedig kinyitod az összes ablakot, mikor póló és szoknya van rajtad- terített a vállamra egy pulóvert a látogatóm. – Elintéztem, hogy beengedjék az öcsédet.

- Köszönöm!- bólintottam, de nem fordultam felé és a pulóverét is letettem egy asztalra.

- Mi változott meg 20 perc alatt?- fordított maga felé. Nem néztem rá. – Maddie, mi történt?- emelte meg a fejem.

- Én ezt nem akarom- suttogtam magam elé. – Nem akarok tőled semmit.

- Én meg nem hiszem el, amit mondasz- mosolyodott el. – Itt vagy velem, és nem hagyom neked, hogy elfuss előlem.

- Tommi, én…- kezdtem volna, de egy apró csókkal elhallgattatott.

- Mondd, mit segítsek- húzta át a fejemen a pulóverét és készen állt a pakolásra.

2011. március 21., hétfő

Száguldó remény - 3. rész

Kérnék mindenkit, hogy írja meg, hogy mit is gondol a szereplőkről (akár képek alapján, akár az eddigiek alapján). Kíváncsi lennék, hogy mire gondoltok most. :) Köszönöm nagyon azoknak, akik írnak! A szavazást csak a jövő héttől veszem figyelembe. :)

-----------------------------------------------------------------


Nem lepődtem meg azon, hogy az elkövetkezendő napokban kevésbé volt sok munkám. Minden lány hozta a legtenyérbemászóbb… akarom mondani, legjobb formáját. Én nem csináltam másképpen semmit, mert nem az volt a célom, hogy előléptessenek, majd amikor rájönnek, hogy más vagyok, kirúgjanak.

4 napig más sem történt, minthogy a munkatársaim mindenkire odafigyeltek és próbálták rávenni őket, hogy pozitívan nyilatkozzanak róluk, ha bárki megkérdezi őket. Nekem csak annyi maradt, hogy minden étkezés előtt elkészítsem Sebastian ételeit. A papír ott volt kifüggesztve, de soha, senki nem pillantott rá. Persze, a babérokat learatták helyettem is a többiek.

Péntek reggel szokás szerint hajnalban keltem és elrendeztem mindent, habár a munkaidő csak 7-től volt. Ha a túlóráimat kifizettettem volna, már gazdag lennék, de ez soha nem érdekelt. Az viszont meglepett, hogy fél 7-kor egy fiatal nő sétált be az ajtón és céltudatosan lépdelt felém.

- Jó reggelt!- köszöntem neki mosolyogva.

- Ha nem esne, még jó is lenne- ült le a pulthoz. – Egy tejeskávét tudnál adni?

- Természetesen- bólintottam. Gyorsan elkészítettem az italát, amit elé is tettem.

- Úgy tudtam, hogy csak 7-től kell dolgozni- jegyezte meg. – Mikor én itt voltam, akkor nem kellett korábban bejönni.

- Most sem kell- ráztam meg a fejem. – De valószínűleg nagy lenne a fejetlenség, ha reggelente nem jönnék le és tenném rendbe a dolgokat.

- És kifizeti a főnökség?- kortyolt bele az italba. – Ez isteni!

- Köszönöm- mosolyodtam el. – Amúgy nem, nem fizetik ki, mert nem tudnak róla. Nem azért vagyok itt, hogy meggazdagodjak.

- Mi a neved?- kérdezte meg végül.

- Madison vagyok- mutatkoztam be, és közben megjelentek az első szerelők. – Egy pillanat, csak kiszolgálom a fiúkat.

A lány végig figyelte, hogy mit is csinálok. A srácok álmosan leadták a rendelést, majd leültek és beszélni kezdtek, de csak lassan és vontatottan ment nekik a dolog. Elkészítettem az ételüket, valamint papírpoharakban a kávéikat és ráírtam mindre a neveket. Mindegyikbe beletettem a megfelelő cukor- és tejmennyiséget, majd odavittem nekik.

- Már itt is vagyok- mentem vissza a lányhoz.

- Tudod, hogy ki mivel issza a kávét?- érdeklődött tovább.

- Vagy teát, esetleg hogy nem szeret valamit. Például a bajnokunk ki nem állhatja a koffeint- mosolyodtam el.

- Tapasztaltam- nevetett a lány.

Sajnos csak eddig tartott a jókedvünk, mert megjelentek a hárpiák. Felsóhajtottam, mire a lány bánatosan mosolygott rám. Leült az egyik asztalhoz és csendesen figyelte, hogy mit is csinálunk. Nekiálltam elkészíteni Seb reggelijét, mint minden alkalommal. Amint belépett a terembe, megcélozta a pultot és elvette a tálcát Amandától, aki felé nyújtotta.

- Hölgyeim!- lépett a pulthoz beszélgetőpartnerem, miután magára hagyta egy kicsit Sebastiant. – Mia Frost vagyok, a motorhome büféjének a vezetője. Közületek valaki a csapattagok és az én véleményem alapján átkerül hozzánk dolgozni. Ha a maximumot teljesítitek, nem lesz baj.

Magunkra lettünk hagyva pillanatok alatt. A lányok persze megint pusmogni kezdtek, most Miáról. Szívesen dolgoztam volna vele együtt, mert úgy láttam, hogy ő is szereti a munkáját és pozitívan viszonyult hozzám. Az viszont mégsem volt célom, hogy mindenképpen elkápráztassam őt.

Mindenki nagyon odafigyelt arra, hogy a kebelbarátnőit rossz színben tüntesse fel Mia előtt. Amikor volt egy kis idejük, mindig a lány körül sertepertéltek, és egymást mártották be. Nekem erre nem volt időm és nem is akartam lealacsonyodni arra a szintre, ahol ők játszottak. Nekem csak a munkám volt az életemben.

Gazdag jogászcsalád elsőszülött lányaként jöttem a világra. Mindig megvolt minden, amire csak vágyhattam. Alig ejtettem ki valamit a számon, már meg is kaptam a szüleimtől. Azt sosem tudták viszont, hogy szívesen töltöttem az időmet a dadámmal a konyhában és segítettem neki. Őt sokkal inkább tartottam a családom tagjának, mint a szüleimet.

Mondhatom, hogy a szüleim soha nem ismertek engem rendesen. Nekik elég volt, hogy büszkélkedni lehetett a kitűnő tanuló kislánnyal, aki gyönyörűen énekel és zongorázik is. És természetesnek vették, hogy én is ügyvéd vagy jogász leszek. Esetleg bíró, ha ahhoz lenne kedvem. És itt ütköztek a nézeteink.

Akkor raktak ki otthonról, mikor kijelentettem, hogy én vendéglátós főiskolára megyek tanulni. Kitagadtak a családból és azóta nem is beszéltem velük. A 2 öcsémet sem láttam 18 éves korom óta. Az idősebb öcsém alávetette magát a szülői akaratnak, a fiatalabb pedig még nem tartott ott, hogy válasszon.

Nekem egyszerűen jobb volt az életem, mióta onnan eljöttem. Kijártam az iskolát, egy fél évet Olaszországban is tanultam és végül ott kaptam meg az első munkámat egy kis vendéglőnél. 2006-ban onnan kerültem a Ferrari gyárába, majd a csapathoz, ami utazott. Végül 2009-ben, az év közben léptem ki és utaztam vissza Angliába, ahol alig 2 héttel később már a Red Bull Racing új munkatársa lettem egy ismerősömnek köszönhetően.

Azóta voltam teljesen láthatatlan. Az elején annak tulajdonítottam, hogy új vagyok és csendes, de gyorsan rájöttem, hogy emiatt valószínűleg nem is fognak megismerni. Mivel nem voltam egy nagyon vehemens természet, így csendben beletörődtem a dologba és úgy dolgoztam, ahogy jónak láttam.

A gyárban éltem az életem és az év 365 napjából 365-öt végigdolgoztam. Még akkor is maradtam, mikor nyáron a gyárat hivatalosan bezárták. Az életem volt a munkám és tudtam, hogy beleőrülnék, ha valaki elszakítana innen.

2011. március 19., szombat

Száguldó remény - 2. rész

Hamarabb eljött a reggel, mint amire számítottam. Nyűgösen nyúltam az ébresztőóra felé és kapcsoltam ki az éles csörgést. Felültem az ágyamban és elmentem az ajtóig, hogy felkapcsoljam a villanyt. Az éles fény egy pillanatig elhomályosította a tekintetem, de muszáj volt megszoknom. Megdörzsöltem a szemem és nekiindultam a reggelnek.

Gyorsan elmentem zuhanyozni, majd felvettem a munkához használt ruhámat. A hajamat gyorsan befontam, majd elindultam az étkező felé, hogy nekifogjak a munkának. A gyár folyosói csendesek, sötétek és üresek voltak. Ilyen korán még senki nem volt fenn, senki nem volt annyira munkamániás, hogy már dolgozzon. Ha valakit mégis ébren találtam volna, az biztos, hogy nem aludt.

Az első dolgom az volt, hogy felhúzzam az összes redőnyt. Csalódottan tapasztaltam, hogy zuhog az eső. Sosem szerettem a rossz időjárást, általában lehangolt és a jó kedvemet is teljesen elfújta. Egy percig csak álltam a hatalmas ablakok előtt, bámultam kifelé. Akkor mozdultam el onnan, mikor egy fekete autó jelent meg a gyárkapuban.

Elkezdtem beüzemelni a gépeket és elkészíteni a reggelinek valókat. Sajtot szeleteltem, felvágottakat tettem tálcákra, kitettem a vajkrémeket. Utána a hatalmas hűtőből előszedtem a zöldségeket, amiket szintén felszeltem és kipakoltam egy helyre. Majd az összes eddig elkészített ételt felpakoltam egy hosszú asztalra. Svédasztalos reggeli volt soron.

Rápillantottam az órára és láttam, ahogy a mutató megmozdul és kereken 6 óra lesz. Felvettem a kabátomat, majd lementem a földszintre, a hátsó bejárathoz. Néhány perccel később megérkezett a pékség teherautója, mint minden nap. Kipakoltuk a rendelt ételeket, majd ő már ment is.

4 fordulóval tudtam felvinni az összes péksüteményt a konyhára. A nagyobb részét kipakoltam a többi étel mellé, a maradékot eltettem a tárolókba. Nekifogtam a kávé- és teafőzéshez, kitöltöttem kancsókba a gyümölcsleveket. Éppen ezeket hordtam ki a nagy és hosszú asztalra, mikor a legnagyobb meglepetésemre kinyílt az ajtó és belépett rajta egy csapattag.

- Jó reggelt!- köszöntem a szőke edzőnek.

- Szia…- nézett rám reménykedve, de végül csak csalódottan sóhajtott. – Nagyon szégyellem magam, de a neved nem tudom.

- Madison vagyok- került egy keserű mosoly az arcomra.

- Tommi- nyújtotta a kezét és így megismerkedtünk. – Igazából a segítségedet szeretném kérni.

- Hallgatlak!- bólintottam, de közben bementem a pult mögé.

- Sebastiannak új edzésterve van és ebben egy változatos étrend is van- kezdte el magyarázni, és leült egy székre. - Megtennéd, hogy az étkezések előtt elkészíted neki az aktuális ételét és te magad szolgálod őt ki, hogy biztosan be legyen tartva ez az étrend?

- Persze, megteszem- egyeztem bele és közben poharakat és bögréket pakoltam egy tálcára.

- Nagyon sokat segítesz most ezzel, Maddie- mosolygott rám a férfi.

- Ez a munkám- feleltem neki halkan és elindultam kifelé a tálcákkal a kezemben.

- Eddig miért nem láttalak itt?- érdeklődött tovább.

- Talán nem figyeltél elég jól- rántottam meg a vállam.

- Mostantól jobban figyelek- ígérte meg. – Sajnos rohannom kell. Ez a heti étrend- adott a kezembe egy papírt. – És köszönöm- nyomott egy puszit az arcomra.

Ledermedve bámultam a férfi után. Jó érzés volt, hogy egy kicsit rám is figyel valaki. De ez is csak ideig-óráig tarthat. Most ezt az örömöt elfújta a többiek érkezése. Nekik már csak annyi dolguk volt, hogy a tányérokat elhelyezzék az asztalokon. Én közben rápillantottam a kezemben tartott papírra és nekikezdtem a világbajnok reggelijének elkészítéséhez.

Külön tálcára helyeztem a szendvicset, a pohár tejet és a pohár gyümölcslevet. Közben elkezdődött a reggeli dömping, megjelentek az első szerelők, akik máris nekiláttak a reggelihez. Pillanatok alatt hangos beszéd töltötte be az étkezőt és végre a gyár is éledezni kezdett. Az eső azonban még mindig zuhogott odakinn.

8 óra múlt el néhány perccel, mikor Sebastian belépett az étkezőbe. Köszönt a jelen lévő mérnökeinek, szerelőinek, mindenkihez volt egy kedves szava is. A lányok nyálcsorgatva bámulták őt és mikor meglátták, hogy felénk indul, egyből mindannyian sürgölődni kezdtek. Én csak kitettem a tálcát a pultra, majd visszafordultam a munkám felé.

- Köszönöm!- mondta, majd el is ment, hogy leüljön reggelizni.

A napom nagy részében takarítottam, mosogattam, a konyhán segítettem, amíg a többi lány nagyon nem csinált semmit. Aktívan kivettem a részem mindenből, talán ennek köszönhettem, hogy délutánra teljesen elfáradtam, de nem álltam meg, csak folytattam a munkámat.

Akkor álltam csak meg, amikor Christian Horner besétált a büfébe. Megdermedtem, mert egyenesen felénk tartott. Fogalmam sem volt, hogy mit is akarhat tőlünk, mert nagyon ritka volt, hogy ő maga ennyire közvetlenül jöjjön hozzánk. Talán nem is emlékszem ilyen alkalomra a 2 évem alatt.

- Kérem, 2 percre hagyják abba a munkájukat!- szólította fel a kiszolgáló személyzetet. – A következő egy hétben meghallgatom a munkatársaikat arról, hogy mit gondolnak a maguk munkájáról. Aki a legtöbb pozitív dolgot kapja, az velünk utazhat a következő évadban. Köszönöm és jó munkát!

Mintha egy méhkast bolygattak volna fel, úgy indultak el dolgozni a többiek. A legtöbb munkám még mindig nekem volt. Semmi olyan dolgot nem csináltak, ami túlságosan megterhelő volt vagy túl sok kosszal járt. Ezek mind megmaradtak nekem, de már hozzászoktam. Már csak egy kérdés volt: vajon van rá bármilyen lehetőségem, hogy esetleg engem léptessenek elő?

2011. március 16., szerda

Száguldó remény - 1. rész

Sziasztok! Ahogy ígértem, szerdáig van napi frissítés, így meg is érkezett az új történet első része. A szavazás (jobb oldalt, chat alatt) végén a 2 legtöbb szavazatot kapott nap lesz az, ami a lezárás után a folytatások napját jelzi majd. :) A szereplők képeit a hétvégén teszem majd fel, addig rátok van bízva, hogy kit hogy képzeltek el. ;)

------------------------------------------------------------


A pult mögött állva vártam, hogy megjelenjen valaki és újra visszarázódhassak a munkába. Nem voltam soha munkamániás, de nem tudtam mit tenni, ezen a helyen dolgoztam. Az elmúlt évemet is itt töltöttem el, egy napra sem mentem haza. Nem is tudtam volna hová hazamenni… ez a hely lett az otthonom.

- Melyikük Madison Hopes?- lépett be egy alacsony, kopaszodó és igencsak vékony férfi.

- Én vagyok- jelentkeztem és lassan kisétáltam a pult mögül.

- A rút kiskacsának neve is van?- suttogta mögöttem Amanda teljes döbbenettel az arcán.

Ahhoz képest, hogy lassan 2 éve vagyunk munkatársak, nem lepett meg, hogy semmit nem tudott rólam. Én voltam a láthatatlan ember az egész hatalmas helyen. Csak azt vették észre, ha nem vagyok, de akkor sem tudták megmondani, hogy ki vagy mi hiányzik. Abban volt mindenki biztos, hogy valami eltér a megszokottól.

Délutánra át lettem helyezve a vendégbüfébe, mivel vizsgálat volt és illik az ellenőröket megvendégelni. Amint beértem a kis helyre, megállapítottam, hogy ide egy ideje senki nem tette be a lábát. Mindenhol vastagon állt a por. Felsóhajtottam és odafordultam a kisfőnököm felé, hogy megtudjam a részleteket. Gonosz szemekkel méregetett.

- 2 óra múlva minden ragyogjon, és tökéletes felszolgálást várok!- pillantott rám. – És cserélje le a munkaruháját, úgy néz ki, mint aki most jött az utcasarokról- mordult rám, majd magamra hagyott.

Azonnal nekiláttam a takarításnak, miközben azon gondolkoztam, hogy mi lehet a problémája a ruhámmal. Ugyanaz az egyen póló és szoknya volt rajtam, mint minden felszolgálón minden nap. Mélyet sóhajtva kezdtem neki az asztalok fényesre sikálásának. Szinte biztos voltam abban, hogy lehetetlen feladatot osztottak rám.

Az asztalok fényesítése után háromszor mostam fel a burkolatot, hogy újra a régi fényében pompázzon. Utána nekiálltam elmosni minden csészét, tányért és evőeszközt, majd azokat eltörölgettem és az üvegajtajú polcokra helyeztem. A polcok ablakait is csillogóra töröltem, a hűtőpultot is átmostam és a kiszolgáló pultot is kifényesítettem.

Alig 10 perccel az idő lejárta előtt elrohantam a személyzeti osztályra, ahol kaptam egy újabb váltás ruhát. A fehér póló tökéletesen követte az alakomat és a szívem fölött látható volt a bikás hímzés is. Gyorsan felvettem a sötétkék szoknyámat is, a derekamra kötöttem a fekete, szintén bikákkal díszített kötényt is. A hajamat újra szoros copfba fogtam és visszafutottam a helyemre.

Mikor a főnökség és a vizsgálóbizottság tagjai beléptek, már a kávét főztem és a pultban rendezgettem az édességeket. Nagy levegőt vettem és miután mindenki helyet foglalt, odasétáltam kezemben egy kis jegyzettömbbel, hogy kinek mit hozhatok. Először az idegenek felé fordultam, akik gyorsan elsorolták a kéréseiket.

- Nekem legyen egy csésze kávé- nézett rám a csapatfőnök.

- Két cukorral, uram?- kérdeztem vissza illedelmesen. Meglepődhetett a kérdésemen, de bólintott.

- Nekem pedig a szokásosat- fejezte be a sort Dietrich.

- Erős feketekávé egy csepp rummal, tej és cukor nélkül- néztem a férfire, aki nem számított arra, hogy ennyire tudom, mit iszik.

Gyorsan visszabújtam a pult mögé elkészíteni az italokat. Habár senki nem ismert, én ismertem őket. Vagy legalábbis a szokásaikat. Ha valaki kétszer ugyanazt rendelte tőlem, harmadjára már csak elég volt annyit mondania, hogy a szokásosat. Persze, akik erre rájöttek, azoknak meggyűlt a bajuk a pultnál, mert azt nem jegyezték meg, hogy ki tudja róluk, mit fogyasztanak.

Alig 2 perccel később már mindenki előtt ott volt a kávéja és aki kért, annak az üdítője is. Visszamentem a pult mögé és láthatatlanná váltam. Szerencsére tudtam úgy dolgozni, hogy senki nem vett észre. Valószínűleg ezért nem ismertek, ezért voltam én egy szürke kisegér, aki csak elszaladgál ezen a helyen.

Fél órával később meghallottam a székek csikorgását. Azonnal odamentem az asztalhoz és elvittem az összes üres csészét és poharat, még mielőtt távozhattak volna. Fontos volt a jó benyomás, a pontos kiszolgálás és nem akartam én lenni az, aki bármit elront a csapat számára. Rám helyezték az összes itt dolgozó ember jövőjének a terhét.

- Büszkék lehetnek, hogy ilyen precíz munkatársaik vannak- jegyezte meg az egyik öltönyös férfi engem nézve.

- Köszönöm, uram- pillantottam rá, majd lehajtottam a fejem, mert éreztem, ahogy elpirulok.

- Valóban büszkék vagyunk- helyeselt Christian, majd kiterelte a férfiakat.

Rendet tettem a kis büfében, majd bezártam az ajtót és a kulcsot visszavittem a portára. Utána megállás nélkül mentem át a galéria nagy étkezőjébe, hogy folytassam a munkát. Mások talán ilyenkor pihenőt kaptak volna, de engem nem ismertek, így valószínűleg nem is kaptam volna egy nyugodt percet sem.

Amilyen szerencsém volt, akkor kezdődött a vacsoraidei csúcsforgalom. Beálltam a pult mögé és segítettem kiosztani az ételeket. Mindenki választhatott 5 különböző menü közül és most azokat osztogattuk. Egyetlen apró hiba vagy kavar a munkánk végét jelenthette számunkra. Szerencsére a jó memóriámnak köszönhetően velem még nem fordult elő ilyen.

- Mondtam már ezerszer, hogy nem szeretem…- hallottam meg Sebastian Vettel mormogását a pult másik oldalán.

Ránéztem a tálcájára, ott volt rajta a 2 szelet kalács, a kis dobozka vaj, a kis lekvár és egy bögre tejeskávé. A koffeinnel volt a baja, ezt már megtudtam azon a napon, mikor először dolgoztam itt. Odaléptem elé és levettem a tálcájáról a bögrét. Meglepve pillantott fel, majd érdeklődve követett a tekintetével.

A tejeskávét odahelyeztem a többi mellé, majd az egyik szekrényből elővettem egy új bögrét. Bementem a konyhába, ahol a tűzhelyen ott gőzölgött egy hatalmas fazékban jó pár liter forró csoki. Belemártottam egy merőkanalat és megtöltöttem a kezemben tartott bögrét. Gyorsan körbetöröltem, majd kivittem és odahelyeztem a világbajnok tálcájára.

- Köszi!- eresztett felém egy halvány mosolyt, majd csatlakozott az edzőjéhez.

Én visszaálltam a többiek közé és folytattam a vacsorák osztását. Ha mindenki benn volt a gyárban, olyan volt az egész, mint egy menzán. Talán csak annyi volt a különbség, hogy ide nem fért be annyi ember és egymást váltotta a személyzet. Megvolt, hogy ki és mikor szokott enni és ezt mindenki betartotta.

Este 9 lett, mire neki tudtunk kezdeni a mosogatásnak. Persze, szépen lassan eltűnt körülöttem mindenki. A 12 fős személyzetből egyedüliként maradtam rendet tenni. A mosogatás után papírpoharakat vettem elő, hogy megtöltsem őket tejeskávéval. Gyorsan lementem az alagsorba, ahol a szerelők még a kocsi összepakolásával bajlódtak.

Letettem az egyik tároló tetejére az italokat. Tudtam, hogy megtalálják, mert mindig el szokott fogyni, amit viszek nekik. Visszamentem a büfébe befejezni a pakolást és feltakarítani. Újabb asztalokat törölgettem le és felmostam a csempét. Kerülő úton jöttem ki, hogy ne tipegjem össze a nedves burkolatot.

Felmentem a lakórészbe, a szobámban összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgaimat és átmentem a tusolóba. Alig 3 percet töltöttem a zuhany alatt, mert ekorra alig volt melegvíz. Már hozzászoktam, hogy nekem inkább jut a langyos vagy hideg zuhany. Megtörölköztem, felvettem a pizsamának használt pólót és nadrágot és visszamentem a szobámba.

Az egész gyárban nekem volt a legkisebb helyem. Egy raktárként használt aprócska teret alakítottak szobává. Egy ágy, egy szekrény és egy éjjeli szekrény volt benne. Ablaka nem volt és annyi mozgásterem volt, ami az éjjeli szekrényem és az ajtó között volt. Sokaknak egy ilyen helyen bezártság érzetük lenne, de nekem elég volt. Örültem, hogy van hol laknom.

Befeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót és próbáltam elaludni. Hozzá voltam szokva, hogy hullaként esek be a szobába és alig alszom, mikor csörög az óra és mehetek aludni. Nehéz volt az életem, mégis büszke voltam. És hogy mire? Arra, hogy a Red Bull Racing csapatának a tagja vagyok. És fog-e valaha változni a helyzetem? Azt csak remélni tudom…

2011. március 15., kedd

A múlt kísértése - 27. rész (Befejező rész)

Újra eljött ez a nap is. A múlt kísértése számokban: 70 oldalnyi Word-dokumentum, 27 rész, 50 nap, 75 komment (eddig...). Kimi és Zoé története végleg lezárul. Kérek mindenkit, aki szerette egy kicsit is, írjon nekem kommentet, mert sokat jelentene! Az új történet Kimivel fog érkezni ismételten. :D

------------------------------------------------------------------

- Milyen egy gaz csábító vagy te?- emelkedtem fel a mellkasáról, hogy lássam az arcát.

- Én ártatlan vagyok- védekezett azonnal. – Te vagy az a gyönyörű démon, aki belevitt a rosszba- húzódott kaján mosolyra a szája.

- Még hogy én!- mutattam magamra felháborodottan. – Ez csak rágalom.

- Igen, igazad van- döntött a hátamra és elhelyezkedett felettem. – Én vagyok, aki nem tudott ellenállni a menyasszonyának- adott egy csókot.

- Menyasszony?- kérdeztem meglepetten.

- Úgy váltunk el egymástól, mikor felültél arra a gépre- mászott le az ágy széléről és matatni kezdett az éjjeliszekrényen. – Szeretném, hogy minden a régi legyen kettőnk között- fordult vissza felém.

Hirtelen elakadt a lélegzetem. A jegygyűrűmet elveszítettem a balesetkor, de pontosan emlékeztem arra, hogy milyen volt. A felém nyújtott dobozban annak az ékszernek a pontos mása volt. Éreztem, ahogy az arcomon végiggurul az első könnycsepp, de szinte azonnal le is törölte a mellettem lévő férfi. Remegve nyújtottam felé a kezem és ő az ujjamra húzta az ékszert.

- Ideje aludnunk- suttogta és lágy csókot nyomott az ajkamra.

Visszadőltem a párnámra, és nézegettem az ujjamon lévő gyűrűt. Boldog mosollyal figyeltem, ahogy a vőlegényem kikel az ágyból, hogy kinyissa az ajtót résnyire. Utána visszajött mellém és szorosan magához húzott. Nem volt szükségünk szavakra, az, ahogy egymás ölelésében feküdtünk, mindent elmondott.

Nem feküdhettünk ott túl régóta közösen, mikor az ajtó kinyílt. Azonnal felültem, mikor meghallottam a gyermeki szipogást. Láttam a két kicsikémet, ahogy kézen fogva jönnek be hozzánk. A kicsi lányunk arca könnyes volt, a bátyja kezét szorongatta és hozzábújt, amennyire csak tudott.

- Mi történt?- kelt ki Kimi mellőlem és odatérdelt a gyerekek elé.

- Rina rosszat álmodott- felelte Kalle.

Én is odasétáltam hozzájuk és megöleltem a kisfiam. A lányunk már Kims karjaiban volt, ő próbálta megnyugtatni. Visszafeküdt az ágyba és a mellkasára fektette a leányzót. Magukra húzta a takarót és óvón átölelte a törékeny gyermeket. Én is felvettem a kisfiút, és lefektettem az ágyra. Odavackoltuk magunkat Kimi oldalához.

- Anya!- suttogta bele a sötétbe a fiunk. – Ugye, így maradunk örökre?

- Kicsim- öleltem át a kisbabámat, miközben felnéztem a kék szemekbe, amik engem figyeltek. – Soha többé nem lesz máshogy. Megígérem!

*****

Reggel én voltam az első, aki felébredt. A két törpe közöttünk feküdt és egymás kezét fogták, míg a Jégember az oldalán feküdt és átölelte őket. Boldogan elmosolyodtam a látványra, majd óvatosan kimásztam mellőlük. Lementem a földszinti szobámba, ahol lezuhanyoztam, felöltöztem, majd a konyhába indultam. Melanie már az asztalnál ült.

- Jó reggelt!- köszöntem neki mosolyogva. – Jól aludtál?

- Szia!- pillantott rám. – Igen, jól. És te?

- Egy darabig kicsit nyugtalanul, mert Rinának rémálma volt, de utána békésen- válaszoltam és kinyitottam a hűtőajtót. – Segítesz nekem megcsinálni keresztanyu isteni reggelijét?

- Anyu reggelijét?- fordult felém meglepve. – Még senkinek nem sikerült olyan jól megcsinálnia, mint amilyenre ő készíti.

- Talán közösen meg tudjuk fejteni, hogy miben van a rejtély- kezdtem el kipakolni a pultra.

Együtt álltunk neki elkészíteni a reggelit, amit Heike mindig akkor csinált, mikor együtt volt az egész család. Mindenki talált a kedvére valót és senki nem panaszkodhatott, hogy nem lakott jól. Az elkészítése alatt pedig válaszolgattam Mel kérdéseire, amik ugyanazok voltak, mint amire mindenki kíváncsi volt. A végére ő is hinni kezdett bennem.

Az utolsó simításokat végeztük, mikorra mindenki felébredt. A lányok segítettek nekünk kipakolni az ebédlőbe, míg a fiúk megterítettek. Utána leültünk az asztalhoz, hogy nekifogjunk a reggelinek. Láttam, ahogy Sebi arca felragyog, miközben végignézett a felhozatalon. Mindig ő volt, aki a legtöbbet evett.

- Ez mennyei!- sóhajtott fel az első falat lenyelése után.

Mindenki annyit evett, amennyit csak bírt. Alig maradt valami kicsi, amit eltettünk a hűtőbe. Mire készen lettem a konyha teljes rendberakásával, mindenki kinn volt a medence vizében. Gyorsan átöltöztem én is, majd magamhoz vettem a gépem és csatlakoztam a kintiekhez.

- Te meg mit csinálsz ilyenkor?- kérdezte Kimi meglepve.

- Folytatom a könyvemet. Lassan zaklatni fog a kiadó, hogy fejezzem be és megjelenhessen- mosolyogtam rá.

- Ha már könyv. Én mikor olvashatom?- lépett ki a medencéből. A tüdőmben maradt a levegő, mikor megláttam, ahogy a vízcseppek végiggurulnak a felsőtestén.

- Hát… öööö… izé… szóval az enyém…- dadogtam össze-vissza.

- Délután áthozom az én példányomat, jó?- vetette fel a napágyról Evangeline.

- Köszönöm!- mosolygott a lányra, majd én is kaptam egy forró csókot. – Nem jössz be a vízbe?

- Kicsit később- ígértem neki. Kaptam még egy mindent elsöprő csókot, majd visszament a medencébe.

*****

- Milyen születésnap az, ahol azért kell izgulnom, hogy világbajnok lesz-e a fiam?- fordult felém Kimi idegesen.

- Édesem, elhiszem, hogy nehezen viseled az ötödik x-et, de ennyire nem kell aggódnod- adtam az arcára egy puszit. – És én tudom, hogy Kalle nyerni fog.

- Legyen igazad- ölelt magához szorosan.

- Hé! Én is akarok nagy ölelést- lépett mellénk Matti. – Tudom, hogy már nagy 16 éves vagyok, de akkor is.

- Gyere, te nagyfiú- húztam oda közénk.

- És a 21 éves nagyokkal mi lesz?- tette csípőre a kezét Rina, mellette pedig ott állt Kalle.

- Családi ölelést kérek- húztam oda az összes Räikkönent magamhoz.

Éreztem a fiaim, a lányom és a férjem ölelő karjait is magam körül. Boldogan mosolyogtam rájuk, mikor elváltunk egymástól. Christian éppen akkor lépett be a boxba és meglepetten nézett a kis családunkra. Végül megrázta a fejét és magunkra hagyott minket. Nevetve néztem utána.

Sokat változott az életünk az elmúlt években. Rináról kiderült 7 évesen, hogy hatalmas az intelligenciája. Imádott tanulni és a bátyjával nem tettek le arról az álmukról, hogy ők igenis együtt fognak nyerni. 18 évesen a lányom már diplomázott. Rengetegen voltak, akik bántották emiatt, de sose hagytuk, hogy teljesen összeomoljon.

Kalle kevésbé remekelt a tanulásban, olyan volt, mint az apukája. Sokkal jobban lekötötte a figyelmét a versenyzés. Alig egy évvel azután, hogy újra összejöttünk Kimivel, már kijártunk a gokart pályára, ahol a kisfiunk versenyzett. A vérében volt az egész, de soha nem a neve miatt került előrébb, hanem az eredményeinek köszönhetően.

Továbbá ott volt a legkisebb, a 16 éves Matti, aki a nagypapája után kapta a nevét. Ő is megszállottan rajongott a versenyzésért, annyi eltéréssel, hogy ő inkább a motorokkal volt nagy barátságban. Az Ice One Racing színeiben versenyzett, néha hatalmasakat esett, amikkel a szívbajt hozta rám, de mindig azzal nyugtatott, hogy neki soha nem lesz baja.

Az előző szezont még a GP2-ben versenyezte végig a Räikkönen-team, ahogy az ikreket hívták. Másodjára lett bajnok a fiunk, aminek nagyon örültünk. Több csapat is bejelentkezett nála, de a legtöbb mindent visszamondott amikor Kalle kijelentette, hogy a húgát akarja versenymérnöknek. Christian Horner volt az egyetlen, aki leült tárgyalni és végül vállalta a kockázatot, amit ők jelentettek a csapatának.

Így kerültünk Japánba, ahol az évadzáró nagydíjat rendezték. Suzuka volt a helyszín, amit szerettünk, hiszen Kiminek is voltak szép versenyei és győzelme is itt. Nagyon reméltem, hogy ugyanilyen szerencséje lesz a fiunknak és nyerni tud. A 3. rajthely igazán jónak mondható.

- Csak azt utálom, hogy keresztapu ellen kell nyernem- húzta a fejébe a sisakját Kalle.

- Ezzel most ne foglalkozz, ideje komolyan venned a versenyt- nézett rá Rina komolyan ráncolva a homlokát.

A fiú beült az autójába és kihajtott a pályára. Mi is elindultunk egy utolsó sétára, hogy még a rajtrácson átadhassuk neki az utolsó jókívánságainkat és a tanácsainkat. Matti mellettem lépdelt és komolyan gondolkozott. Sosem vallotta volna be, de nagyon izgult a bátyjáért. Csak megsimogattam a fejét és rámosolyogtam.

A rajtrács szokás szerint tele volt emberrel. Volt néhány ismerős arc, akiknek köszöntünk, de céltudatosan mentünk előre. Láttam eggyel mögöttünk a vörösöket is. Felipe Massa a fia mellett állt és nézte az előttük álló mérnököt. Rob még nem volt hajlandó elmenni nyugdíjba és jól is tette, hiszen az előző évet megnyerték közösen.

Odamentem hozzájuk és mindhárman kaptak tőlem egy-egy puszit. Utána visszamentem a családomhoz, akik komolyan beszélték át a taktikát. Időközben Sebastian is csatlakozott hozzánk és Kimivel közösen osztogatták a tapasztalataikat. Én csak álltam és hallgattam őket, majd az utolsó pillanatban megöleltem a fiamat és adtam egy puszit a sisakjára.

Beérve a boxba, azonnal beálltam a monitorok elé, hogy még véletlenül se maradjak le semmiről. A szerelők egy része szintén a monitorok körül lézengett, a másik része még kinn volt a pályán. Kimi mögöttem ácsorgott és a vállamon dobolt az ujjaival, míg Matti a kezében lévő sapkáját gyűrögette. Ekkor futottak be a hiányzók.

- Elkezdték már?- fékezett le mellettem Levente.

- Még nem- ráztam meg a fejem és felé fordultam. – És te? Hogy sikerült?

- Világcsúcs- rántotta meg a vállát vigyorogva. – Tudod, hogy vízben élek, nem közöttetek.

- Gratulálok!- öleltem át a keresztfiam nyakát. – Eva? Lilo?- pislogtam, mert a lányokat sehol nem láttam.

- Hátul, még van valami, amit el akarnak intézni- rántotta meg a vállát.

A futamot végigizgultam és nem véletlenül. Esős verseny lett a 20. körtől kezdve, néhányan nem tudtak ezzel megbirkózni és a világbajnoki esélyesek is gyakran kerültek emiatt veszélybe. Akkor tört ki belőlem minden, mikor 6 körrel a vége előtt kiesett Kalle legnagyobb ellenfele. Felsikítottam örömömben, utána pedig könnyek között borultam a férjem nyakába.

Angel ekkor már osztogatta a világbajnokot éltető pólókat a csapatnak. Mi is akartunk belőle, egyből magunkra is rángattuk azokat. Láttam, ahogy Rina a versenymérnöki székében hatalmas mosollyal az arcán ücsörög és a könnyeit törölgeti. Nem mondta el a testvérének, hogy ne veszíthesse el a koncentrációját.

A leintés pillanatában kezdtünk el rohanni a dobogó alá. A kordon előttünk volt, abba kapaszkodtunk boldogan. A lányomnak odadobtam egy pólót, mikor ő is megérkezett, hogy felmenjen a pódiumra ünnepelni és átvegye a csapat trófeáját. Mellettünk megjelent Felipe, Rob, Lotti és Becky is, akiktől azonnal kaptuk a gratulációkat.

Kalle nem volt annyira jégből, mint az apja, így ő bátran tombolt a kocsiból kiszállva. Az első, akit a karjai közé zárt, a húga volt, akivel együtt érték el a sikereiket. Utána végigölelgetett minket és se szó, se beszéd, megcsókolta Becky-t. Mindenki döbbenten nézett a két fiatalra.

- Keresztapu, nem tudok mit tenni, szeretem őt- nézett Robra, majd a lányára.

- Becky Smedley, ezért még előveszlek- pillantott Rob a lányra. – Te meg menj már ünnepelni, világbajnok!- nevetett fel és megölelte ő is Kalle-t.

Kimster ölelésében figyeltem, ahogy a gyerekeim kilépnek a pódiumra. Büszke anya voltam, aki úgy érezte, hogy az élete tökéletes. Hátrafordultam Kimi felé és láttam a szemeiben megcsillanni az első könnycseppeket, ahogy hallgatta a finn himnuszt és látta fenn az ikreinket. Adtam az ajkaira egy csókot, mire lenézett rám.

- Boldog születésnapot!- nevettem vidáman.

Végignéztük a díjátadó ceremóniát, majd jöhetett a pezsgőzés. Mindenki mindenkivel szórakozott, az összes pódiumon lévő nyakába öntöttek a nedűből és mindenki ruhájából folyt a pezsgő. Vidáman nevettünk odalenn, de ez a nevetés is abbamaradt egy pillanatra. Mikor az ifjabb Felipe csókolta meg a lányunkat.

- Massa, megmagyaráznád?- fordult egykori csapattársa felé kedvesem.

- Én sem értem- rázta meg a fejét. – De lesz miről beszélnem vele, az biztos.

- Gondolj arra, hogy legalább egy világbajnokot választott magának- jegyezte meg mellettünk Matti.

- Neked van valakid?- kérdeztük az apjával egyszerre.

- Jelen pillanatban nincs időm a nőkre- jelentette ki nagy magabiztosan, hogy a következő pillanatban már egy lány után forduljon, aki elment mellettünk.

- Értem én- ráztam a fejem és megtöröltem a szemem. – Menjünk ünnepelni!

Mindenki hallgatott rám, így visszatértünk a Red Bull felségterületére, ahol már üvöltött a zene, mindenhol pezsgőt ittak és locsoltak és mindenki felhőtlenül boldog volt. Volt okunk ünnepelni, hiszen az ikreim és a csapatuk világbajnok lett, valamint az úszó keresztfiam is világcsúccsal nyert meg egy nemzetközi versenyt.

- Megírom egy könyvben a sikereiteket- néztem a családomra, mikor mindenki ott volt.

- Hogy gondolod?- kérdezett vissza Lilo az apja ölelő karjaiból.

- Felvázolom az összes címeteket az odavezető úttal együtt- pislogtam rájuk. – Most nem regény lesz, most egy könyv a bajnokaimról.

- Rendben, én benne vagyok- bólintott rá Sebastian Lilo unszolására.

- Eggyel több vagy kevesebb történet van rólam, már nem számít- puszilt a nyakamba Kimi.

- Anya, ha ez minden vágyad- vágta rá Rina és Kalle is.

- Levi? Rob?- néztem azokra, akik még nem foglaltak állást.

- Egyet kell értenem Kimivel, ha már én is szereplője voltam néhány történetnek- rántotta meg a vállát az angol.

- Neked bármit, keresztanyu- hajolt le hozzám Levente egy puszira.

*****

„Hosszú hallgatás után visszatért az írónő, újabb Zaira Räikkönen könyvet vehetnek kezükbe az olvasók. A Száguldás-trilógia (A lóerők árnyékában, Amíg a szíved hajt, Száguldás egy életen át) írónőjének legújabb könyve 6 különálló kötet, mégis egybefüggő történet. A Bajnokok rögös útjai című sorozat nem egy szerelemmel átitatott regény, hanem 6 világbajnok útjának bemutatása, ahogy azt egy családtag láthatta. Így nyilatkoztak a történet főszereplői:
Kimi Räikkönen: Zaira jelenti nekem az életet és hálás voltam, amiért újra emlékeztetett arra, milyen csoda volt közösen nyernünk.
Kalle Räikkönen: Ha ő nincs mellettünk, ma nem lennék sehol. A világ legcsodálatosabb édesanyjával áldott meg minket a sors.
Rina Räikkönen: Egyszerre volt az édesanyám és a legjobb barátnőm. Ha nincs velem, lehet, hogy ma már nem itt lennék, hanem egy pszichiátrián. Neki köszönhetem, hogy soha nem tört össze az élet súlya.
Rob Smedley: Megtanított arra, hogy milyen az igazi kitartás. Ismeri az összes titkomat, gondolom, el is árult néhányat. Nem probléma, ő akkor is a mi Zairánk marad.
Sebastian Vettel: Végigjárta velem az utat a világbajnoki címig. Soha nem hagyott magamra, minden pillanatban mellettem állt. Nélküle nem lett volna ennyire szép a dolog.
Levente Datworth-Vettel: A keresztanyám volt, akivel először láttam úszóversenyt. Neki köszönhető, hogy komolyan vettem a dolgot. Úgyhogy neki ajánlok 1 tizedet abból a 4 nyerőből.
Megkérdeztük az írónőt is, hogy mit gondol az új, 6 kötetes könyvről:
Zaira Räikkönen: Szerettem volna örök emléket állítani annak, amit ők elértek. Az sem zavar, ha nem tudom túlszárnyalni a többi könyvemet, nekem ez fontos volt. Furcsa, hogy együtt dolgoztam a férjemmel, a gyerekeimmel, az unokaöcsémmel, a keresztfiammal és a legjobb barátommal, de nem bánom. Ők ikonikus alakok, akiket soha nem szabad elfelejtenünk.
Mondhat bárki bármit, az írónő hozza a tőle megszokott stílus és újra lenyűgöz mindenkit, aki egyszer a bűvköréve került.”

2011. március 14., hétfő

A múlt kísértése - 26. rész

Másnap reggel már korán felébredtem. Kimi feje az ágyam szélén pihent, ezt pedig úgy állapítottam meg, hogy a kezem összetalálkozott az orrával. Próbáltam nem mocorogni, hogy ne ébresszem fel őt, de már egy apró rezdülésemre felemelte a fejét. Bosszúsan felsóhajtottam, majd felültem az ágyban.

- Miért vagy ennyire dühös?- kérdezte kissé még álmos hangon.

- Azt akarom, hogy végre levegyék ezeket a kötéseket és hazamehessek. Viszket a szemem nagyon- dörgöltem meg a gézt, amivel le volt takarva.

- Kisebb orvosi tumultus lesz itt- jegyezte meg a férfi.

- Nem érdekel, téged nem engedlek el innen. A te arcodat akarom látni először, mikor végre láthatok- jelentettem ki magabiztosan. – Nem engedlek elmenni.

- Nem is akarok elmenni- adott egy puszit az arcomra.

Együtt vártuk türelmetlenül a reggeli vizitet. Lotti előre jelezte, hogy hozzám fognak jönni utoljára, mivel a kötéseket le fogják venni. Az orvosok belépésére egyből felfigyeltem. Az ajtó eléggé hangosan nyílt ki és egy kisebb csoport lépett be a szobába. Idegesen szorítottam meg a mellettem ülő férfi kezét.

- Uram, kérem, fáradjon ki!- szólalt meg egy férfi. Még erősebben szorítottam Kims kezét.

- Azt beszéltétek meg, hogy maradsz, ugye?- kérdezte Lotti, én pedig bólogattam. – Akkor így marad a helyzet.

Odalépett hozzánk és éreztem, mikor elkezdte lecsavarni a gézt, ami a helyén tartotta a két szemfedő anyagdarabot. Egyre lazábban éreztem ezeket és lehunytam a szemem. Biztos akartam lenni abban, hogy Kimi lesz az első, akit meglátok. Halkan felsóhajtottam, mikor minden eltűnt a szemem elől.

- Rendben van. Nyisd ki a szemed, Zaira!- kért barátnőm.

Megfontoltan szívtam tele a tüdőmet levegővel, majd lassan kinyitottam a szemem. Az első pillanatban kellemetlen volt a világos szoba, így pislognom kellett néhányat, hogy a szemem megszokja a fényárt, amit a napsütésnek köszönhettünk. És a reményeim beigazolódtak, amint tiszta képet láttam. Egy kék szempárral fonódott össze a tekintetem azonnal.

- Kisasszony?- szakította meg a szemkontaktusunkat az a doki, aki el akarta küldeni Kimit. – Jól van?

- Igen, jól vagyok- feleltem és nagy nehezen elfordítottam a fejem. – Végre látok újra!- sóhajtottam fel boldogan.

- Köszönöm az asszisztálást- fordult a halomnyi professzor felé Lotti. – Tudom, hogy szívesen maradnának, de a kisasszony az én betegem és szeretném a magam módszereivel megvizsgálni.

A svájci orvosok morgolódva hagyták el a kórtermet. Ügyet sem vetettem rájuk, újra belefeledkeztem a számomra oly fontos szempárba. A szívem már a tekintetétől olyan hevesen vert, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. Mikor képes voltam elszakadni a pillantásától, végignéztem az arcán, a testén és eszembe jutott az előző esti csókcsatánk.

- Nem akarok bezavarni, de megvizsgálnálak még most, hogy kiírhassam a szemüveged és még ma hazamehess- nézett rám Lotti.

- Másra sem vágyom, mint hazamenni- mosolyogtam rá és hagytam, hogy elkezdje a vizsgálatokat.

*****

A hazaérkezésem nem sikerült olyan nyugodtra és békésre, mint amilyenre terveztem. Alig léptünk be a ház ajtaján, hallottam, ahogy Sebastian németül kiabál. Egyből tudtam, hogy Melanie valószínűleg már itt van a házban. Kimi megfogta a kezem, és együtt léptünk be a nappaliba, ahol unokatestvéreim veszekedtek egymással.

- Melanie, higgadj le!- szólaltam meg hirtelen.

A lány megdermedt úgy, ahogy volt. Lassan mert csak felém fordulni és a szája is tátva maradt. Hatalmas szemekkel bámult rám, nem tudta, hogy mit is mondjon. Látszott rajta, hogy nincs tisztában azzal, mit is akar elhinni és mit nem. Megtántorodott, ahogy hátra akart lépni és Sebastian kapta el.

- Mel, jól vagy?- ültette le az egyik fotelbe Seb.

- Nem, mert vagy olyan idióta, hogy olyanokat mondasz nekem, hogy ez a nő a rokonom- bökött rám a lány.

- Láttad már a gyerekeket?- kérdezte Kimi a lánytól, miközben engem is közelebb vezetett.

- Igen, nagyon aranyosak- bólogatott. – Apropó, gyerekek!- emelkedett fel Mel. – Hogy lehetsz annyira gerinctelen, hogy megcsaltad Zoét? Mert máshogy egy nő sem szülhetett neked gyerekeket- vádolta meg a férfit.

- Az én gyerekeim- feleltem továbbra is higgadtan. – Seb, hol van Eva?

- Kinn vannak Robbal és az ikrekkel- felelte unokaöcsém.

- Akkor én kimegyek, őket meg beküldöm.

Így is cselekedtem. Nem akartam benne lenni a meggyőző bandában, nem volt hozzá elég erőm. Fáradtnak éreztem magam, szerettem volna belefeküdni egy hatalmas kád vízbe Kimivel és lazítani. De ugye addig még el kell jönnie az estének. Reménykedtem, hogy Smedley konyhatündérre bízhatom a vacsoránkat.

A babáim nagyon örültek annak, hogy hazaértem és láttam is. Egyből be lettem fogva játszani, ami tovább fárasztott, de kivételesen nem érdekelt a dolog. Ajax is velünk futkározott egy ideig, majd elterült a háza előtt és onnan pislogott ránk. Mikor a kicsik is abbahagyták a futkározást, odaültünk a kutya mellé és meséltem nekik.

Mindig kíváncsiak voltak, hogy milyen volt, mikor én még a Jégember mellett tengettem a napjaimat, így csináltam egy mesét a múltunkból. Biztos voltam benne, hogy ha elég érettek lesznek, kezükbe adom majd a könyvemet, de még eléggé kicsik voltak. Jobban tetszett nekik a herceges, hercegnős, autóversenyzős mese, ami az életünkből lett.

- Fél 6 van, kész a vacsora- nézett ki a nappaliból Rob.

- Mi a vacsora?- indult el felé Rina.

- Keresztapu-féle csodálatos salátás szendvics- húzta ki magát a mérnök.

- Anyué finomabb- slisszolt be mellette Kalle a lakásba.

- Hogy mondod?- fordult meg Smedley és a már menekülő kisfiú után rohant.

- Gyere hercegnő, mi, lányok tartsunk össze- néztem a kicsi lánykára és együtt mentünk be a konyhába.

Kezet mostunk és az ebédlőben leültünk az asztalhoz. Melanie csendesen próbált úgy figyelni engem, hogy csak akkor pillantott rám, mikor én nem láttam. Nem szóltam neki, hogy észrevettem a dolgot, nem akartam még jobban zavarba hozni. Maradtam annál, hogy segítettem az ikreknek kevésbé maszatosan megenni a vacsorát.

- Anya, ugye velünk fürdesz te is?- húzgálta meg a ruhám ujját a kisfiam.

- Ha nagyon szeretnétek- vettem az ölembe és adtam a fejére egy puszit.

- Apa, apa, apa- sietett ki Rina Kimi után a konyhába. – Fürdesz velem?

- Nagy családi pancsolás lesz ma este- jegyezte meg somolyogva Sebi.

Rápillantottam és csak elmosolyodott. Bólintott egy aprót, jelezve, hogy a nővére elfogadta a dolgokat. A szemem a lány arcára siklott, ő pedig ijedten hajtotta le a fejét. Úgy voltam vele, hogy már nem beszélek vele este, hagy ülepedjenek benne a dolgok. Evangeline csak odabújt Sebhez, de a szeme furcsán csillogott. A fejemmel az emelet felé intettem és felmentünk a gyerekszobába.

- Bökd ki, mert látom rajtad, hogy nem bírod magadban tartani- nyomtam le az egyik kiságyra.

- Megbeszéltük a babadolgot és azt mondta, hogy bármikor jöhet- lelkendezett. – És a bármikor az most van.

- Micsoda?- döbbentem meg és leültem én is. – Ez azt jelenti, hogy…?

- Nem leszek feleség, mielőtt szülök, igen- nevetett fel. – De a baba úton van, bár még nem publikus.

- Ő tudja?- ráncoltam össze a szemöldökömet.

- Igen, elmondtam neki. Csak nem mer nyíltan örülni, mert fél Mel reakciójától. És attól még én is félek- vallotta be. – Nem akarok én lenni az, aki visszaküldi teljesen a depresszióba.

- Akkor egyelőre csak titokban örülök nektek- bólintottam, majd megöleltem a lányt.

Együtt mentünk vissza a nappaliba a többiekhez és gyorsan csatlakoztunk a beszélgetéshez, ami a következő futamról szólt. Valenciába ment a mezőny és igencsak ráfért volna Sebastianra a győzelem. Emellett ott volt a foci-vb is, amit mindenki nézett. Most is háttérzaj volt a tévéből a vuvuzelák hangja.

Fél 8-kor nyaláboltam fel a két rosszcsontot és mentem velük a szobájukba. Megkértem őket, hogy pakolásszanak, amíg én hozok magamnak pizsamát és egyéb dolgokat. Gyorsan összeszedtem a holmimat a szobámban, majd visszamentem a gyerekekhez. A hatalmas kádba engedtem nekik vizet, valamint öntöttem bele habfürdőt is.

Mire ők is megérkeztek a fürdőbe, hatalmas habtenger volt a kádban. Ujjongva hagyták, hogy levegyen róluk a ruhát és beleültessem őket a kádba. Én is lekapkodtam magamról a ruháimat és elmerültem a meleg, habos vízben. Hónapokkal korábban történt meg utoljára, hogy együtt pancsoltam a kicsikkel. Persze, azonnal össze lettem kenve habbal.

- Esetleg jut egy kis hely nekem is?- kérdezte Kimi.

Az ajtóban ácsorgott, a vállait nekitámasztotta az ajtófélfának és csak mosolygott rajtunk. Mikor a két kicsi igenlően reagált, beljebb jött és becsukta az ajtót. Levette magáról a ruháit és bemászott mellénk a vízbe. A kád még így is hatalmas volt, hogy benne voltunk négyen. Velem szemben helyezkedett el, így a gyerekek közöttünk voltak.

Szép lassan az összes játék belekerült a vízbe és elkezdődött a nagy esti játék. Nekünk is ki kellett vennünk a részünk mindenből, még egymásnak is kellett „teát” adnunk, ami valójában a vizet takarta, amit a csapból engedtünk a kis poharakba. Egészen addig tartózkodtunk a vízben, míg el nem párolgott az összes hab, ami jótékonyan fedte a testünket.

Én voltam az első, aki kikecmergett a kádból. Éreztem, ahogy az arcom kigyullad, mikor meztelenül kiléptem a csempére. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy Kimi látta az összes problémás felületet a testemen. Nem így akartam megmutatni neki, hogy a nő, akit annyira szeretett, mennyire megváltozott.

A pizsamaként használt topot és nadrágot gyorsan magamra rángattam, majd nagy nehezen sikerült kihalásznom Kalle-t a vízből. Addig gyorsan Kimi is kimászott és pillanatok múlva Rinát csavarta bele egy törölközőbe. Szárazra törölgettük a babáinkat, megkapták a pizsamákat és esti mese után álomra hajtották a fejüket.

- Úgy tűnik, ma tényleg boldogok voltak- csuktam be az ajtót halkan.

- Igen, ebben egyetérthetünk- húzott magához Kims. – Esetleg van arra valami esély, hogy velem aludj?

- Biztos, hogy készen állsz erre?- kérdeztem, de szívem szerint azonnal rávágtam volna, hogy igen.

- Azt hiszem, hogy tegnap este tökéletesen megértettem, milyen érzések vannak bennem. Vágyom rád, kívánlak és szeretném minden percemet veled tölteni- simogatta meg az arcom.

- Együtt aludhatunk…- adtam az ajkaira egy puszit és bementem a hálójába.

- Talán nem csak aludni fogunk…- zárta ránk az ajtót.